2017. május 10. Varga Attila: A központi vásárcsarnok

A Fővám téren álló hatalmas épület, a Vásárcsarnok, Budapest egyik legismertebb épülete. A ma is üzemelő, folyton pezsgő piacot nem csak az itt lakók, hanem a turisták is imádják, hiszen egyszerre maradt funkcionális kereskedelmi középület és építészettörténeti örökség.

A CSARNOK TÖRTÉNETE

A Vásárcsarnok története több mint százötven évvel ezelőtt kezdődött[1]. 1865-ben kezdtek el azon gondolkodni a város vezetői, hogy szükség lenne egy vásárcsarnokra a sok utcai piac helyett, amelyeken borzasztó higiéniás körülmények között, szabályozatlanul árulták portékáikat az árusok. Azelőtt a Petőfi tértől hosszan húzódott egy piactér a Vámház-Palotáig. Összesen 44 nyílt piac működött több ezer árussal ekkor a fővárosban, ahol még nem volt megoldott a hűtés, sem a fűtés, sem a vízellátás. A kereskedők először raktárházakat tartottak, majd mikor megtelepedtek kereskedőházakat nyitottak. Budapest hirtelen népességnövekedéséhez képest a közellátás reformja, a csarnokhálózat kialakítása meglehetős késéssel merült csak föl, ahhoz képest, hogy Nyugat-Európa fővárosaiban már jóval korábban épültek vasból és üvegből nagy csarnokok. Budapesten először Gerster Károly és Frey Lajos tervei alapján egy üvegházszerű pavilon felépítését képzelték el, ám a tervből nem lett semmi, de az elképzelés tovább élt.

“1867, a Kiegyezés éve után hazánk hatalmas, és azóta sem tapasztalt gazdasági, ipari, és társadalmi fejlődésen ment keresztül. A technika modern vívmányai szó szerint elárasztották a várost. Megjelentek a belsőégésű motorral hajtott omnibuszok, a lovas kocsikat felváltották a villamos hajtású járművek. A Milleneum közeledtével egész városrészeket építettek, megépült a kisföldalatti (hazánk, és Európa első villamosvontatású metrója). A budai várat immár nemcsak kocsival és fárasztó gyaloglással lehetett megközelíteni, hanem megkezdte működését a Budavári Sikló is. Sorra nyíltak a színházak, a kávézók, az éttermek. Az újonnan nyílt színházakban havonta mutatták be az új műveket – amelyek mára már klasszikussokká váltak. A kávéházakban leírhatatlan hangulatban zajlottak a diskurzusok; írók, költők, szobrászok vitatkoztak a kor stíluselemein. A nagykörúton a fodrászszalonok, köszörűsök, cipészek és más egyéb szolgáltatók csalogatták a városiakat üzleteikbe. Megnyitotta kapuit az ország első bevásárlóközpontja, a Corvin áruház, amely látványos és monumentális homlokzatával teljes mértékben tükrözte Balász Bálint: A vásárcsarnok intézménye (2009)a kor nagyságát.”[1]

Érdemes megemlíteni, hogy a központi és kerületi csarnokokból álló rendszert Budapesten először egy francia tervező, Edourd Besnier de la Pontoneri javasolta 1872-ben. A francia mérnők a párizsi Les Halles mintájára képzelte el a vásárcsarnok-rendszert: a város a tulajdonos, de magánvállalkozók üzemeltetik. A központi csarnokot négy, árufajtánként eltérő pavilonból és köztük lévő fedett utcákból képzelte el. Ezen túl négy kerületi csarnokot tervezett még a hálózatba. A főváros nem támogatta az elképzelést. A francia tervező később egy újabb tervvel állt elő, amelyben már városi tulajdonban képzelte el megvalósítani a csarnokot, 11%-os jövedelmezőséggel tervezte azt működtetni. Matuska Alajos, a csarnok építésében fontos szerepet betöltő városi tanácsnok ezt azzal vetette el, hogy fontosabb a haszonnál, hogy olcsó és jó minőségű élelmiszert tudjanak a vásárlók beszerezni.1871-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsa városrendezési pályázatának kiírásában részletesen foglalkozott a vásárcsarnoki intézmények telepítésével. Lechner Lajos építész az egyesülés előtt álló főváros rendezési tervébe belevette a Vásárcsarnok megépítését is, igaz ő a mainál északabbra fekvő terültre képzelte azt el. Lechner később, mint a főváros főmérnök-középítési igazgatója tevékenyen részt vállalt a csarnok-rendszer kiépítésében.

1879-ben állt fel a Közélelmezési Bizottság, hogy tisztázza, kell-e csarnok, s hány, mekkora, hol, miből. A bizottság munkáját személyesen Kamermayer Károly polgármester fogta össze, aki a külföldi példák alapján egy funkcionális csarnokrendszer mellett tette le a garast 1883-as előterjesztésében. A kerületi rendszer és nem az árufajták szerinti csarnokrendszert támogatták.

A csarnok belső tere a bejárat felől, Forrás: Vasárnapi Újság 1896. 47. szám

1890-ben Lechner Lajos középítési igazgató három helyre tett javaslatot, hova építsék a központi csarnokot: a sóháztelekre, a Boráros térre és a közraktárak területére. Többi évi vita után 1892-ben úgy döntött a város, hogy két városrész, a Belváros és a Ferencváros határán, a Vámházkörút – Pipa utca – Csillag utca – Sóház utca által kijelölt telken építik fel az épületet. Itt egykoron a Sóház volt, földszintes épületeivel, ezért is hívták korábban Sóház térnek a Fővám teret,a mely az 1874-ben felépült Fővámház után kapta nevét. Természetesen a Duna közelsége fontos szerepet játszott a helyválasztásban, hiszen akkoriban a nagybani kereskedés egyik központja az alsó rakpart volt.

Az előkészítés kapcsán meg kell említeni Czigler Győző nevét is, aki több más csarnok építésze volt. Ő vetette fel, hogy szüntessék meg a helyi piacokat ott ahol, vásárcsarnokot építenek, a forgalom fellendítése érdekében. Ezzel kapcsolatban azt is kitalálta, hogy a megszűnő piacok helyén vagy annak egy részén bérházakat építsenek, amelyektől viszont hasznot várt a város vezetése, illetve növelni akarták a beruházás megtérülését, s csökkenteni a helypénzeket és az élelmiszerárakat. Hosszas viták után 1891-ben Matuska programja vált határozattá.

A központi vásárcsarnok megépítésével egyidejűleg öt vásárcsarnok felépítését fogadták el a belváros öt, egymástól viszonylag távol eső pontján: a Fővám téren, a Rákóczi téren, a Klauzál téren, a Hunyadi téren, és a Hold utcában.

Mivel meglehetősen bürokratikus volt a döntéshozatal már akkoriban is, a közgyűlés, a Közmunkatanács, a Belügyminiszter mind egyetértését kellett, hogy adja, így néha tovább tartott az engedélyek adminisztrációja, mint maga az építkezés.

A csarnok 1897-ben | Forrás: képeslap

A Fővám téri Csarnok építését 1894-ben kezdték meg Pecz Samu műegyetemi tanár tervei alapján, bár nem az övé volt az egyetlen nyertes pályázata. A központi csarnok tervezésére ugyanis kilenc pálya mű érkezett 1892. decemberében, ezek között több külföldi pályázó is volt. Küldtek terveket Szófiából, Prágából, Lipcséből, Berlinből és Párizsból is. A Kamermayer Károly polgármester által vezetett bírálóbizottság végül a 2000 forintos első díjban három pályaművet részesített, köztük a magyar építész, Pecz Samu által készített terveket is. Külön szavazáson döntöttek arról, melyik terv kerüljön megvalósításra. A bizottsági tagok egyhangúan Pecz Samu elképzelése mellett tették le voksukat. A nyertes egyébként németországi tanulmányúton tapasztalta ki a csarnokok építészeti és az élelmiszer-rendszerszervezés jellemzőit.

A tervezett két millió forintos költséget a Belügyminisztérium döntése révén fél millió forinttal le kellett csökkenteni így néhány ponton változtatni kellett a terven. Ennek oka az volt, hogy a francia szintén nyertes pályázók alacsonyabb összegű ajánlatot adtak, ami miatt egy időre még Pecz Samu tervét átmenetileg fel is függesztették, sőt terveinek átdolgozására tervek készítésére kényszerítették őt is. Végül 1894-ben ténylegesen őt választva kezdték meg az építkezést. Az építkezést már megelőzte az az előkészítés, hogy elbontották a Sóház telken álló épületeket. Az első évben megkezdődött a pince kiépítése. A következő években kőfaragósztrájk lassította az építkezést, aminek az volt az oka, hogy a cseh és olasz kőfaragók miatt romlottak a hazai szakemberek lehetőségei. Végül magasabb bérért és 9 órás munkaidővel folytatták a munkát. Olyan jól haladt az építkezés, hogy 1895 őszére már állt a teljes vasszerkezet és még a tél előtt tető alá került az épület. 1896 tavaszán már az öveges-, festő- és asztalosmunkáknál tartottak.

1896 nyarán szerették volna átadni a központi csarnokot, de egy sajnálatos tűzeset tíz nappal a tervezet átadás előtt súlyos károkat okozott a tetőszerkezetben. Szerencsére nem sokkal korábban kötöttek biztosítást az épületre, így a közel 48 ezer forintos kár megtérült. A helyreállítással együtt folytatták az alagút és vasút kiépítését.  Végül a többi piaccal együtt 1897. február 15-én adták át a központi csarnokot is.

Meg kell jegyezni, hogy ekkoriban épült fel a mai Corvinus, korábban Közgazdasági Egyetem eredetileg Fővámházként funkcionált épülete is. Valamint Ekkor adták át a Ferenc József hidat is (mai Szabadság híd), tehát ekkor alakult ki a városrész mostani képe. Sőt 1897 októberében a Fővám térig meghosszabbították a kiskörúti villamost, amely addig csak a Kálvin tér és a Deák tér között járt, így a Fővám tér is bekerült a városközpont vérkeringésébe.

Fővám tér, Központi Vásárcsarnok 1930

A második világháborúban teljesen romba dőlt a baromficsarnoknak nevezett földszintes épületrész, és súlyosan károsodott a Pipa utcai kereszthajó. A helyreállításnál a pincében tárolt kerámiákat használták fel, de sajnos a renoválás alatt az igényességnél fontosabb volt a gyorsaság. A hatvanas években zárt standok, bódék épültek, így a csarnok elveszítette régi hangulatát, a szerkezeti helyreállítás sem sikerült tökéletesre.

1976-ban az épületet védetté nyilvánították. Ezt követően a nyolcvanas években nekikezdtek a felújítás tervezésének: „Az alapvető cél az építészeti-szerkezeti rendszer megtartásával az idők során létrejött idegen elemek eltávolítása és az alaprajzi szervezéssel összhangban az eredeti építészeti-szakipari motívumok helyreállítása.”[3]

Szintén a hivatkozott kiadványban jelent meg az, hogy a teljes vásárcsarnok árumozgatási, tárolási, és az üzemeltetés technikai berendezéseinek pincébe való koncentrálása mellett a kereskedelem kiterjesztése a pinceszintre. Az akkori program szerint “a beruházás összes költsége 1984. évi árszinten 958.346 ezer Ft.”

Fővám (Dimitrov) tér, Központi Vásárcsarnok, 1975

Végül csak a rendszerváltás után kezdődött el a jelentős felújítás, ekkora életveszélyessé vált az épület. 1991-től 1994-ig tartott a felújítást, azóta ismét teljes pompájában látogatható az épület. A Nagyvásárcsarnok helyreállításának tervét 1991-ben a Budapesti Városépítési Tervező Iroda Rt. dolgozta ki. „A legnagyobb gondot az egyedi idomtéglák illetve a Zsolnay-féle kerámiaelemek pótlása jelentette a Tokár György, Hidasi Györgyi és Nagy Gergely vezette építészcsapatnak.”[4]

1994-ben a teljes alapterület 24 ezer négyzetméterre bővült, a Sóház utca felé térszint alatti új alagutat építettek a Duna alsó rakpartjára, amelyen a hulladékokat szállítják el.[5]

A CSARNOK FELÉPÍTÉSE

Az már a korábbi szabályozási tervekben eldőlt, hogy be kell vezetni a Vámház vágányait az épületbe, valamint az is hogy a teljes épületet alá kell pincézni. Követelmény volt a pince csatornázása, jó megvilágítása, megfelelő szellőztetése. A dunai rakpartot alagúttal kellett összekötni, ahol keskeny vágányt kell építeni. Az elképzelés szerint kb. 600 4m2 alapterületű áruhelyet kell kialakítani, csak a húsosok számára kellett zárt pavilonokat tervezni, a galériára pedig csak kosárárut, virágot javasoltak telepíteni. Követelmény volt a minél jobb megvilágítás és már ekkor eldőlt, hogy vasszerkezetű legyen az épület.

Pecz Samu tervének egyik előnye volt, hogy ő 1,1 méteres lejtéssel alakította ki az épület padozatát, hogy szintkülönbség nélkül csatlakozzon az épület a környező utcákhoz.

A megvilágítás miatt a főhajóhoz mindkét oldalról 6-6 oldalhajó csatlakozik merőlegesen, amit 6 méter széles nyaktagok kapcsolnak össze. Az oldalfalakon elhelyezett ablakok a csarnok teljes területét megvilágítják. A már említett szintkülönbség ellensúlyozása miatt a padló közel másfél métert lejt, a galéria és a pince azonban vízszintes, így nincs az épületben két egyforma magasságú oszlop, két egyforma szintkülönbséget áthidaló lépcső.

A csarnok több részre osztódott. A vámház körút felöl nézve balkézre volt a kisáruda (máshol: a kicsinyben való adásvevés helye), közte kocsiút volt. A húsosok a Pipa utca felöli oldalon, zárt pavilonokban árusíthattak, velük szemben szabadon álló húsáruhelyek voltak. Ezután a középső kocsiútig volt a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és vajárusok helye. A piac jobb oldala volt a vasúti bekötésével, a nagybani piac. Hátul volt a baromficsarnok, itt volt az élő állatok vására. Ezen kívül magában foglalta a vámház-körüti részben elhelyezett adminisztrációs helyiségeket és a vendéglőt. A pincében voltak a raktárak, a hűtőblokk, az elektromos ellátó központ és a kazánház. A galérián közel 768 darab 2m2-es kiskereskedői árudát építettek ki.

A Központi Vásárcsarnok beltere, 1897

Az építkezés 1894-ben vette kezdetét, a 10 344 m2 alapterületű csarnoképület a funkcionális és historizáló építészet keresztezéséből született, a tartósság és a célszerűség elveit szem előtt tartva. A bejárati kőkapuk neogótikus stílusjegyeket viselnek. A legnagyobb alapterületű piaci a mai napig Budapesten.

A falakat különböző árnyalatú vörös és sárga téglaburkolattal fedték, a tetőt mázas kerámiacserepekkel, a homlokzatot Zsolnay-pirogránittal borították. Az árusítóhelyek berendezéseit és a vasszerkezeteket a Waagner és a Schlick gyár készítette, a porcelán- és majolikaburkolatok a pécsi Zsolnay gyárból kerültek ki.

A kazánházban három gőzfejlesztő üzemelt, Minden helyiségben villanyvilágítás volt. Három féle hűtőkamra volt. Beszereltek három 500 kg-os és öt darab 1000 kg-os elektromos liftet is, sőt még nyilvános (és ingyenes) telefonállomást is telepítettek.

Érdemes megjegyezni, hogy a Dunán érkező áruk fogadására, vízi fogadóállomást építettek: két 20 méteres kikötőhíd készült, 5 darab pontonrakodót építettek a partvonal hosszában.

Mindent egybevetve (alagutat, kikötő-berendezést, gőzgépet) 1 900 000 forintba került az épület felépítése, ami majdnem annyit tett ki, mint a másik négy csarnok beruházási összege.

Az évek során felmerült, hogy miként kellene, lehetne bővíteni a csarnok területét. Többször felvetődött, hogy decentralizálják a hálózatot, hogy különböző városrészekben árusíthatnák a húst, a zöldséget, a halat, stb. Volt, hogy a Nyugati pályaudvar épületét is piaccá alakították volna. volt olyan elképzelés is, miszerint a Vásárcsarnokból kitelepítik a kerületi piacot és csak a nagybani rész maradjon meg. Végül a meglévő épületet fejlesztették tovább a századelején.

“A vásárcsarnok rekonstrukciója 1999-ben elnyerte az ingatlanszakma Oscar-díjának tartott FIABCI Kiválóság Díjat (Prix d’Excellence). 2013-ban a CNN Travel csatorna Európa legszebb piacának választotta, 2014-ben a The Guardian Európa tíz leghíresebb piaca közé sorolta. A megújult Központi Vásárcsarnok ma nemcsak fontos kereskedelmi központ, hanem Budapest egyik leglátogatottabb turisztikai látványossága is, amelyet az útikönyvek Budapest TOP 10 látnivalója közé sorolnak.

A 120 évvel ezelőtti megnyitó óta számos híresség kereste fel, járt itt – többek között – I. Ferenc József, II. Vilmos német császár, Siegmund Freud, a pszichoanalízis atyja és Margaret Thatcher brit miniszterelnök is.”[6]

ÉLET A CSARNOKBAN

A hatalmas intézmény önálló szabályokkal működött, ebből fakadóan és az árusok vásárlók sokasága miatt is sajátos élet alakult ki a Vásárcsarnokban. Az alábbiakban ezekből szemezgetünk: milyen rendszabályok, bérleti díjak voltak vagy, hogy egyes embereknek mit is jelentett a csarnok egész miliője.

Ziegler Nándor, aki az intézmény első igazgatója volt, számos rendhagyó, és szigorú szabályt vezetett be mind az árusokra, mind pedig a vásárlókra nézve. „Tilos volt azonban a hangos ajánlgatás, a kiabálás, a fütyörészés és a káromkodás. Ez a vevőkre is vonatkozott. Igen érdekes és szigorú megkötés volt az is, hogy az árusok kizárólag a Vásárcsarnok berendezéseit használhatták. Saját, tákolt bódéból nem lehetett árusítani. Ez alapján határozták meg a bérleti díjakat is, ebből fakadóan a halárusok fizették a legtöbbet a hűtőpultok miatt. Sőt, az árusok csak akkor helyezhették ki cégéreiket üzleteikre, ha azt előtte a csarnok vezetősége engedélyezte.”[7]

Gyakoriak voltak az ellenőrzések, és nem egyszer előfordult, hogy elkobozták az árusok teljes árukészletét, mert az nem felelt meg valamelyik előírásnak. Eleinte a szigorú szabályok miatt az árusok, a csalások és átverések miatt pedig a vevők panaszkodtak. És panaszuknak hangot is adtak a napilapokban. A kedélyek azonban hamar csitulni kezdek, hiszen az árusok hamar belátták, hogy a forgalmuk egyre növekszik, és így biztosított volt a megélhetésük.

Egy korabeli újságcikk nosztalgiával gondolt vissza a régi “nyílt piaczokra”, ahol annak idején  a “jól hízott kofák” árulták portékáikat az “izmos, vörös karú szakácsnéknak”. később jöttek a férfi kofák, akik már darabra árulták a termékeket, hanem fontra. Mondták is, hogy nem lesz ennek jó vége: “a jóslat beteljesedett: megszűnt a piacz, felállíott a vásárcsarnok”. (Vasárnapi újság, 1897. 10. szám)[8]

A Központi Vásárcsarnok árusításának rendjére létrehozott szabályzat tartalmazta a bérleti díjakat is, amik igen különbözők voltak. A bérleti rend kialakításának célja is az volt, hogy fenntartsák a tisztességes piaci feltételeket. Külön szabályozták a „járva-kelve árusítás” rendjét, amiért naponta 10 krajcárt kellett fizetni, a virágos 5 krajcárért árulhatott, de a perecesnek csak 1 Ft 50 krajcár volt a havi bérleti díja. Emellett szabályozták a hordárok tarifáját is.

Amikor megnyitott a csarnok, akkortól megszűntek a köztéri piacok, sőt tilos volt a vásárcsarnok áruit közterületen árulni, kivéve a gabonavásárokon és a búcsúk alkalmával. A Vámház előtti rakparton lehetett időszakosan július 1-jétől november végégi árulni a csarnok területén kívül. A csarnok nyáron, hétköznaponként hajnali 5 órától délig, majd délután 4 és 7 óra között volt nyitva, télen ennél rövidebb ideig. Az áruk csak éjjel érkezhettek a Duna-partra, melyeket a Budapesti Közraktárakon át vasúton szállítottak el a fedett piacra. A Vámház téri csarnok szinte egész Budapestet ellátta portékával. Még külföldre is küldtek innen árukat.[9]

“A csarnokokkal új élet kezdődött a fővárosban, ahogy a Vasárnapi Újság cikke fogalmazott: az új világban „győzedelmeskedni fog az egyformaság elve”. A csarnokokban zajló élet kedvelt témája lett az újságoknak, de számos irodalmi mű és képzőművészeti alkotás is megörökítette.

Az 1897. április végétől „Vásárcsarnok Értesítő” címmel megjelenő hivatalos lapjában az intézmény hetenként kétszer (csütörtökön és vasárnap) a termelő és fogyasztó közönséget is tájékoztatta az árakról, vásárok forgalmáról. A gazdálkodókat intenzívebb termelésre, a fogyasztókat kevéssé ismert élelmiszerek kipróbálásra buzdította.

A vásárcsarnokokkal a napi sajtó kiemelten foglalkozott. A Mikszáth Kálmán főszerkesztésében megjelent Országos Hírlap rendszeresen közölte a budapesti Vásárcsarnok áruforgalmi híreit, így lehetett értesülni például arról, miként alakul a „nagyban eladott élelmi czikkek hivatalos árjegyzése”.[10]

Az első világháború alatt és után a Vásárcsarnokban az árak az egekbe szöktek, és gyakoriak voltak a lopások és a verekedések. A helyzet megoldására külön csarnok-rendőrséget hoztak létre, és az árakat a Kereskedelmi és Iparkamara átmenetileg központilag állapította meg. A Központi Vásárcsarnok egészen az 1930-as évekig Budapest központi élelmiszercsarnoka és nagybani piaca volt.

Ki kell térni arra is, hogy micsoda jelentősége volt általában véve is a csarnok létrehozásának. Ziegler Nándor az intézmény első igazgatója szorgalmazta, hogy minden megyei gazdasági egyesület keretében legyen gyűjtőraktár, ahol előminősítik, osztályozzák az árukat. A csarnokrendszer kiépítése, az új szabályozási elvek az egész ország élelmiszer-termelésére kihatottak. Sokszor a vidéket is innen látták és a nemzetközi kereskedelemnek is egyik központja lett. Ehhez kapcsolódóan jöttek létre konzervgyárak, vágóhidak.

Az alábbi beszámolók az 1986-ban megjelent, “Adalékok a Belső-Ferencváros történetéhez” című kötetben szerepelnek, az interjúkat Farkaslaky Erzsébet készítette.

1985. szeptember 25. szerda

(…) Családi tradíció nálunk a kereskedés, generációk élték le életük jó részét először a szabadpiacon, később itt, a csarnok falai között.
A nagyapám, Balázs Jakab még a Duna partján árult déli-gyümölcsöt, csemegekülönlegességeket. A Vámház szomszédsága biztosította a folyamatos és sokszínű áruellátást a datolyától az ananászig, a cukrozott gesztenyétől a banánig.
1896-ra felépült a csarnok. Nagyapám, mint régi kereskedő, a galérián kapott helyett, itt dolgozott 60 esztendős koráig. A cég jó hírét mutatja, hogy olyan megrendelői voltak, mint a Szent Margit Kórház, a Ranolder Intézet, a piarista rendház és néhány szanatórium.
Édesanyám gyermekkorában is szívesen tartózkodott a piacon. Százarcú és ezerszínű világról mesélt: a mainál sokszorta szélesebb áruskáláról, a nagy gonddal kirakott, szépen csoportosított zöldségekről, színes üvegekről, a kofaasszonyok tarka népviseletéről és főleg a mesterség szeretetéről.
Nagyapám kezében még élt az az eladásra szánt anyag, amely ma már csak a tranzitforgalom részévé vált puszta tárgy. Nagyon sokat dolgozott érte és vele, mégis szerette, hiszen belőle élt.
Rengeteg embert vonzott a folytonos kavargás, a színek és illatok áradata, sokan csak szórakozás kedvéért is be-benéztek.
Gyakran jártak itt nevezetes személyiségek, 1907-ben még őfelsége, Ferenc József is megtisztelte látogatásával a csarnokot. Azóta sem látott akkora pompát ez az épület!
1920 körül már a vásárcsarnok volt Budapest gyomra. A Brauch-gyár pavilonjaiból hordták a húst a háztartásokba és az éttermekbe. Steiner és fiától a pékárut, a Lőwy-Stein cégtől a nyalánkságokat, a Lenz-testvérektől a déligyümölcsöt, a Braun-család üzletéből a fűszereket.
Nagyapám halála után a szüleim léptek a helyébe. Nem volt könnyű dolguk: az 1932-es gazdasági válság utáni rövid konjunktúra a háború beszerzése, a vásárlók pénze apadt…
A felszabadulás után a piac élete döcögve indult. Az épület sebeit ugyan hamar begyógyították, de az éhező Budapest lakossága hiába járta sovány pénztárcájával a standokat: nem volt mit árulni, üresen ásítoztak a polcok.
1950 a nyugtalanság éve- Megszűnt az épület előtt a vendéglő, helyére árkádokat emeltek. A kereskedőket szinte állandóan költöztették.
És az igazi csapás számunka: semmivé lett a bőséges áruválaszték, hiszen a déligyümölcs árusítása állami monopóliummá vált. (…)
Igen, ez a csarnok az életem kerete. Ezek között a vasszerkezetek, korlátok, lámpák, lépcsők között dolgozott, küszködött a családom két generáción át – és most az épület is haldoklik. Azért remélem, hogy az újjávarázsolt csarnokba még visszatérek.

Idézet egy másik eladótól a könyvben:

Savanyúkáposzta és uborka között élek már 45 éve, nem csoda, ha megsavanyodtam egy kicsit.

A háború utáni időszakról mondta: “Sokáig pangott az üzlet, se áru, se pénz nem volt, aztán lassan-lassan erőre kaptunk. Igaz, a magánkereskedők élete jó ideig nem volt nyugodt, a standokat újra és újra áthelyezték az állami üzletek betelepítése miatt. Volt rá példa, hogy sorsolással döntötték el, ki hova kerüljön. Azért a sok változás jót is hozott: az elárusító bódék meleg vizet, fűtési lehetőséget kaptak, nekem külön könnyebbséget jelentett, hogy a savanyítást a termelőkre bízhattam.


JEGYZETEK:

[1] Az összeállítás alapvetően Nagy Gergely kiváló kiadványára (Nagy, 2014) illetve egyéb forrásokra támaszkodik. Nagy kiadványa az interneten is elérhető, számos csodás, korabeli képet tartalmaz a Vásárcsarnokról illetve ahhoz kapcsolódóan.
[2] A Vásárcsarnok története
http://retrofeeling.blog.hu/2013/03/25/a_vasarcsarnok_tortenete
[3] Részlet a kereskedelmi tervező Vállalat / KERTI/ 1984. szeptemberében kiadott beruházási progamjából. In Szerk: Szabó-Pap Krisztina: Adalékok a Belső-Ferencváros történetéhez, 1986
[4] Vámház körúti Vásárcsarnok
http://www.piaconline.hu/new/hir.php?c=1030
[5] http://www.gusto.hu/cikk/186-szazhusz-eve-nyilt-meg-budapest-gyomra-a-nagycsarnok
[6] Százhúsz éve nyílt meg Budapest gyomra, a Nagycsarnok
http://www.gusto.hu/cikk/186-szazhusz-eve-nyilt-meg-budapest-gyomra-a-nagycsarnok
[7] A Vásárcsarnok története
http://retrofeeling.blog.hu/2013/03/25/a_vasarcsarnok_tortenete
[8] Szerk: Szabó-Pap Krisztina: Adalékok a Belső-Ferencváros történetéhez, 1986
[9] http://retrostori.blogspot.hu/2011/03/kozponti-vasarcsarnok-tortenete.html
[10] Forgalom csendes, árak szilárdak
http://mult-kor.hu/20091215_forgalom_csendes_arak_szilardak