Kronologikusan Tematikusan

Rakpart anno - az élet 100 éve tematikusan

Idén a Budapest100 a pesti és budai rakpartokat választotta témájául az Árpád hídtól a Rákóczi hídig, így a Nagykörúthoz hasonlóan 2017-ben is tematikus az Anno rovatunk. Van itt történeti összefoglaló (Németh Nóra: A budapesti rakpartok rövid története), árvizek és folyószabályozás egy szakértő tollából (Ámon Gergely cikke), a folyópart speciális építményei (Görbe Márk és Fazekas Zsuzsa cikkei a hidakról és malmokról) fürdőkről és kávéházakról (Horváth Viktória és Vízkelety László írásai), kiemelt jelentőségű épületekről (vásárcsarnokok és kioszkok) és persze híres emberekhez köthető történetek. Felüdülésként pedig film, szórakozás és zene témájú cikkeket kínálunk olvasásra önkéntes szerzőinktől. Csobbanjunk hát bele a rakpart témájába! (ha már a Dunában nem lehet...)
  • Tovább Ámon Gergely: Budapesti árvizek és folyószabályozás

    Történeti áttekintés és tervek, azaz a budapesti rakpart egy építőmérnök, hidroinformatikai és vízgazdálkodási szakmérnök szemszögéből. A jelenlegi kiépítettség vizsgálatához érdemes visszakanyarodni a város történetének legkritikusabb vízkár-eseményéhez, az 1838-as januári jeges árhoz, amely a budapesti Duna szabályozást elindította. Ebben az időszakban a Duna budapesti szakasza meglehetősen elhanyagolt volt. Emiatt az enyhe, csapadékos időjárás alakította árhullám, amelyet súlyosbított, hogy a Budapest feletti teljes Duna-szakasz fagyottsága, továbbá az alsó sekélyebb, elvadult részeken feltorlódó jég visszaduzzasztó hatása miatt, Pest belvárosának és belső kerületeinek tetemes része víz alá került. Mindent összevetve maga az árhullám vízhozam szempontjából nem nevezhető történelminek, de az üzemeltetési hiányosságok, a meteorológiai helyzet sajátossága, a folyó akkori geometriája, amely a jégtorlaszok kialakulását segítette, mind olyan eseményeket halmozott egymásra, amely 153 halálos áldozattal és hatalmas anyagi károkkal járó katasztrófához vezetett. A 19. század városi fejlődését így ez a tragédia mozdította el abba az irányba, hogy sürgetővé vált az áramlás szabályozása, felkészülve a lehetséges szélsőséges hidrológiai helyzetekre, a vízfolyást a városi igényeihez igazítva. A kor szakembereinek természetesen nehéz dolguk volt abból a szempontból, hogy vízrajzi adatok rögzítése nem állt rendelkezésre, így az árhullámokat statisztikai alapon nem tudtak vizsgálni, csak ilyen szélső események adhattak támpontot komolyabb védvonal szintjének megállapításához. A Nagykörúton belüli területek, az V., VI., VIII., IX. kerületek, valamint Budán a II. és III. kerület bizonyos alacsonyabban fekvő részei, amelyek sok ármentesített területet foglaltak magukban, voltak az áldozatok. Az 1. képen látható a tetőzéskori vízborítottság. A teljes belváros, a Nyugati-tér, mint korábbi árvízveszélyes területek mind víz alá kerültek, csak kisebb szigetek emelkedtek ki. A súlyosan megszenvedett árvíz végül lökést adott volna a már a 18. század vége felé felmerült Duna szabályozás elgondolásának. Ennek ellenére csak a meglévő földanyagú védelmi rendszert újították fel, a szabályozás elindítására 1872-ig várni kellett. [caption id="attachment_14376" align="alignnone" width="430"] 1838-as árvíz elöntésképe a mai Pest úthálózatán[/caption] József nádor nevéhez fűződik az intézkedés, miszerint egyes szakaszokon külön, saját szakállra elkezdett munkálatok nem végezhettek, csak egységes koncepció mentén, a korábbi vízkárok feldolgozásával, megfelelő tanulságok leszűrésével szabadott építésbe kezdeni. A döntés műszaki szempontból helyes volt, a pánikszerű szakaszos építkezés okozhatott volna olyan áramlási állapotot, amely a Duna budapesti szakaszának üzemeltetését megnehezíti, negatívan befolyásolja a hajózást, közvetlen veszélyforrásként nagyvizes időszakban tartalmazhatott volna statikailag kritikus pontokat, amely beláthatatlan károkhoz vezet. Az egységes árvízvédelmi koncepció azonban megfelelő tervek hiányában sokat csúszott. Ehhez hozzá tartozik, hogy az árvízvédelem mellett az akkori vezetés igyekezett a városrendezéssel összehangolni a folyamatokat, az akkor még két külön város pedig problémásan működött együtt. Sajátságosan jellemzi a városvezetések akkori hozzáállását, hogy ekkora pusztítás adott lehetőséget arra, hogy a 19. század végére, nyugati mintára élhetőbb városképet alakítsanak ki a korábbi romjain. A munkálatok megkezdése közben még 1876-ban újabb jeges ár vonult le, amely kisebb területen, főleg Óbudán okozott problémát, szintén a jégtorlasz okozta duzzasztás miatt.

    Folyamszabályozás kezdetei, alternatívák
    Bár koncepciótervek születtek, véglegesítés csak 1870 tájékán történt meg. Az 1838-as katasztrófa után meglehetősen sok idő telt el, oka volt Buda és Pest negatív hozzáállása a problémához és némileg meglepő módon a financiális nehézségek is fajsúlyosan felmerültek, pedig a katasztrófa ismétlődése reális forgatókönyv volt. Beruházási és üzemeltetési szempontból a vita egészen a 20. század elejéig húzódott, 1916-ig, mire az állam-főváros ellentét feloldódott abban, hogy a Főváros kezelésébe kerülnek a rakpartok. A beruházás főbb lépései az alábbiak voltak:
    • megfelelő hidraulikai állapot létrehozása
    • lehetséges duzzasztási helyek kiküszöbölése
    • meder műtárgyakkal szabályozása
    Furcsának tűnhet a beruházás körüli késlekedés, annak ellenére is, hogy akkoriban már a Tisza szabályozásának koncepciójával Vásárhelyi Pál látványos rendszer alapjait fektette le, amelyben látható volt egy folyó rendszerszemléletű viselkedése, az a komplexitás, amellyel az árvízvédelmet, a folyógazdálkodást, a mezőgazdaságot terveztek összehangolni. A Duna természetesen viselkedésében nem hasonlítható a Tiszához, eltérő hidrológiai jellegekkel rendelkező, lomhább víztest, ugyanakkor pont ez a tény idézhet elő olyan helyzeteket, ahol távolabbra kell tekinteni mindkét irányban a közvetlenül veszélyeztetett belvárosi résznél. József nádor korábbi intézkedése az átfogó tervezésre irányultan pont ezt határozta meg. A Duna felmérése, az árvíz által elpusztított alappontok újbóli felvételével együtt megtörtént a 19. század közepe tájékán, ezzel megkezdődhetett a lokális szabályozás is, figyelembe véve az alulról érkező hidraulikai hatásokat. A Tisza szabályozással szemben itt nem az általánosan vett mindenre kiterjedő vízgazdálkodási szempontokat vették figyelembe, hanem az árvízvédelem és a vízi közlekedés problémáit, és a lokálisan megfelelő vízlevezető képességet. Külföldi példák már megfelelő mennyiségben álltak rendelkezésre, a Duna Magyarország feletti vízgyűjtőjén már megkezdődtek nagy szabályozási munkák, amelyek későbbiekben a nyugati folyószakaszon előrevetítették a Duna lépcsőztetését, és teljes hossz menti szabályozását. Ezzel együtt a kezdeti időszakban meglehetősen egyedi elképzelések születtek a budapesti Duna-szakasz szabályozására. Az első ötletek között szerepelt Vásárhelyi Pál – aki később az alsó Duna és a Vaskapu létrehozásában is tevékenykedett, amely illeszkedett a felső Duna szabályozási elképzelésébe - elképzelése egy, a Margit-sziget alsó szelvényétől induló, Lágymányosig tartó hossz menti terelőműről. Lényegében kedvezőbb hidraulikai állapotot hozott volna létre az akkor még hidak nélküli Dunán, az árhullámok (esetlegesen jégzajlás) kontrolláltabb levonulásával, nagyobb áramlási középsebesség, kevésbé turbulens vízmozgás mellett. Ismert a Reitter Ferenc-féle csatorna, amely a csepeli mellékágat helyezte volna feljebb a mai Nagykörút helyére. Mai szemmel nézve ennek megvalósulása alapjaiban rendezte volna át a város közlekedési hálózatát, ugyanakkor legalább közvetlen vízkapcsolatot biztosított volna. Természetesen a mai állapotokat figyelembe véve egy ilyen rendszer üzemeltetése rengeteg problémát hordozott volna. Az első elgondolások tartalmaztak a belváros alatti szakaszra vonatkozó szabályozási terveket is. A pusztító jeges ár tanulsága szerint a meglévő öböl és mellékágrendszer okozta visszaduzzasztás mihamarabb kiküszöbölendő problémát jelentett. Ezért az alábbi javaslatok születtek:
    • Lágymányosi szakasz kiszélesedő szelvényének szűkítése – hossz menti szabályozó művel
    • Soroksári-ág zárásának terve – zárógát építésével, átbukás biztosításával árhullám csökkentésére
    • Minden lehetséges hely felszámolása, amely az árhullám visszaduzzasztását okozhatja.
    A végleges koncepció tehát egységes szelvény létrehozását irányozta elő, ahol a partélek távolsága állandó (vonatkoztatva a Margit-sziget ágaira is), áramlási szempontból szimmetrikus adott keresztmetszet középvonalára. Így a középvízi és négyvízi sodorvonal nem térne el helyszínrajzilag, a távlati hídépítési törekvéseknek szabályozott állapotot adna, megfelelő vízi utak kijelölésével. A szabályozási szelvények szélességét az alábbiak szerint határozták meg:
    • Margit-sziget felett a meder 490 m szélesre szűkítése.
    • Margit-sziget két ága esetében 236 m szelvényszélességet határoztak meg, a sziget osztóműveinek megépítésével együtt. A Margit-sziget kényes kérdés volt, több koncepció is felmerült a két ág közül főág kiválasztása is, de végül ezt elvetették.
    • Margit-sziget alatt 380 szelvényszélesség kialakítása – szelvény 3,80 m-re mélyítéssel együtt.
    A szabályozás ügye 1870. évi 10-i törvénnyel véglegesedett, amely előírta a Duna budapesti szakaszának szabályozását, árvízvédelmi koncepció alapján. A törvény tartalmazta a rakpartok kiépítését is.
    Kialakuló rakpart, szabályozott budapesti Duna
    A rakpartok végleges formájukat később, szakaszosan érték el. Hidraulikai szempontból a rakpartok kialakítása nem gyakorol nagy hatást nagyvizes időszakban, hiszen a szelvényszélesség és a vízoszlop magassága között nagyságrendi különbség van, tehát a rézsűkialakítás, vagy a burkolatból adódó felületi érdesség változás az árhullámra csekély hatást gyakorol. Ugyanakkor a teljes szelvény szabályozása természetesen már nagy hatással van a vízmozgásra. Egy ilyen csatornára hasonlító kialakítás a külterületi, töltésekkel szabályozott folyószakaszokhoz hasonlóan lényegesen lecsökkenti a hullámteret, itt ugyanakkor az ártér gyakorlatilag megszűnik - a korábbi ártér ugye a pesti belváros volt - ami miatt szélső esetben a nagyvízi hozam levonulása a morfológiai viszonyok miatt aszimmetrikus képet is mutatott. Lévén a budai oldal magaspontjai lokális elöntéseket tettek csak lehetővé, míg a pesti ármentesített rész nagy tározóteret biztosított a kilépő víznek. A védművek megemelése ennek megfelelően a legnagyobb vízszintek kialakulása esetén is a szabályozott szélességű szelvényben tartja az áramlást. A tározótér (belváros) mentesülésével természetesen együtt jár, hogy egy azonos árhullám a szabályozott mederben magasabb tetőzési szinten vonul le. Tekintve, hogy nagyvízi adatok ebben az időszakban csekély mértékben álltak rendelkezésre, kézenfekvő volt, hogy az eddig mért legnagyobb vízállást (LNV), azaz az 1838-ast vegyék a szakemberek figyelembe a védvonal szintjének meghatározásánál. Érdemes ismét megjegyezni, hogy a kialakult elöntési szintek nem az árvízi hozam egyenes következményei. A jégtorlaszok miatti visszaduzzasztás lelassította az áramlást, a meder így nem tudott megbirkózni a víz utánpótlással, tekintve, hogy a tavaszi, kora nyári árvizekhez képest, vízgyűjtők időjárásától függően a jeges ár időben elhúzódhat. Így megfelelően nagy duzzasztás mellett nincs is feltétlenül szükség rekord méretű vízhozamra, hogy katasztrófa következzen be. A szabályozott meder jelen esetben a városüzemeltetési, hajózási szempontból előnyös. A hidak építését is nagyban könnyítette. A középvízi meder sodorvonala illeszkedik az árvízi sodorvonalhoz, a szelvény mentén az áramlási sebesség eloszlása egységes, lekövethető képet mutat. Az áramlás középsebessége is némileg növekszik, de nagyvizes időszakban a kialakuló vízszintek is, ezért volt a meder kotrására helyenként szükség. A burkolt rakpartok kialakításával, a Margit-sziget terelőműveivel megakadályozták azokat a hosszú távú hatásokat, amit a Duna építő-romboló munkája okozott, ez a hajóutak hatékonyabb karbantartását is segítette. A város déli területeinek korábban ismertetett problémáit ettől függetlenül orvosolni kellett. A szabályozott áramlásviszonyok, a sebesség növekedésével a mederállapot hirtelen változásakor kiszélesedés esetén okozhat olyan állapotokat, amelyek megismételhetik a jégtorlasz kialakulását. Egyáltalán a hirtelen változás a meder kialakításában olyan hidraulikai hatást okoz amely akkoriban nehezen volt vizsgálható, ezáltal nehezen is üzemeltethető. A mellékágak ilyen esetben azonban nem hagyandóak fel teljesen, hanem a soroksári ághoz hasonlóan árhullámcsökkentő szerepet töltenek be, ideálisan a korabeli elképzelésnél szabályozottabb módon, hidraulikai és ökológiai igények figyelembevételével. Az egységes hidraulikai állapot biztosítására jött létre a Lágymányosi-öbölnél a Kopaszi-gát 1880 körül, illetve a korábban említett soroksári Duna-ág lezárása és tápzsilipjének építése 1871-től. A partvonalak végleges kialakítására ugyanakkor nem zökkenőmentes. A korábbi törekvések, és az árvízkárok ellenére az akkori vezetőség egyrészt nehezen hozott döntést műszaki szempontokból, továbbá a finanszírozás, konkrétabban a finanszírozó személyének meghatározása elhúzódott. 1853-ban a Duna Gőzhajózási Társaság kezdte meg a pesti oldalon a rakpart építését a Lánchídtól felfelé és lefelé 370 m hosszon, tehát az előzetes tervek ellenére az első lépéseket mégsem árvízvédelmi céllal tették meg. Pest fokozatosan csatlakozott az épülő rakparthoz. Ezzel szemben a budai oldalon a kiegyezés utánra tolódott az építés kezdete. Ez a késlekedés egy komolyabb árvíz levonulása esetén okozhatott volna komoly gondokat, a részben szabályozott meder rejthetett volna állékonysági problémákat. Tekintve, hogy az említett 1838-as árvíz már a múlt volt, nem volt rekord hozamú, szélsőségesebb nagyvízi állapot kialakulása az idő múlásával egyre valószínűbbé vált. Mindenesetre a korabeli tervekben a maihoz hasonló rézsűs-partfalas kiépítés kapott helyet (2. kép), de a két városrész ellentétei, főleg pénzügyi terén továbbra is nehezítették a munkát, az akkori biztos Reitter Ferenc igyekezetei ellenére. 1869-ben a vasútfejlesztésekkel párhuzamosan előirányozták további Duna hidak építését. 1870-re miniszteri javaslat foglalta össze a folyószabályozás lépéseit Mihálik János tervei alapján. Következő évben 7,7 millió forint összeget meg is szavaztak, és létre jött a Duna-szabályozási Bizottság. Az egyes szakaszokon különböző anyagú burkolatok épültek, némileg eltérő keresztszelvényi kialakítással, megfelelő helyeken biztosítva a kikötési lehetőséget. A partfal kezdetben a Gellért-hegy alatt nyúlgátként funkcionált, de az ott előirányzott kikötő végül sosem épült meg. [caption id="attachment_14377" align="alignnone" width="430"] Rakpart korabeli rézsűs kialakítása, budai oldal, a Műegyetem előtt (forrás:budapestcity.org)[/caption] Statikai szempontból ilyen létesítménynek többféle igénybevétellel szemben meg kell felelnie. A korai verzió, partfal esetében erőtani szempontból a legegyszerűbb a helyzet. A mentett oldal felől a talaj aktív földnyomása áll szemben a változó mértékű hidrosztatikai nyomással. Ahogy a későbbiekben a szelvénykialakítás változott, rézsű épült a partfal alatt két lépcsőben, alsó rakpartként kikötési lehetőség kialakításával, ami emellett vízkapcsolatot is biztosított a városlakóknak. Ugyanakkor ez a kialakítás már több igénybevételt is rejt magában. A jégzajlás levezetése egy partfal esetében kevésbé problémás, a rézsűs kialakításnál már kalkulálni kell a jeges ár levezetésével, azaz a kialakuló hossz menti jégtorlaszok ne károsítsák a szerkezetet. Későbbiekben, ahogy a gépjárműközlekedés is megjelent, a közlekedés terhelését is figyelembe kellett venni, olyan pályaszerkezet építése mellett, amely ki van téve évente akár többszöri elöntés hatásának. Minden esetben további megoldandó probléma a beszivárgó víz hatása. A Duna mentén szemcsés talajok jellemzőek, gondoljunk csak a szentendrei szűrőmezőkre, amely a város nagy részének természetes ivóvízszűrését végzi. Budapesten a helyzet hasonló, súlyosbítva a feltöltött lágymányosi területek talajstruktúrájával, amelybe végül is minden bekerült, amit csak találtak. Az ilyen nagy szemcséjű, laza talajszerkezetekben a vízmozgás gyors. A Duna magas vízállása mellett gyorsan emelkedik a rakpart mögötti talajban a víz, apadáskor a leszívás mértéke is talajra jellemzően gyors. A szivárgás ilyen fajtája a burkolat nagy ellensége lehet. Példának okáért a 2006-os tavaszi, egy ideig rekordszintet tartó árvíznél a Batthyányi téri villamosmegállóban az aszfaltburkolatot felnyomta a szivárgó víz, ahogy a 2-es villamos alagútjába is betört, 2013-ban is a budai oldalon nehéz-gépjárművekkel kellett leterhelni a burkolatot a buzgárképződés ellen. A mederbiztosítással kapcsolatban fellelhető egy érdekes, és meglehetősen bizarr történet, amelyről kevés forrás található, legrészletesebben a dunaiszigetek.blogspot.com szerzője foglalkozott vele: Kácsor László 1990-ben megjelentetett „A folyók élni akarnak” c. könyvében közölte az alábbi képet: [caption id="attachment_14378" align="alignnone" width="430"] Törött sírkő a rakpart burkolatában a Gellért-hegyi szakaszán (forrás: dunaiszigetek.blogspot.com)[/caption] A kép a ’60-as években készült, jelenleg már nem látni nyomát ilyen köveknek, de a kép alapján egy sváb temető sírkövei lehettek, amik a rakpart burkolata alatti mederbiztosító kőszórásba bekerülhettek. Legvalószínűbbnek tűnik, hogy az 1963-ban felszámolt (mai MOM, Kongresszusi Központ területe), túlnyomórészt sváb síroknak otthont adó Németvölgyi Temetőből kerülhettek ki a fotón szereplő sírkövek. Tekintve, hogy a sírkövek az alsó mederbiztosító kőszórás részét képezték, amely a védmű kiépítésének legkisebb anyagi ráfordítást igénylő része, így még méltatlanabb ez a megoldás. Későbbiekben érdemes lenne ennek pontosabban utánajárni.
    A félkész meder első próbája – az 1876 –os árvíz
    1875 december végén 6-7 napig tartó jégzajlás vonult le a Dunán. A Budapest alatti szabályozatlan szakaszon újból komoly méretű jégtorlaszok képződtek, amit az év végi lehülés tovább hízlalt. Az Ercsi környéki jégtorlaszok adták a legnagyobb mértékű alvízi hatást. A duzzasztást Budapest is megérezte, a levonuló jég már a rakpartok között állt meg, február 26-án, egy enyhébb árhullámot követően 867 cm-en tetőzött a budapesti mércén. Az ercsii jégtorlasz Budafok felé tovább növekedett. Ezzel párhuzamosan hirtelen felmelegedés köszöntött be, és a Budapest feletti mellékfolyók, mint a Vág, Nyitra, Ipoly, Garam újabb vízutánpótlást hoztak. A helyzetet súlyosbította, hogy ezeknek a mellékfolyóknak a vízgyűjtője nagyobb esésű, a vízhozam összegyülekezése rövidebb idejű, az árhullámok egymásra halmozódva jelentek meg a Duna mederben. A tetőzés 827 cm-en volt, az elöntés jó néhány hétig tartott, gyakorlatilag folyamatos szivattyúzás mellett. Pesten az árvíz hatása nem érződött, az addigra megépült védművek megállták a helyüket, balaparti elöntés nem alakult ki. Budán ugyanakkor gazdagon akadt probléma. A Dunába torkolló szennyvízelvezető csatornákon keresztül indult meg a felduzzasztás, amely közvetlen az épületeket érintette, a vízszint emelkedésével később a Duna meghágta az akkori rakpartot is, így az alacsonyan fekvő területek víz alá kerültek. Az árvíz időtartama alatt mintegy 19400 embert kellett evakuálni. [caption id="attachment_14379" align="alignnone" width="430"] A Fő utca 1876. március 16-án (forrás: budapestcity.org)[/caption] Az 1838-hoz képest alacsonyabb árvízszint, a szivattyúzás, illetve a kisebb mértékű pusztítás ellenére az elhúzódó árhullám a közvélemény erősödő elégedetlenségét okozta. A legmagasabb fórumokon is megjelentek a soroksári árvízkapu megnyitását követelő hangok, és ezek a hangok egyre erősebbek lettek. A kapu nyitását el akarták kerülni, legalábbis az apadás kezdetéig, mivel tartottak a mellékágra zúduló árhullám hatásától, az ottani kockázatot minimalizálni próbálták. Klempay Tibor álláspontja szerint a város szerencséje volt, hogy a déli vasúti híd töltése nem készült még el, ezért a víz szét tudott terülni az alsó szakaszokon. Az árvíz újbóli tanulsága az akkori vezetés számára az volt, hogy a korábban, főleg költségek miatt elodázott védelmi fejlesztések nem hanyagolhatóak, illetve síkvidéki jellegéből adódóan a Duna magyarországi szakaszán komolyan kell venni az alvízi visszahatást, nem elég feltétlen csak a fővárosi rész közvetlen szabályozásával foglalkozni. Eredményképpen a Kopaszi-gát 3,79 m-ről 8,52 m-re emelkedett, a budapesti partfalakat 62 cm-el, 821 cm.re emelték, javították az alsó szakasz mederbeli lefolyásviszonyait. 1885-re a budapesti partfalakat LKV (legkisebb víz) + 900 cm-re emelték.
    A 20. század beavatkozásai és árvizei
    A Budapesti Műszaki Egyetem elődje, az akkor Királyi József Műegyetem épületeinek építésekor kezdte el a lágymányosi Dunaszakasz elnyerni végleges formáját. A Kopaszi-gáttal leválasztott akkor még Lágymányosi tó területe csökkent, végül az 1950-es évekre eltűnt, mivel javarészt háborús törmelékkel feltöltötték. A soroksári ág lezárása sem okozott osztatlan tetszést. Az ott élők panaszkodtak a felhagyott mellékág elmocsarasodására, a kutak kiszáradására, összességében egy rövid idő alatt kialakult rossz ökológiai állapotra, amelyet végül az 1910-12 között a Duna 1642 fkm szelvényében épült Kvassay-zsilip oldott meg. A korábbi törekvések a Soroksári-ág teljes lezárására törekedtek, a budapesti és soroksári ágak egyike sem volt főágnak tekinthető, ugyanakkor az 1870-es években előirányzott lefolyásjavító intézkedések miatt a budafoki ág főággá vált. A felhagyás okozta hidraulikai és ökológiai problémák hatására, az első zárószerkezet a felső torkolat alatt 3,5 km-el kapott helyet, és maximum 30 m3/s áteresztésére volt képes, 1904-es törvénybe foglalással bővítést célzó projekt indult el. Így kialakult a 1914-re a Kvassay hajózsilip, 1929-re Tassnál hajózsilippel, vízleeresztő zsilippel és erőművel egészült ki, majd 1954-61 között a rendszert teljessé tette a Kvassay erőmű és szivattyútelep (forrás: KDTVIZIG). A Budapest feletti szakaszon már nem történt ilyen mértékű szabályozás. A beavatkozás nem maradt el, de ezeknek nem a tudatos mederkezelés és vízkárelhárítás, vagy akár rekultiváció volt a motiváló tényezője. A 20. század második felében a Római parton sűrűsödtek a hullámtéri beépítések, amelyekkel manapság is probléma lenni nagyobb árhullámokkor, és ezek bevédése gyakori vita tárgya. A rakpartok esetében a II. világháború utáni évtizedekben egyre inkább megnőtt az igény, hogy bevonják az alsó szakaszokat a gépjárműforgalomba. Bizonyos mennyiségű forgalom előtte is zajlott, de ez leginkább a „rakpart-funkcióhoz” kapcsoló kikötői forgalom volt. Így tehát a rakpart funkcióját átvette az észak-dél irányú közlekedési folyosó. Pályaszerkezet és új rézsű épült az alsó rakparton, gyakorlatilag ráépült a meglévő szerkezetre, megszüntetve a városlakók vízkapcsolatát. Árvizek tekintetében a 20. században előfordult pár nagyobb árhullám, mint például az 1899-es, amely 1954-ig tartotta a legnagyobb vízállást (Budapestnél 670 cm volt a tetőzés). A jeges áradások káreseményei jellemzőek voltak továbbra is. Több ezek közül történelmileg is nehéz időszakokban vonult le (1940, 1941, 1945), országosan nagy területek voltak veszélyben a védművek hiányosságai miatt, valamint az 1956-os téli, kora tavaszi árhullám, ami országszerte lökést adott az árvízvédelmi rendszer fejlesztéséhez. Az 1954-es árvíz volt a magyarországi Duna szakasz szempontjából jelentős, sokáig több településen rekord méretű árhullámként maradt meg, sok település a nem megfelelő magasságú védelmi rendszer miatt nagyon megszenvedte. A budapesti vízmércén a tetőzéskor 807 cm-t mértek.
    A közelmúlt árvizei
    A kialakult rakpartok árvízvédelmi szempontból jól teljesítettek. Az elmúlt évtizedek eseményei közül közvetlen, a belvárosra gyakorolt hatásában a 2006-os és 2013-as árvizeket érdemes kiemelni. A 21. század korábbi árhullámai közül a 2002-es augusztusi árhullám okozott új vízállásrekordokat az ország több pontján, a budapesti mércén a tetőzéskor 848 cm-t mértek. A 2006-os árvíz 860 cm-en tetőzött, amely az addigi legnagyobb vízállást (LNV) jelentette. Érdemes egy gondolat erejéig megállni a vízállásokat létrehozó árhullámok vízhozamainál. A Duna magyarországi felső szelvényében a 2006-os árvíz tetőzési hozama 7514 m3/s volt, míg a 2002 augusztusi árvízi belépő tetőző hozama 9240 m3/s volt. Ennek ellenére Budapestnél mégis a 2006-os áprilisi árhullám hozott rekord vízállást. Ez persze sok tényezős probléma, a belépési szelvény és a főváros közötti vízgyűjtők és mellékfolyók aktuális hidrológiai helyzete, a bősi üzemvízcsatorna üzemeltetése mind lehetséges befolyásoló tényező, de összességében a két árhullám természete némileg eltért (2006-ban jobbára olvadás okozta a magasabban fekvő vízgyűjtőkön), de a síkvidéki szakaszokon már a két árhullám viselkedése nem volt nagy mértékben eltérő. A belépő vízhozamokra visszatérve megállapítható, hogy a tetőző vízhozam kontra tetőzési szintek tekintetében a teljes folyószakaszon sok paramétert kell figyelembe venni. A 2013-as árhullám Budapesten, illetve az ország több mércéjén új LNV-t állított be. A budapesti mércén ez 891 cm volt. Korábban említésre került, hogy a partfal felső szintjét LKV+900 cm-en állapították meg, tehát közvetlen elöntés szempontjából nem volt a belváros veszélynek kitéve. A szerkezeti bizonytalanságok természetesen jelen voltak, gondoljunk csak a korábban említett jobb parti leterhelésekre a buzgárképződés elkerülése érdekében. Vízhozam tekintetében ugyanakkor nem érte el a 2006-os mértéket sem a 2013-as árhullám. Mindezek hatására változott meg a magyarországi Duna szakaszon a védvonalak magasságának megállapítására használt vízállás alapú szemlélet (a hazai Duna szakaszon a BME Építőmérnöki Karának Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékén kidolgozott metódussal és modellel). Az új metódus, numerikus modellezés segítségével, felhasználva a különböző részvízgyűjtőkön kialakuló lehetséges hidrológiai állapotokat, és azok együttes előfordulásának lehetőségét, szcenáriók felállítását tette lehetővé a teljes magyar szakaszon. Minden esetben a 100 éves gyakoriságú vízhozamok szolgáltak alapul. Az ebből létrejött görbeseregből létrehozták az új, teoretikus mértékadó árvízszintet (MÁSZ) megadó felszíngörbét. Érdemes visszatérni a rakpart, mint a belvárost érintő beruházás, illetve a folyó hidraulikai állapota közötti összefüggésekre. A Duna síkvidéki jellegéből adódóan egy adott pontbeli hatás nagy távolságon tud érvényesülni, a kockázatos folyószakaszok nem csak lokális vízkár szempontjából (pl. erózió), hanem a vízfolyáson lefelé és felfelé alakuló nagyvízi vízjárás tekintetében is érzékenyebb. A rakpart kiépítésekor nem rendelkeztek hosszabb távú mért vízállás-, vízhozam idősorokkal, amely alapján statisztikai módszerekkel egy adott valószínűséghez tartozó érték megállapítható lett volna, amit mértékadó árvízszintnek lehet tekinteni. Ezzel szemben az 1838-as árvíz okozott olyan állapotot a visszaduzasztás által, hogy az ahhoz rögzített, azóta némileg emelt védmű koronaszintje megfelelt még a mai ismereteink szerinti szélsőséges árhullámokkal szemben.
    Város - víz kapcsolatának jövőbeli kérdései
    A rakpartok a város közlekedésének fő áramvonalai közé tartoznak. Pont ebből az okból a lakosság vízkapcsolata nincs. A város-víz kapcsolat hiánya fájó dolog, hiszen a Dunának szerves részként kellene a város életében jelen lenni. A közlekedési probléma az infrastruktúra túlterheltsége miatt nagyon nehezen orvosolható dolog. A helyzet kezelése akár elkésett is lehetne, ha nagy volumenű változtatásokra nem lesz igény. A gépjármű közlekedés megjelenésekor a vízkapcsolat másodlagos tényező volt. Ha a 20. század derekán igény lett volna a rakpart gépjárművektől mentesítésére, a közlekedési koncepció vélhetően könnyebben lett volna alakítható az akkori autómennyiség mellett, mint manapság. Alábbi képen látható is, a 19. százai rakpart összevetve egy manapság mindennapos dugóval: [caption id="attachment_14380" align="alignnone" width="430"] Rakpart 1891 körül (fent), rakpart napjainkban (lent)[/caption] Időről időre elhangzik, hogy jó lenne a rakpart belvárosiak számára visszaadására, de sok előrelépés nem történt. Pedig be kell látni, a belváros és környéke lakóinak a vízkapcsolat csak megfelelően magas vízállás mellett levonuló árvizekkor elérhető, egyébként az alsó rakpart alatti gyakran szemetes rézsű, felette a forgalommal nem kimondottan hívogató. 2016-ban egy pályázat ugyan lement, amely a balparton a Belgrád-rakpart – Erzsébet-híd vonalat hivatott átszervezni. Főleg térszervezés, közösségi tér kialakítás, úszóművek stb. létesítése, illetve nyilvánvalóan a forgalom átszervezése volt a cél. Nagy léptékű beruházás, erre bármilyen tanulmány, de nem megoldhatatlan. Az átszervezésnek persze több lépcsője van. Figyelembe kell venni a hossz menti továbbfejleszthetőséget, a letisztultságot és célszerűséget, a megkívánt funkció ellátásának lehetőségeit. Tulajdonképpen lehetőségek tárháza, szétnézve a környező országok nagy folyóparti településein rengeteg példa található, megfelelő szakmai felügyelettel, és megfelelő szakterületekről együtt dolgozó tervezőkkel fel lehetne a belvárost zárkóztatni. Mindenekelőtt természetesen azt kell figyelembe venni, hogy a partfalak közötti rész a nagyvízi meder része, tehát az árvízvédelem prioritása mellett kell minden beavatkozást megfogalmazni. Így tehát adott keresztmetszet vízáteresztő képességét szigorúan kell figyelembe venni, úszóművek elhelyezésénél gondolni kell arra, hogy nagyobb árhullám esetén azokkal mi történik. Szükség van az elmúlt évek kis-, és középvízi vízszintjeinek statisztikai vizsgálatára, hogy olyan szinteket lehessen kijelölni gyalogos forgalomra, ami megfelelő időszakokban is megközelíthető stb. Összességében komoly erőfeszítésekre lesz szükség, hogy a belváros életében a Duna ne csak egy elfecsérelt lehetőség legyen. A szerző okl. építőmérnök, hidroinformatikai és vízgazdálkodási szakmérnök
    Források, felhasznált irodalom:

  • Tovább Görbe Márk: A Böske meg a Manci

    1948. május 21. délelőttjén Allnoch ezredes ördögi mosollyal szívott még egyet szivarjából és a csutak parázsló végét férfias határozottsággal annak a kanócnak a végéhez nyomta, mely a Lánchídon kígyózott végig. A facsatornában vezetett száraz kanócon vészjósló gyorsasággal szaladt végig a láng, hogy a Pest és Buda büszkeségének számító hídon felhalmozott nagy mennyiségű lőpor elérésekor az építményt a levegőbe repítse, mielőtt a magyar szabadságharcosok megközelíthetnék azt. Amint a tűz a puskaport elérte, hatalmas robbanás történt, aminek erejét az aknára helyezett nehéz kövek is fokozták. Ennek ellenére a Lánchíd ívei épen maradtak, ami nem volt elmondható Allnoch ezredesről, aki viszont darabokra tépve pusztult el. Ám „hősies” tettének és a terv kiagyalójának, Heinrich Hentzi tábornoknak, a budai vár osztrák védőjének és a pesti rakpart rommá lövőjének emlékére a regnáló hatalom emlékművet állított, melynek nagy része 1918-as lebontásakor dicstelen, ám megérdemelt módon a vastelepen végezte. Ahogy a fenti történetből is kitűnik, Pest állandó hídjai megsemmisülésének veszélye főként háborús körülmények között állt fenn. Allnoch ezredes sikertelen tette után a hidak szempontjából közel egy évszázadon át tartó békés időszak következett, melynek során nem fenyegette ilyen veszély a Lánc-, illetve az időközben megépült Szabadság-, Margit- és Erzsébet- hidakat sem. Ám 1945-ben a német fasiszták, akik háború elvesztésének tudatában úgy érezték, velük együtt az egész világnak is pusztulnia kell, Budapestről való távozásukkor stratégiai szempontból nem indokolható módon felrobbantották többek között a Petőfi- (I.14.), a Szabadság- (I.16.) és az Erzsébet-, Lánc- és a Margit-hidakat (I.18.). A károk februári számbavételekor kiderült, hogy rövid időn belül egyik híd sem javítható ki, így más megoldásra van szükség a Pest és Buda közti kapcsolat helyreállítására. Tavasszal a szovjet haderők műszaki alakulatainak segítségével megépültek az első ideiglenes jellegű fahidak főként a megmaradt építményroncsok felhasználásával vagy azok közelében. A Margit-híd helyettesítésére az a cölöpjáromokon nyugvó szovjet hadi híd szolgált, mely a Margit-szigeten keresztül Pestet és Budát kötötte össze. Egyik hídfője a Radnóti Miklós (akkor Sziget) utca torkolatánál, másik az Árpád fejedelem útjánál helyezkedett el. Már 1945. március 17-én üzembe helyezték és egészen a következő év január 11-éig látta el szolgálatát, amikor a Duna jégárja elpusztította. 1946 májusától a helyén épült meg egy félállandó jellegű pontonhíd, melyet „nagy testvéréről” elnevezve Mancinak becézett a pesti köznyelv. [caption id="attachment_14245" align="alignnone" width="430"] A Manci-híd első változata a pesti oldalon 1945-ben (Fortepan 73316)[/caption] A leánykorában Ferenc József névre hallgató, a szocializmussal való egybekelésekor Szabadság nevet felvevő híd roncsain épült meg a győzedelmes Vörös Hadsereg második legfontosabb ideiglenes hídja. Teherbírása miatt jelentős embertömegeket és járműveket is képes volt megtartani, így olyan nagy volt rajta a napi forgalom, hogy az előrehaladás csak lépésben volt lehetséges. Ezenkívül még egy ideiglenes hadi híd épült az Erzsébet-híd roncsain. 1945. április 5-én a szovjet katonai parancsnokság mindhármat átadta a főváros kezelésébe. Ahhoz azonban, hogy az újjáépítést el lehessen kezdeni, tehermentesíteni kellett ezeket a hidak roncsain létesített ideiglenes alkotmányokat, így kiépült egy pontonhíd a Bakáts-tér és a Műegyetem rakpart között, valamint a „Böske”ként ismert ún. Petőfi pontonhíd, mely az Erzsébet-hidat pótolta és a Petőfi teret kötötte össze a Döbrentei térrel. [caption id="attachment_14246" align="alignnone" width="430"] A Bakáts tér és Műegyetem rakpart közötti pontonhíd 1946-ban (Fortepan 52110)[/caption] [caption id="attachment_14247" align="alignnone" width="430"] A Petőfi (Böske) pontonhíd háttérben a Kossuth híddal (Fortepan 16509)[/caption] Ez a Közlekedésügyi Minisztérium által öt hónap alatt építtetett híd 1945. november 18-án került átadásra. Romházakból és roncsokból kitermelt vasszerkezettel megerősített hajóhíd volt, melynek parthoz kapcsolódó 30 méteres hídszakasza a vízállásnak megfelelően mozgott. A Böske volt ez időben nemcsak a főváros férfijainak, hanem hölgyeinek kedvence is, hiszen Budapest legforgalmasabb ideiglenes hídja lévén naponta 200.000 fő vette igénybe szolgálatait. Két nyomtávú kocsiúttal tervezték, melyen kisebb járműveket átengedtek, de a buszforgalmat nem irányították rá. A Lánchíd – építésének centenáriumán történő – újbóli megnyitásáig (1949. november 20.) látta el feladatát.   [caption id="attachment_14248" align="alignnone" width="430"] A Petőfi (Böske) pontonhíd nyitott állapotban (Fortepan 78580)[/caption] Szükséges volt azonban egy olyan híd építése is, mely a károk helyreállításának ideje alatt, vagyis 10-15 évig ellátja feladatát. Olyan helyen kellett lennie, ahol a hídfők közelében megfelelő közlekedési hálózatot lehetett kialakítani, és a Duna medrében sem voltak akadályok. Így épült meg a Batthyány teret és Kossuth teret összekötő Kossuth-híd, nevét ez utóbbi közterületről kapva. Az illetékes hatóság „őszinte sajnálatára” a híd forgalmának útjában volt a pesti részen gróf Andrássy Gyula szobra, ezért azt lebontották és a  jobb sorsa érdemes Andrássy lovával és összes bronzával együtt a Sztálin-szobor „gyomrában” végezte. A Kossuth-híd első tervében – a nyersanyaghiány miatt - fából készült alkotmány szerepelt, de ennek tervezésére nem voltak gyakorlott szakemberek hazánkban, valamint a facölöpök nem lettek volna biztonságosak egy ekkora folyón, még akkor sem ha jégtörőket építettek volna eléjük. Így a híd végül – társainak roncsaiból és a lebombázott házakból kitermelt – 750 tonnányi acél- és vasszerkezet felhasználásával épült meg. A pillérek időhiány miatt újszerű módszerrel készültek: 14 darab 25 cm átmérőjű vascsövet vertek le pillérenként 4 méter mélyre a mederbe. Az ezekre épített faállványon készítették el a 25 centiméter vastag betonköpenyt, melyet leeresztettek a fenékre. A fennmaradó helyet – melybe az acélcölöpök benyúltak, így stabilizálva azt - betonnal töltötték ki, a kimosódás ellen pedig az aljuknál kőhányással vették körül őket. [caption id="attachment_14249" align="alignnone" width="430"] A Kossuth-híd 1955-ben (Fortepan 3981)[/caption] A Kossuth-híd kilencívű volt: három 27,5 méteres nyílás után a középsők 55,80,55 méteresek voltak, majd újabb három 27.5 méter szélességű következett. A felépítmény acélcsövekből hegesztett rácsos szerkezet volt a két szélső nyílás kivételével, melyek fából készültek egészen 1954-ig, amikor ezeket is vastartókkal helyettesítették. Ez volt az ország első hegesztett főtartókkal épült hídja. A minél gyorsabb átadás érdekében a hegesztők éjjel-nappal még a téli -10 fokos hidegben és hóviharban is dolgoztak, így 1946. január 15-én a Kossuth-hidat megnyithatták a gyalogosforgalom előtt, ami azért is volt nagy szerencse, mert négy nappal korábban a jégár elvitte a főváros ideiglenes pontonhídjait. A Kossuth-híd ünnepélyes átadására a hónap 18-án került sor és az építmény több mint tíz évig sikerrel látta el feladatát. A 8 hónap alatt elkészült 355 méter hosszú hídon 7 méter széles kocsiút vezetett át, és mindkét oldalán 3.35 méter széles, helyenként fából, máshol betonlapokból álló járda szolgálta a gyalogosforgalmat. A szerkezet 15 tonnás tehergépkocsi megtartására is képes volt. A vizsgálójárda – az országban elsőként – alumíniumból készült. A Kossuth-hidat 1956-tavaszán zárták el a járműforgalom elől, majd 1957-ben már gyalogosokat sem engedtek fel rá, mert a hegesztett kapcsolatok megbízhatatlanokká váltak. A híd bontását 1960. március 17-én kezdték meg. Ez alkalomból szinte a teljes magyar irodalmi pantheon felvonult, ugyanis a bontásban az Ady Endre, Táncsics Mihály és Jókai Mór úszódaruk is részt vettek. Az acélszerkezeteket egyben emelték le a pillérekről és a parton bontották szét, a pillérek vasbeton szekrényeit leúsztatták a Dunán, és a folyamszabályozásban használták fel, a mederbeli kőhányásokat pedig elgereblyézték. Az év november 15-én fejezték be az összes munkálatot. [caption id="attachment_14250" align="alignnone" width="430"] A Kossuth hídat bontják az Ady, Jókai és Táncsics úszódaruk, 1960 (Fortepan 51214)[/caption] A Kossuth-híd helyét – annak egykori hídfői vonalában – a pesti és budai oldalon is emléktábla jelzi, melyek egyedüli mementói a háború pusztítása után épült, a főváros számára egykor nélkülözhetetlen, de manapság szinte teljesen elfeledett ideiglenes hídjainak. [caption id="attachment_14251" align="alignnone" width="430"] A Kossuth-híd emléktáblája a budai oldalon (Görbe Márk felvétele)[/caption]


    Felhasznált irodalom:
    • A Széchényi-Lánchíd és Clark Ádám, Budapest, 1999.
    • dr Gáll Imre: A Duna-hidak, Budapest, 2005.
    • dr Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak, Budapest, 1984.
    • dr Mihailich Győző: A XIX. és XX. századbeli magyar hídépítés története, Budapest,1960.
    • Páll Gábor: A budapesti Duna-hidak története, (Lánchíd füzetek 6.), Budapest 2007.
    • dr Radnai Lóránt: A Lánchíd, Budapest, 1961.

  • Tovább Fazekas Zsuzsanna: Az Árpád híd

    Bár már a második világháború előtt elkészültek a tervei és el is kezdték építeni, végül csak 1950-ben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén avatták fel az akkor Sztálinról elnevezett hidat, mint Angyalföld és Óbuda dolgozóinak valóra vált álmát. „Határidő előtt 24 nappal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára elkészült fővárosunk büszkesége a Sztálin-híd. Valóra vált Angyalföld és Óbuda dolgozóinak évtizedes vágya” – ezzel a szöveggel számolt be a mai Árpád híd, akkori nevén Sztálin híd elkészültéről a filmhíradó 1950. november 7-e után (http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=10436). A szocializmus nagy alkotásaként a háború után befejezett hidat november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén avatták fel, a megnyitott hídon az elsők, akik átsétáltak Angyalföldről Óbudára éppen a Magyar Dolgozók Pártjának vezetői voltak, köztük a főtitkárral, Rákosi Mátyással. Bár a két hivatalosan munkáskerületnek nevezett városrész, Angyalföld és Óbuda összekötése jól illeszkedett a háború utáni új rezsim ideológiájába, az ötlet a híd építésére már korábban felmerült, sőt, már 1908-ban döntöttek a megépítéséről. Végül 1930-ban írtak ki rá tervpályázatot, amelyet Kossalka János hídépítő mérnök nyert meg Wälder Gyula építésszel közösen, de végül Kossalka kapott megbízást a tervek elkészítésére. A híd pontos elhelyezését, hogy a Hungária körutat a Margitsziget és a Hajógyári-sziget érintésével a Vörösvári úttal kösse össze Széchy Károly hídépítőmérnök javasolta, aki eleinte a munkálatokat is irányította, és aki a részletes terveket is elkészítette. Az építkezést már 1939-ben megkezdték, és bár a háború idején félbehagyták, a pillérek és a hídfők már eddigre elkészültek. Az építkezés a háború után 1948-ban indult újra, 1949-50-ben legyártották a vasszerkezeteket is, majd sikerült úgy időzíteni a híd elkészültét, hogy az a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepére essen, éppen abban az évben, amikor egy törvényerejű rendelettel magyar állami ünneppé is nyilvánították november 7-ét. Bár az eredeti tervek szerint a híd az Árpád híd elnevezést kapta volna, a sztálinista Rákosi-rendszer szellemében végül Sztálin híd néven avatták fel a létesítményt. Az akkori hivatalos lap, a Szabad 1950. március 31-én arról számolt be, hogy maguk a híd építői kérelmezték egy Varga József nevű rohamcsónakos javaslatára egy akkortájt divatos röpgyűlésen, hogy az „óbudai hidat” Sztálin elvtársról nevezzék el. A lap már ekkor megírta azt is, hogy az előre megszabott november 30-i határidő előtt november 7-re elkészül a híd, a hivatalos álláspont szerint azért, mert az építők is ezzel kívánták megünnepelni az októberi forradalom évfordulóját. November 7-én az avatási ünnepségen megjelent Rákosi Mátyás is, ő azonban nem szólalt fel. Ehelyett a hídépítők nevében a Hídépítő Nagyvállalat Sztálin-hídi párttitkára, Antal Lajos méltatta a hídépítők harcát a nehézségekkel, kiemelve, hogy ezzel ők is hozzájárultak az ötéves terv sikeréhez. A kormány nevében Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter mondott ünnepi beszédet, és ő volt az is, aki átvágta a szalagot és ünnepélyesen átadta a hidat a forgalomnak. Az ünnepségen elmondott beszédeket a Rákosi-rendszer fő ideológusa, Révai József nézte át. „A híd újabb országos hírű eredménye munkásosztályunk és Pártunk békés, alkotó munkájának. Büszkesége ötéves tervünknek. Hossza közel 2 kilométer. Az első híd, amelyen kerékpárosok számára külön pálya van. Több ezer munkás takarít meg naponta negyven-ötven perces időt azzal, hogy nem kell munkába menet a Margit-híd felé kerülni. A híd villamos és autóbuszforgalma biztosítja a főváros két legnagyobb munkáskerületének gyors közlekedését” – méltatta a korabeli filmhíradó az elkészült építményt, amely azonban ekkor még csak fele szélességben készült el, a kétoldali járda és a középen futó villamossínek mellett csak kétszer egy sávos volt, mindösszesen 13 méter széles. Az 1958-ban Sztálin helyett Árpádra átnevezett hidat végül 1980-ban építették át és bővítették ki a mai 35,3 méteres szélességére, valamint ekkor szüntették meg a villamosperonokat is a híd közepén. Farkas Zsuzsanna [caption id="attachment_14304" align="alignnone" width="430"] A Sztálin híd építése 1949 (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption] [caption id="attachment_14305" align="alignnone" width="430"] A Sztálin híd építése 1949 (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption]   [caption id="attachment_14306" align="alignnone" width="430"] Az elkészült Sztálin híd 1950 (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption]   [caption id="attachment_14307" align="alignnone" width="430"] Bebrits Lajos közlekedésügyi miniszter felavatja a Sztálin hidat 1950. november 7-én. Mögötte az első sorban Rákosi Mátyás, Dobi István, Gerő Ernő és Farkas Mihály (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption]   [caption id="attachment_14308" align="alignnone" width="430"] Az első séta a hídon 1950. november 7-én. Az első sorban Rákosi Mátyás és felesége, Farkas Mihály, Bebrits Lajos és Kádár János (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption]   [caption id="attachment_14309" align="alignnone" width="430"] A villamossínek lefektetése a Sztálin hídon 1950-ben (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption]   [caption id="attachment_14310" align="alignnone" width="430"] A Sztálin híd látképe 1951-ben (Forrás: Fortepan / UVATERV)[/caption]   [caption id="attachment_14311" align="alignnone" width="430"] Villamos a Sztálin hídon 1952 (Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr)[/caption]

  • Tovább Fazekas Zsuzsanna: Egykori malomépületek a Duna partján

    Az egykor virágzó budapesti malomiparnak ma már alig találjuk nyomát – a Duna-parti látképet a XIX. században uraló hatalmas, többszintes gőzmalom épületek közül ma már alig találunk mutatóba egy-kettőt. A XIX. század végi Budapest dunai látképének meghatározó elemei voltak a magasba nyúló, füstöt eregető kéményeikkel a többemeletes gőzmalom-épületek, amelyek nemcsak a látképet határozták meg, de a főváros virágzó malomiparának látható jelei is voltak. A magyar búza az ország jelentős exportcikke volt a XIX. század első felében, a második felében azonban a malomipar fejlődésével a liszt is fontos kiviteli cikké vált. Ahogy Klement Judit a Gőzmalmok a Duna partján című könyvében írja, a gőzmalomipar, mint vezető iparág ötlete már Széchenyi Istvánban is felmerült, sőt, a gróf élen járt ebben is: az 1839-es alapítású Pesti József Hengermalom Társaságban ő maga is részvényes volt. A társaság gőzmalma, amely Budapesten az első ilyen létesítmény volt 1841-ben meg is épült a Lipótvárosban, nem messze a Duna-parttól a mai Falk Miksa utca–Stollár Béla utca–Honvéd utca–Balaton utca által határolt területen, amely ekkor még Pest külvárosának számított és ipari terület volt, más gyárak is ide települtek. A gőzmalmok ugyan, mivel gőzgép hajtja őket, ezért nem igényelik a közvetlen vízparti elhelyezést, elvileg bárhol létesíthetőek, de nagy a vízigényük, az őrölni való gabona szállítása miatt pedig különösen fontos volt, hogy közel essenek a Duna-parthoz, ahol kiköthettek a szállítóhajók. Ennek jegyében a következő, az 1850-es években létesített gőzmalmok szintén a Dunához közel épültek meg, de az ekkor már jobban kiépített budai oldalon, ahol könnyebben kiköthettek a gabonaszállító hajók. 1853-ban a mai Bécsi úton, illetve a Fő utcában a Batthyány térhez közel épült egy újabb gőzmalom, 1853-54-ben a mai Kolosy térhez közel, 1860-62-ben pedig a mai Fő utca–Kacsa utca sarkán. A XIX. század közepén azonban elkezdett kiépülni a pesti oldal is: az ötvenes években előbb a Lánchíd pesti hídfőjének két oldalát építették ki kikötőnek, majd a hatvanas években a mai Március 15. térig a rakpartot. 1870-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította a beruházásokat, így az 1870-es évek közepére a Fővám térig is kiépült a rakodópart, 1879 után a Boráros tértől dél felé is kiépült a kikötő, ezzel együtt pedig közraktárakat is építettek, amely szintén kedvezett a malomiparnak és a gabona- és lisztszállításnak. Az 1884-ben elkészült Elevátorház a gabona gépesített raktározását és átrakodását szolgálta, szintén kiszolgálva az addigra a pesti oldalon is elszaporodott gőzmalmokat. A pesti oldalt ugyanis eddigre birtokba vették a gőzmalmok, amely egyre jobb üzletnek számított: 1862-ben épült egy a mai Szent István körútnál, 1863-ban a Pannonia Gőzmalom Rt. épített egyet a mai Kárpát utca–Pannónia utca–Ipoly utca–Victor Hugo utca által határolt területen, 1866-ban az Első Budapesti Gőzmalom Rt. a Hengermalommal szomszédos telekre építkezett, ugyanekkor a mai Szemere utcában és a Feldunasoron, a mai Újpest rakparton is épült egy gőzmalom, amelyet hamarosan megvásárolt a Victoria Gőzmalom Rt. Az Unió Gőzmalom Rt. 1868-ban a mai Katona József utca–Visegrádi utca sarkán építkezett, 1869-ben pedig megépült az Erzsébet-gőzmalom szintén a Feldunasoron, a Victoria-gőzmalom mellett. Mindeközben a gőzmalmok elkezdték birtokba venni Ferencvárost is, 1866-ban elsőként a Concordia gőzmalma épült meg a Soroksári úton, de 1868-ban a Pesti Molnárok és Sütők Rt. is épített ide egyet, 1880-ban szintén itt épült meg a Gizella-gőzmalom, illetve a Hedrich & Strauss cég Királymalomja, 1897-ben pedig a Hungária Egyesült Gőzmalmok Rt. gőzmalma is. A Duna közelébe települt gőzmalmokat közben elkezdte körbenőni a város, sőt, a Nagykörút Lipót körút (ma: Szent István körút) nevű szakaszának kiépülésekor pedig le is kellett bontani több gőzmalmot, többek között a Hengermalmot is, amely 1909-ben az akkor még alig betelepült Lágymányoson kezdett építkezésbe. A XIX. század végén a budapesti malomipar virágkorát élte, az üzlet jól ment, a malmokban készült jó minőségű lisztet az egész monarchiába szállították, illetve azon túl is, exportra. Az I. világháborúra azonban már csökkent a malomipar nyeresége, a nagy háború pedig végképp betett az üzletnek: lefoglalták a gőzmalmok készleteit, akadozott a nyersanyagellátás, nem volt elég zsák a textilhiány miatt, a munkásokat elvitték katonának, sőt, az egész malomipart központi ellenőrzés alá vonták. A háború végére a malmok elszegényedtek, nem maradt se gabonakészletük, se pénzük, és a technikai fejlesztésekkel is elmaradtak. A világháború után a trianoni békeszerződést is megszenvedte a fővárosi malomipar – jelentős termőterületek kerültek a szomszédos országokhoz, és amellett, hogy a területek elcsatolásával a belső felvevőpiac is csökkent, már a monarchia egykori országaiba sem szállíthattak vámmentesen. A villamosítással is elmaradt gőzmalmok gyakorlatilag elvesztették az exportpiacukat, és nem tudták hova eladni a magyar lisztet, amely az ára és a háború alatt leromlott minősége miatt sem volt már versenyképes a nyugati országokban. A két világháború így számos budapesti gőzmalom felszámolását és bezárását hozza: a Batthyány térnél álló malmot lebontják, a Kolosy térnél álló Lujza-malom leég, majd szintén lebontják, a Pesti Molnárok és Sütők malmát leállítják, lebontják, majd a telket is felparcellázzák, és ugyanerre a sorsra jut az egykor a mai Visegrádi utcában álló Unió-gőzmalom is, amelynek helyére ekkor terveznek lakóházakat. Egy tőzsdei botrány után felszámolás alá kerül a Victoria-gőzmalom, és fokozatosan leállítják a Concordia-gőzmalmot is, ennek egykori épületében kapott helyet a Malomipari Múzeum, amely azonban már bezárt. A második világháború alatt a megmaradt malomépületeket is komoly károk érik: a Hungária ferencvárosi malmát bombatalálat éri, a lágymányosi Hengermalmot kifosztják, majd ki is gyullad, a volt Victoria-malom és az Erzsébet-malom épületét pedig szétlövik a harcok alatt. Ennek ellenére a háború után a megmaradt malmok egy részében újraindult a termelés, és bár a két világháború között banki érdekeltségbe került gőzmalmokat már 1947-ben államosították, a Soroksári úton a Gizella-malom és a Hungária viszont egészen 1963-ig működött. A Tinódi utcában a Gizella-gőzmalom épületében mára irodákat és lakásokat alakítottak ki, a Hungária-malom egykori épületeiben pedig ipari-, raktár- és irodahelyiségek vannak. a lágymányosi Hengermalom pedig Budai Malom, az egykori Királymalom pedig Ferencvárosi Malom néven folytatta működését egészen 2008-ig, ez utóbbi épületét mára lebontották. Forrás: Klement Judit: Gőzmalmok a Duna partján. A budapesti malomipar a 19-20. században. Budapest, 2010   [caption id="attachment_14402" align="alignnone" width="430"] Az 1869-ben épült Erzsébet-gőzmalom épülete a mai Újpesti rakparton 1880–90 körül (Forrás: Fortepan / BFL)[/caption] [caption id="attachment_14403" align="alignnone" width="430"] A budai oldal a távolban a Batthyány téren álló gőzmalommal 1894-ben (Forrás: Fortepan / BFL)[/caption] [caption id="attachment_14404" align="alignnone" width="430"] A pesti oldal 1895-ben a távolban a távolban az Újpesti rakparton álló Erzsébet- és Victoria-gőzmalmokkal (Forrás: Fortepan / BFL)[/caption] [caption id="attachment_14405" align="alignnone" width="430"] Az Újpesti rakpart a Victoria- és Erzsébet-gőzmalommal 1930 körül (Forrás: Fortepan / Góg Emese)[/caption] [caption id="attachment_14406" align="alignnone" width="430"] A Victoria-gőzmalom romjai 1944-ben (Forrás: Fortepan / Lissák Tivadar)[/caption]

  • Tovább Szarka Zsófia: Elevátor ház

    A 19. század utolsó évtizedeiben egész Budapest (1873-as egyesítés óta), így a Duna-part is fokozatos fejlődésnek indult az áruszállítás és raktározás igényeinek megfelelően. Új fővárosi raktárak létesítése 1868 óta téma volt, azonban már 1879-et írunk, amikor megkezdődik a Duna parti teherpályaudvar szomszédságában a közraktárak, majd 1881-ben az elevátorház építése. Az építkezés egyre sürgetőbb lett a növekvő ipar számára, mert a tárolókapacitás vészesen rossz minőségű volt. A főváros elszórt helyein pincékben, és különféle magánraktárakban elhelyezett búza szállítása, mérlegelése, és tárolása igen nehézkes volt, ráadásul a folyó évenkénti legalább két áradása miatt a talajvíz gyakran elöntötte ezeket a pincéket. [caption id="attachment_14386" align="alignnone" width="430"] Az 1883-ban elkészült Elevátor. Mögötte a ferencvárosi malmok, mellette saját kazánháza és annak 65 méter magas kéménye.(Forrás: FSZEK, Bp-gyűjtemény)[/caption] 1879-ben a főváros nyilvános tervpályázatot hirdetett a Budapesti Közraktárak megépítésére, melyet Basch Gyula és Krajovics Lajos nyertek meg. A hosszas alkudozás végén, amely az építkezések megkezdését és a finanszírozás módját kísérte a főváros a saját költségen való megépítés, és egy ún. vegyes rendszer mellett döntött. Ez azt jelentette, hogy mind a raktárházak (4 db), mind az amerikai típusú elevátor épületek (2 db) megépülnek, míg korábban a két dolog egymással versenyzett. Az elevátor tervpályázatára 8 terv érkezett be. A győztest 1880.április 16.-án hirdették ki, Ulrich Keresztély szerénytelenül csak „System Ulrich” jeligével beadott pályázata nyert. Ez abban tért el a többitől, hogy nem vette komolyan a kiírást, és nem az amerikai típusú elevátorszerkezetet másolta, hanem egy saját elrendezéssel állt elő. Az elevátorház és a közraktárak együttesének megépítésére a feldolgozóipar közvetlen közelében a ferencvárosi Duna parton került sor (itt voltak ugyanis a malmok), mintegy 740 méter hosszú és átlagosan 70 méter széles, vagyis kb. 51.000 m² nagyságú területen. Tudták már akkor is, milyen fontos, hogy közút, vasút, és vízi út össze legyen forrasztva. [caption id="attachment_14387" align="alignnone" width="430"] Az Elevátor és az 1937. szeptemberében átadott - akkori nevén - Horthy Miklós híd.[/caption] 1881-ben ünnepélyesen átadták a közraktárak 4 épületét. Két évvel később Ulrich Keresztély tervei alapján megépült a közraktárak szomszédságában az Elevátor-ház, mely a gabonaszállító hajók rakodóállomásaként működött. Az építkezést szintén finanszírozási problémák kísérték, ezért az eredeti programot több ponton csonkítani kellett, például a korábbi két elevátorépület helyett csak egy megépítésére került sor. A hatóságoknak nem tetszett, hogy a rendszert mozgató gőzgépek 20 méteres magasságba kerülnek, pedig az áthaladó vasúti vágányok miatt nemigen volt más választás. A gőzt előállító kazánokat egy külső épületbe helyezték, amit egy földalatti csővel kötöttek össze az elevátor gépházával. Az épület földszintjén 4 vasúti vágány haladt át. Legfeljebb 20 vagonba lehetett egyszerre rakodni a 15 méter magas silókból, melyből 290 darab állt rendelkezésre a tíz automata mérleghez ugyanennyi csoportba sorolva. Ezek összkapacitása 25.000 tonna volt. A padlásszint összesen 22 méteres magassággal rendelkezett, ahonnan a gabona átforgatását, és tisztítását végezték. A névadó szerkezetből, vagyis elevátorból összesen 18 volt az épületben, ezek közül 10 a vasúti ki és berakodáshoz. Komoly hangsúlyt fektettek a tűzbiztonságra, így az egész épület egy hatalmas vasszerkezet volt, amit téglával borítottak, egyedül a tető, és a padlózatok készültek fából. A közraktárak területén (a Duna part a Boráros tértől a Fővám térig) az áruk szállítása, rakodása, ill. raktározása a kor legmodernebb technikáival folyt: az Elevátor daruzta ki a beérkező hajók rakományát, melyet aztán vasúti síneken szállítottak a raktárakba. A 20. század első éveire égető szükség mutatkozott a raktárak bővítésére. Két új raktár tervei érkeztek be a főváros vezetéséhez, ám ezek az eredeti tervek alapján nem valósultak meg. A területre csupán két fa szerkezetű ideiglenes raktárat építettek. A Duna-parton horgonyzó uszályokból óránként 65 tonna termést tudtak kiemelni. Az elevátorban 1 mázsa kiraktározása egy hajóra 5 koronába, míg beraktározása egy vagonba, mérlegeléssel 3 koronába került. Ehhez képest a külföldi gabona behozatala, ami vámköteles volt, kilogrammonként (!) 50 és 100 korona között mozgott. [caption id="attachment_14388" align="alignnone" width="430"] A sérült elevátorház 1948-ban, a bontás megkezdése előtt[/caption] Az épületeket 60 évre a Magyar leszámító és pénzváltó bank vette bérbe. Jelentőségük a termelés átalakulásával azonban folyamatosan csökkent. Az elevátorház és a környéke a dunai teherpályaudvar, és a Horthy Miklós híd közelsége miatt 1942-45-ben fokozottan ki volt téve a bombázásoknak, és nem is mentesült káros hatásai alól. Hogy a városkép nyert e vagy veszített ennek az ipari épületnek az eltűnésével? Tény, hogy 50 (vagy egyes források szerint 58) méteres magasságával meghatározó eleme volt annak. Ulrich írásának végszavában a „város dunamenti palotasora méltó lezárásának” nevezi. És azután sem csak ő illette csodálattal a magyar ipar e művét. Több könyv turisztikai látványosságként emlékezik meg róla. Valószínűleg iparilag tény csúcsteljesítmény volt (teljesen automatizált) tekintve, hogy az épületben alkalmazott gépészet szabadalmát az Egyesül Államok, Belgium, Németország, Franciaország, Oroszország területére is megvásárolták. Hogy építészetileg mennyire kár érte? Az akkori ipari épületek színvonalát hozta, és ez a színvonal nem volt alacsony. Ha ma állna ipari műemlék lenne. De valószínűleg ha épségben átvészeli a háborút akkor is lebontották volna. A Petőfi híddal az Elevátor szinte megismételte azt amit az Erzsébet híd és a Belvárosi Plébániatemplom csinál. A hídfő háború utáni szélesítésekor pedig útban volt, többek között ezért is bontották le. [caption id="attachment_14389" align="alignnone" width="430"] A Nehru park ma.[/caption] A lerombolt Elevátor-ház helyén 1966-ban Krizsán Zoltánné, Jancsó Vilmos és Mészáros Ferenc tervezők vezetésével megépítették a Nehru parkot, mely abban az időben kiemelt jelentőségű volt, hisz a szintén megsérült Margitszigeten kívül ez volt az egyetlen nyilvános park Budapesten. A parkot 1984-ben teljesen felújították és az 1998-as játszótéri átépítést leszámítva ma is a 25 évvel ezelőtti állapotot mutatja. A közraktárakat 1988-ban részlegesen felújították és felvonókkal látták el az épület belső terét, ám a rendszerváltás óta kihasználatlanul álltak. Az utóbbi években az igencsak leromlott állapotú épületek csupán ideiglenes szórakozóhelyeknek adtak otthont, mint amilyen a Buddha Beach is volt. A Budapesti CET (a logó alapján inkább Bálna Budapest) projekt keretein belül az épületet felújították és átalakítva kereskedelmi, kulturális és szórakoztató központot nyitottak benne.


    Források:
     

  • Tovább Horváth Viktória: A Rác fürdő titkai

    Már több mint tíz éve annak, hogy a tervbe vett felújítási munkák kapcsán a Budapesti Történeti Múzeum munkatársainak lehetősége nyílt az egykori oszmán-török fürdő régészeti és művészettörténeti kutatására. 2005-2006-ban Papp Adrienn régész vezetésével sikerült feltárni a fürdő eredeti falait, helyiségeit, melyek kapcsán számos építészeti-technikai megfigyelést tehettek a kutatók. Habár a felújított épületkomplexum azóta is zárva tart, az érdeklődők e rövidke írás segítségével bekukkanthatnak a múlt ablakán. Gyertek, tartsatok velem egy rövid időutazásra, irány a 16-17. század fordulója, a Rác fürdő fénykora! 1541-ben az oszmán-törökök győzelmével egy új kor köszöntött Budára, melynek folyományaként az elkövetkezendő mintegy másfél évszázadban számos hadi (várak, erődítések), szakrális (dzsámik, mecsetek, türbék), illetve világi épületet emeltek az elfoglalt területeken. Utóbbiak egyik legjobb állapotban fennmaradt emléke a tabáni Rác fürdő, melynek alapjaira épült először az Ybl Miklós, majd 2006-2011-ben a Kaszab Ákos, illetve később Dévényi Tamás és csapata tervezte épületegyüttes. [caption id="attachment_14465" align="alignnone" width="430"] A Kaszab Építési Iroda terve[/caption] Nézzünk szét elsőként a pontos helyszínen, a fürdő környékén, a budai Duna-parti területen! A korabeli Tabánról Evlia Cselebi világjáró utazó, aki 1660 és 1664 között - vagyis még az oszmán-török uralom idején - járt nálunk, a következőket írja: „Debbágháne [vagyis a Tabán] külvárosa: A Duna partján, Buda völgyében, egy tágas síkon, éppen ezer házból álló virágzó külváros ez. Csakis téglaépületű, deszkatetejű, kétemeletes házai vannak. Kilenc városrészből áll. Híresebbek az Ilidzsa [vagyis fürdő!], Jesil direkli (zöld gerendás), Ömer sáhi, Aga városrészek. Tíz imaháza, négy elemi iskolája, három fogadója, három kolostora, száz tímárboltja [innen a Debbágháne elnevezés!], három meleg fürdője van. E külvárosból nyugatra menve, az Iszkele kapun át a nagy külvárosba jutunk.[1] [caption id="attachment_14466" align="alignnone" width="430"] A 19. század második felének gőzfürdője[/caption] Mint olvashattuk, a Gellérthegy és a Várhegy között a késő középkorban létrejött Tabán nevű települést Buda külvárosaként tartották számon. A középkori magra az 1600-as évek végén rácok, vagyis balkáni eredetű szlávok telepedtek meg, róluk kapta a terület s fürdője is a ma használatos Rác megnevezést. A fürdő jó adottságú helyszínen, a Gellérthegy lejtőjén, annak egyik sziklahasadékából feltörő forrására épült az oszmán-török időkben; egy 1696-os írott forrás „so genannte kleine Räzen Bäädl”[az úgynevezett kis Rácok fürdője] néven említette.  A közeli termálvizes forrásokból a Rác mellett a későbbi Gellért és Rudas fürdők is táplálkoztak, táplálkoznak a mai napig is. Nézzük meg közelebbről a budai Duna-partot az alábbi, 1684-ben készült metszeten! Ludwig Nikolaus von Hallart és Michael Wening látképén elsősorban Pest városát lehet alaposan szemrevételezni, ám ha szemfülesek vagyunk, a túlparton a Gellérthegy lábánál a Tabán házait is megfigyelhetjük. [caption id="attachment_14467" align="alignnone" width="430"] Pest (és a Tabán) látképe keletről. Részlet Hallart-Wening 1684-es metszetéről[/caption] Bizonyára sokan tudjátok, hogy a Tabán az 1930-40-es években komoly átalakításokon esett át, a városvezetés számos épületet, lakóházat lebontatott, s ekkorra már a Duna egyik jelentős mellékvizének, az Ördög-ároknak a befedése is megtörtént. Majdhogynem egyedül a fürdő vészelte át épségben az átalakításokat. Menjünk is közelebb most az épülethez! A korabeli Budára látogató utazók leírásaiban gyakorta megjelenik, hogy az oszmán-törökök igen kedvelik a fürdőzést mind a hőforrásra épülő (ilidzsa), mind pedig gőzfürdős típusát (hamam), a meghódított területeken így jó néhány fürdőépületet emeltek, melyek Magyarországon többek között Budán, Pécsett, Esztergomban, Székesfehérvárott tekinthetőek meg. A budai Rác fürdő feltárásakor kiderült, hogy az építmény igen nagy hányada eredeti formájában került továbbépítésre, vagyis a későbbi munkálatok nem bontó, csupán felújító célzatúak voltak. A történeti adatok, az írott források alapján a fürdő 1572-ben már állt, tehát valamikor a Buda elfoglalását követő években, évtizedekben épülhetett. Építtetője nem, azonban több korabeli tulajdonosa ismert név szerint, egyikük Szokollu Musztafa budai pasa, aki a közeli Rudas fürdőt építette. A Rác fürdő – mint a többi oszmán-török fürdő is – több hagyományos helyiségből állt. Belépés után a vendég a fedett előcsarnokba jutott, ahol átöltözhetett, valamint fürdőtársaival elfogyaszthatott egy teát vagy kávét, némi terefere mellett. Az átmeneti helyiségből ezután a medencetérbe sétált át, ahol csorgókutakból érkezett a víz a fürdőhelyekre. A sziklahasadékból feltörő vizeket utólagosan megemelt falazattal vezették a kerámia vízvezetékcsövekbe, hogy aztán azok a medencetérbe (forró terem) illetve az esetleges magánfürdőbe érjenek. [caption id="attachment_14468" align="alignnone" width="430"] A Rác fürdő feltárt alaprajza[/caption] A közhiedelemmel ellentétben nem csempe, hanem vakolat borította a fürdő falait, a Rác fürdőben rózsaszín, vörös és fehér maradványok kerültek elő. A padlólapot itt is kőtömbökből készítették, érdekesség, hogy a lefedéshez a budai palotában talált reneszánsz vörösmárvány faragványokat is felhasználtak másodlagosan. A vízvezetékcsövek néhányszor eredeti helyükön maradtak meg, betöltésükben aranypénzeket (1690-es és 1696-os) találtak, mely a török hódoltság utáni használat megszűnésére utalhat. A tárgyi leletanyagot gyarapította az a vasból készült ablakrács, illetve a hozzá tartozó ólomkeretes ablaküvegtöredékek, melyeket az épületből kiesve, egy betöltődött árokban találtak meg a régészek. A fürdő körüli területen török kori objektumokat, jórészt tároló- és szemétgödröket tártak fel a kutatók, melyekből török rézedények mellett jellegzetes korabeli edénytöredékek, sgrafittós (azaz utánkarcolt) és habán kerámiák, izniki fajanszok, talpas tálak kerültek elő, melyek feldolgozása jelenleg is folyik. Íme néhány kép ízelítőül, melyek segítségével elképzelhetjük, milyen is lehetett a Rác fürdő néhány száz évvel ezelőtt! [caption id="attachment_14469" align="alignnone" width="430"] Az előcsarnokban előkerült török kori padló[/caption] [caption id="attachment_14470" align="alignnone" width="430"] A kizuhant ablakrácsok[/caption] [caption id="attachment_14471" align="alignnone" width="430"] Az előcsarnokban előkerült török kori padló[/caption]


    Felhasznált irodalom:
    • Maráz Borbála-Papp Adrienn:Régészeti kutatások a Rác fürdő és a tabáni késő La Tène kori fazekastelep területén. RégKutM 2005, 109–124.
    • Papp Adrienn: A törökkori Tabán kialakulása – az újabb régészeti adatok tükrében. Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv 4 (2009) 95–114.
    • Papp Adrienn: Oszmán-török fürdők Budán-a Rudas és a Rác fürdő régészeti kutatása (2006-2006). In: A középkor és a kora újkor régészete Magyarországon. I. Szerk.: Benkő Elek-Kovács Gyöngyi. Budapest 2010, 207-220.
    • Papp Adrienn: Fürdők kutatása a török kori Budán. PhD értekezés, kézirat.
    • Sudár Balázs: Török fürdők a hódoltságban. Történelmi Szemle 2003/3-4, 213-264.
    A képek forrása:
    1. http://epiteszforum.hu/rac-furdo-fejlesztesi-program
    2. http://timelord.blog.hu/2012/03/13/gozfurdozes_a_budai_rac_furdoben
    3. Papp Adrienn: Fürdők kutatása a török kori Budán. A doktori disszertáció tézisei, 4.1 kép. http://doktori.btk.elte.hu/hist/pappadrienn/diss.pdf
    4. Papp Adrienn: Fürdők a török kori Budán. A doktori disszertáció tézisei, 4.2 kép. http://doktori.btk.elte.hu/hist/pappadrienn/diss.pdf
    5. Papp Adrienn: Fürdők a török kori Budán. A doktori disszertáció tézisei, 4.52.kép. http://doktori.btk.elte.hu/hist/pappadrienn/diss.pdf
    6. Papp Adrienn: Fürdők a török kori Budán. A doktori disszertáció tézisei, 4.32-33.kép. http://doktori.btk.elte.hu/hist/pappadrienn/diss.pdf
    Jegyzetek
    [1] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai: 1660-1664. Budapest, 1904, 244-245.

  • Tovább Vízkelety László: Felhévíz a századelőn

    Egy klasszikus monarchia-beli fürdőhely a világváros szívében Ez a fürdő a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhető válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében.” - Márai Sándor írt így a Lukács fürdőről a Szindbád hazamegy c. regényében.[1] Volt min merengenie az öreg Szindbádnak e tájékon, hiszen ez a városrész, Felhévíz, igazán nagy múlttal rendelkezett és még láthatta a századelőn, amikor a fénykorát élte. Olyan kis városrész volt ez, amely város volt a városban, önálló élettel, sajátos funkciókkal. Igazi monarchia-beli fürdőhely, annak szinte minden kötelező kellékével (fürdőkkel, gyógyszállókkal, kurszalonnal, éttermekkel, kávéházakkal, templomokkal, ivócsarnokkal és egy kis egzotikummal). Egy darabka Karlsbad Budapesten. Az utazó ide nem elsősorban a főváros látványosságaiért vagy éjszaki élete miatt érkezett, hanem gyógyulni, pihenni vágyott, de természetesen a kikapcsolódni vágyó budapestiek is mindig szívesen látogatták. Mielőtt bepillantanánk ebbe a ma már különösnek ható világba, szólni kell a városrész történetéről. A Felhévíz elnevezés az Árpád-házi királyok idejéből való. Azt jelenti, hogy Buda városától feljebb (északra) fakadó meleg vizek. Ha pedig így jelölték ezt az északi forráscsoportot, akkor kellett lennie egy délinek is, vagyis Alhévíznek. A déli forráscsoportot valóban így hívták a középkorban. A Gellért hegy lábánál eredő források környékének volt a neve Alhévíz. Ezek a források táplálják ma meleg gyógyvízzel a Gellért- Rudas- és Rác gyógyfürdőket. Az északi forrásokból kapja a vizet a Lukács és a Császár (ma Veli Bej néven működik) fürdő. A régi budai fürdők között egy kivétel van vízvételezés szempontjából, ez pedig a Király fürdő. Ennek a fürdőnek ugyanis nincs saját forrása, hanem az északi forrásokból kapja a vizet, csővezetéken, a török idők óta. Meg kell még említeni további két forráscsoportot is. Felhévíztől északra fakadnak a langyos Római források. Ezek táplálják ma a Római fürdőt. Érdekességük, hogy első forrásfoglalásaikat maguk a rómaiak végezték. Alhévíztől délre, Kelenföldön különleges gyógyvízkutak létesültek a 19. század második felében. Ezekre a mindössze 3-5 méter mély, glaubersós vizet adó kutakra épült az Erzsébet sósfürdő, amely a 19. század utolsó harmadának és a századelőnek kedvelt és közismert fürdőhelye volt. Fürdőként egészen 1954-ig működött. Palackokban árusított gyógyvize egykor világhírű volt. Ma sem a fürdőnek, sem a kutaknak nyomát sem találjuk.[2] A József-hegy tövében fakadó északi forrásoknak már a magyar középkorban igen nagy jelentősége volt. Ennek oka – a víz gyógyhatásán túl – az volt, hogy a források bő vizűek, soha nem fagynak be és viszonylag nagy szintkülönbséggel folynak el a Dunába. A 13. században e helyen már állt egy fürdő és egy ispotály, amely később kolostorral és templommal is kibővült. Egy érdekes kis erőd is állt itt Mátyás király korában, amelyben – a védelmi funkciók mellett – többek között lőport is őröltek. Ez az épület, dacolva a történelemmel egészen az 1880-as évek derekáig fennmaradt, mint lőpormalom. A török korban az ispotályból és a kolostorból derviskolostor lett. Az egykori kolostortól néhány száz méterre áll egy épségben fennmaradt török emlék, Gül Baba türbéje. Ez a sírhely a világ legészakibb iszlám zarándokhelye. A török hódítók 150 éves uralmuk alatt a legmaradandóbbat a fürdőkultúra területén alkották. Jelenleg négy olyan budai fürdő van, ahol török-kori kupola alatt fürödhetünk. Ezek közül az egyik a Császár fürdő török kori épületrésze. Ebből, a Buda 1686-os ostromát átvészelt épületmagból fejlődött ki a ma is látható Császár épületegyüttes. A 19. század elejétől az Irgalmas rend tulajdonában álló fürdő mai, klasszicista formáját 1844-re nyerte el, Hild József tervei szerint. Ekkortól – elsősorban kellemes udvara miatt – már nem csak a fürödni vágyók kedvelt helyszíne, hanem a nyári társasági élet egyik budai központja is lett. A földszinten működött a fürdő, az emeleten pedig szobákat lehetett bérelni. Szomszédságában állt az igencsak leromlott állapotú egykori erőd, ahol szerény fürdő működött, leginkább a kevésbé tehetős vendégek számára. Udvarán és dunai homlokzata előtt fából ácsolt medencék, mellette földszintes épületek romjai álltak. Az akkori állapotok miatt a Lukas fürdő elnevezés ragadt rá. Ez az elnevezés nemesedett idővel Szent Lukács fürdővé.[3] Egy tehetős vállalkozó, Palotai Fülöp, aki 1884-ben megvásárolta az egykori erődöt és a tőle délre fekvő területet és elhatározta, hogy igazi világfürdőt fog a roskatag épületek helyén létesíteni. 1893-ra már készen állt a gyógyszálló és az első fürdőépület.[4] Ezzel a régi Császártól egy csapásra átvette a vezető szerepet, sőt 1913-ig, a Széchenyi fürdő megnyitásáig a főváros legnagyobb és legkorszerűbb fürdője volt. Ezt követően a két fürdő és a köréjük települő szállodák, fogadók elkezdtek egy önálló kis városrészt alkotni. Elkezdődött a fürdő klasszikus korszaka. A terület az igazi fénykorát a 20. század első évtizedeiben élte. Ekkorra már nemzetközileg is ismert, kedvelt gyógyhellyé vált. A Császár fürdő a nagy konkurens mellett fenn tudott maradni, sőt a két világháború között jelentős fejlesztésekre is futotta. Két olyan dolgot tudott ez a fürdő, amit a Lukács nem: egyrészt volt egy eredeti, török-kori része, másrészt hozzá tartozott Budapest legnagyobb uszodája. Férfi úszómedencéje volt a Margit-szigeti sportuszoda 1930-as megnyitásáig a főváros egyetlen nemzetközi szabványoknak is megfelelő úszómedencéje.[5] A Hild-féle épületben hangulatos étterem üzemelt, nyaranta pedig az udvart, és a Duna-parti parkot is ellepték az asztalok és a székek és a vidám vendégsereg. Ugyanez volt a helyzet a szomszédos Lukácsban is. A földszinten elegáns kávéház működött, nyaranta teraszokkal.[6] A nagyrészt rendezetlen Duna-partot a 19. század végén feltöltötték és így egy széles és hosszú, sétautakkal átszőtt park jött létre.[7] A parkban kávéházi kioszk és csinos ivócsarnok létesült.[8] A Lukács gyógyszállója olyan sikeres volt, hogy megnyitása után néhány évvel bővíteni kellett: megépült az ún. Termál szálló. Ezzel egy időben kiépült az iszap-osztály, udvarán a különleges (ma már megszüntetett) iszaptóval. Ez a tó és az iszapjával végzett kezelések jelentették a Lukács fürdő legnagyobb gyógytényezőjét. A fürdő gyógyvizét Kristály márkanéven palackozták is, a korszak kedvelt és sokat hirdetett ásványvize volt.[9] Ennek az időszaknak a hangulatát leginkább a korabeli képeslapokat nézegetve lehet felidézni, illetve sokat elárulnak az egykori vendégekről a gyógyudvarban részben ma is meglévő hálatáblák. A korszak egzotikumát nem csak az épségben fennmaradt török-kori műemlékek szolgáltatták, hanem a József-hegy lábánál található, meleg vizű Malom-tó is, amelynek víztükrét még a közelmúltban is tavirózsák díszítették. Erre a hangulatra alapozva építette meg a tó partján a Lukács fürdőt üzemeltető részvénytársaság az ún. férfi népgőzfürdőt, amelyet keleties-mór stílusban terveztek, a török fürdőkre emlékeztető kupolával. Talán a helyhiány miatt, de valószínűbb, hogy a szegény sorsú vendégek elkülönítése miatt épült meg ez a fürdőegység az utca túloldalán. Ebből az épületből ma már csak a kupolás egykori medencetér áll. Látva a romos torzót, a legtöbben török-korinak gondolják az amúgy Magyarországon elsőként megépült vasbeton kupolát. [10]Az akkori Zsigmond (ma Frankel Leó) utca hegy felőli oldalán egymás mellett álltak a fogadók és szállodák, amelyek mind a közeli fürdőkre építve kínálták szolgáltatásaikat. A terület jó prosperitását mutatja, hogy mind a fürdőszállók, mind a kisebb-nagyobb hotelek meg tudtak élni egymás mellett. E szállodasorból magasan kiemelkedett az 1909-re elkészült Hotel Esplanade. Az utcára francia udvarral néző, késő szecessziós stílusú, hat emeletes hotelben 250 szoba volt.  A világvárosi szállodának kávéháza, étterme és különtermei is voltak.[11] Az eddig jórészt a Lukács szállóban megrendezett társasági események jelentős része innentől ide tevődött át. Kulturális szerepe a két világháború között volt igazán jelentős, amikor a Munka-kör előadásában progresszív színházi esteket rendeztek, a különtermekben gyakoriak voltak az irodalmi estek. Ezeken az esteken többször szerepelt József Attila is.[12] A két világháború között egy Burgenlandból származó zsidó család volt a tulajdonos, akik a szállodában is laktak.[13] Az épület szinte sértetlenül átvészelte Budapest ostromát. A háború után, 1957-ig a második kerületi tanács működött az egykori szállóban. Ezt követően az ORFI kapta meg kórház céljára, de előtte felmerült, hogy ismét szállodaként nyitják meg, de végül ezt a tervet elvetették.[14] Az 1960-as évek első felében a kórház gyökeresen átalakíttatta az épületet, olyan mértékben, hogy tömegében sem hasonlított az eredeti állapotára, egyetlen homlokzati díszítés vagy tagozat sem maradt meg. Olcsóbb szállások közül is lehetett válogatni a századelőn: a Zsigmond utca 46-ban működött a Hotel Lukács fürdő. Ebben a családi szállóban (inkább azért fogadóban) már 3 koronától volt kapható szoba, villanyvilágítással, kerthasználattal. A 48-52. szám alatt a Fekete Sas fogadó várta a vendégeket, a 36-ban pedig a Gyógyforrás szálló. Mindhárom hangulatos, egyemeletes klasszicista épületben működött.[15] Habár az első világháborúval a virágkor leáldozott, azért ez a fürdő-városnegyed egészen a második világháború végéig a századforduló táján kialakult keretek között működött – még ha szerényebb formában is. 1935-1937 között a Lukács épületegyüttese jelentős fejlesztésen esett át. A szállodai szobákat korszerűsítették, új bútorzattal látták el, a földszinten modern, elegáns éttermet alakítottak ki, a Duna felé kellemes terasszal, a korszak stílusának megfelelően az épülethez közeli parkrészt geometrikus-modern stílusban alakították át. A dunai homlokzatra hatalmas neonfelirat került. A Zsigmond utca felől új, nagyszabású ivócsarnok létesült. Az 1930-as évekre fellendült a nemzetközi turizmus, a főváros vezetése felismerte, hogy a gyógyfürdők jelentős idegenforgalmi potenciált képviselnek. Kitalálták a szlogent: Budapest fürdőváros. Ennek a folyamatnak volt a csúcspontja az 1937. őszén Budapesten megrendezett Nemzetközi Fürdőügyi Kongresszus.[16] Mindez a felhévízi vendéglátásnak is növelte az eredményességét. A második világháborúban kisebb-nagyobb károk keletkeztek, de egyetlen épület sem semmisült meg vagy sérült meg jelentősen. A fürdők az ostromot követően hamar kinyitottak, a szállodák közül viszont már egy sem nyithatott ki újra. A fürdőszállókból és az Esplanade-ból kórház lett, a kisebb fogadók lakóházakká alakultak.[17] Ezzel a pezsgő élet, az idegenforgalom lényegében el is tűnt a negyedből. A Lukács fürdő viszont sajátos másodvirágzását élte a szocializmus évei alatt; a fővárosi művészvilág kedvelt törzshelye lett. Törzsvendég volt itt – többek között – Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kolozsvári Grandpierre Emil, Déry Tibor, Örkény István, Zelk Zoltán, Makk Károly.[18] Talán a szintén elveszett irodalmi kávéházakat pótolták így, spontán módon... Az Esplanade szálloda plakátja, 1910 körül. Forrás: Hungaricana (Történeti Muzeológiai Szemle 4., Magyar Múzeumi Történész Társulat, Bp., 2004, 213. old.) [caption id="attachment_14395" align="alignnone" width="430"] A Császár-fürdő reklámja. Forrás: Színházi Élet, 1935/43.[/caption] [caption id="attachment_14396" align="alignnone" width="430"] A Lukács-fürdő perspektivikus látképe. Reklám kiadvány részlete, 1935 körül, magángyűjtemény.[/caption]


    Jegyzetek
    [1]Márai Sándor: Szindbád hazamegy, Révai (Budapest), 1940 (első kiadás) – ajánlom mindazoknak, akik a régi Budapest hangulatát szeretnék megízlelni.
    [2]Dr. Back Frigyes: Az eltűnt gyógyvíz nyomában..., Hygieia Alapítvány, Bp., é.n. A fürdő a mai Szent Imre kórház helyén volt.
    [3]A középkori és az újkori időszakra vonatkozó adatok Zolnay László: A Lukács fürdő múltja – és jövője, a Budapest folyóirat 1974. decemberi számában megjelent cikkéből származnak.
    [4]Budapest Főváros Levéltára tervtár. A Lukács fürdőre vonatkozó anyagok alapján, illetve a Lukács fürdőben található, az épület megnyitásának emléket állító, korabeli csempekép az adatok forrása.
    [5]Horváth József: Budapest gyógyfürdői és fürdői, Panoráma, Bp., 1980.
    [6]1900 és 1914 között kiadott képes levelezőlapok alapján.
    [7]19. század második feléből és a 20. század elejéről származó térképek és fotók összehasonlítása alapján. https://maps.hungaricana.hu/hu/MOLTervtar/1571/view/?bbox=-885%2C-3084%2C5573%2C-68                    https://gallery.hungaricana.hu/hu/BudapestGyujtemeny/5070/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJEQVRBQkFTRSI6IFsiUEhPVE9TIl19LCAicXVlcnkiOiAibHVrXHUwMGUxY3MgZlx1MDBmY3JkXHUwMTUxIn0&img=0                                                                                                       https://gallery.hungaricana.hu/hu/SzerencsKepeslap/13109/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJEQVRBQkFTRSI6IFsiUE9TVENBUkRTIl19LCAicXVlcnkiOiAibHVrXHUwMGUxY3MgZlx1MDBmY3JkXHUwMTUxIn0&img=0
    [8]1900-as években kiadott képes levelezőlapok alapján (forrás: axioart.com)
    [9]1900-as években megjelent számolócédulák, egyéb reklámtárgyak alaján (forrás: axioart.com)
    [10]Az adatok forrása az epiteszforum.hu weblap, Malomtó fürdőszálló – az egykori népgőzfürdő helyén, a Frankel Leó utcában. http://epiteszforum.hu/malomto-furdoszallo-az-egykori-nepgozfurdo-helyen-a-frankel-leo-utcaban
    [11]Zsigmond utca 38-40. Az adatok forrásai: Gerle János – Kovács Attila – Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete, Szépirodalmi-Bonex, Bp., 1990. és a szálló korabeli plakátja (forrás: Történeti Muzeológiai Szemle 4., Magyar Múzeumi Történész Társulat, Bp., 2004, 213. old.)
    [12]Illés Ilona – Taxner Ernő (szerk.): Kortársak Kassák Lajosról, Pestőfi Irodalmi Múzeum, Bp., é.n.
    [13]Gidron Mordechai Henrik: Szálloda gyermekkor, szerzői kiadás, Tel Aviv, 2008.
    [14]  Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (HU BFL XXIII.102.a.1) 6. old. [15]Ráday Mihály: Városvédőbeszédek, Széchenyi, Bp., 1988, 377. old. és 1900-as években kiadott képes levelezőlapok alapján.
    [16]Tér és forma folyóirat 1937. szeptemberi száma és a Lukács fürdő angol nyelvű, színes-képes prospektusa alapján (1935 körül, magángyűjtemény)
    [17]  dr. Poór Gyula (szerk.): Az ORFI ötven éve 1951-2001, ORFI, Bp., 2002.
    [18]forrás: wikipedia Lukács-fürdő szócikk

  • Tovább Fülöp Andrea, Mosa Diána: Rakparti kávéházak

    „Budapest a kávéházak városa; aki a város képét festeni akarja, fesse le kávéházait.” Gerő Ödön[1]

    „A kávéházi nyilvános tér átmenetet képez a magánélet intimitása és a nagyvárosi tömeg között.” Gyáni Gábor[2]

    „Különleges és valóban világvárosias szintű, sőt a maga nemében egyedülálló volt a Dunakorzó szállodasorával egybekötött, azt kiegészítő étterem és kávéház-sor; dél felől indulva a Carlton, a Britsol, a Hungária, a Negresco kávéház…” Granasztói Pál[3]

      2017-ben a budapesti kávéház egy kicsi, de jól berendezett „új hullámos” hely, ahol a különféle pörkölésű kávébabok és ínycsiklandó kávékülönlegességek mellett alternatív kávéfőzőket, kávézási kiegészítőket, vegán süteményeket, dizájntermékeket, esetleg keleti életvezetési könyveket árulnak. Jól látszik tehát, hogy a budapesti kávéház hőskorának irodalmi kávéház eszményétől mennyire eltávolodtunk. Azonban kávéházi nagyelbeszélésünket semmiképpen sem érdemes csak és kizárólag a nyugatos nemzedék kávéirodalmából, a századfordulós kávéház-építészetből levezetni. „1579-ben egy Behram nevű török kereskedő szállít először kávét Budára.”[4] A pörkölt kávébab megérkezése még nem jelentette a magyar kávékultúra vagy kávézási hagyomány kezdetét. A fekete leves ugyanis csak a törökök itala volt, a magyarok talán szokatlansága, talán a hódító néptől való idegenkedése miatt is tartózkodtak a kávéfogyasztástól, s talán lehetőségük se lett volna rá.[5] Arról nem is beszélve, hogy II. Kelemen pápa uralkodásáig egész Európában a pokol italaként tekintették a „mozlimok fekete főzetét”[6] és a katolikus egyház kifejezetten ellenezte annak fogyasztását hívei körében. Aztán szépen lassan beindult a törököktől relatív független európai kávéfogyasztás és kávéházazás, először Velencében, majd Oxfordban, Londonban, Marseille-ben. Budán az első kávézók még kávémérő helyek és pipaházak volta, majd a kulturális és társadalmi színhellyé váló beülős kávéház kiemelkedett a presszószerű kávémérő helyek sorból. Ezek hamar kulcshelyszínei lettek a városi életnek, és többhöz történelemfordító események is kötődnek. A magyar jakobinusokat a Három Oszlopban fogták el, a Pilvax jelentőségét pedig senkinek nem kell ecsetelnünk.[7] A klasszikus budapesti kávéházak fénykora az Osztrák-Magyar Monarchia kora, amikor Budapest a városrendezésnek és a közlekedésfejlesztésnek hála világvárossá nőtt. Egy korabeli újságcikk szerint nem volt olyan eldugott utcája Pestnek, ahol ne lett volna kávéház.[8] Gyáni Gábor kiemeli, hogy habár a kávéháztörténet-írás előtérbe helyezte az írói, művészi látogató közösséget, a valóságban egy sokkalta szélesebb osztály volt jelen.[9] A pest-budai kávéházak törzsközönsége elsősorban a polgári középosztály volt,[10] azon belül is a férfiak, ám nem ritka, hogy feleségeik is elkísérték őket, majd a XX. század elejétől hölgytermeket alakítottak ki, és egyes kávéházak ún. hölgyórákat is kijelöltek.[11] A kávéház sűrű látogatásának egyik fő oka a rossz lakásviszonyok voltak,[12] a szűkös, sötét bérházakból a tágas és sokszor falnyi ablakokkal ellátott kávéházak élhetőbb várost teremtettek. Tipikus berendezésük: a Thonet-székek, a plüss- vagy bőr pamlagok és a könnyen tisztítható márványasztalok,[13] illetőleg széles szolgáltatási körük: az újságolvasás vagy a biliárdozás mindenkit az egyenlőség illúziójával ajándékozott meg. A nevesebb és nívósabb kávéházak rendre előfizettek a magyar folyóiratokra és napilapokra, és sokan külföldi sajtót is járattak, így a kávéházba járás a tájékozódás egyik fóruma lett. Alapjaiban azonban ezek „vendéglátóipari egységnek” indultak. A hagyományos kávéházak kínálatában megtalálhatóak voltak különféle kávék (kis fekete, kapucíner, habos kávé)[14], borok, alkoholmentes italok, egyszerűbb édességek és hideg ételek. Majd idővel megindult a meleg ételek árusítása is, ami sok összetűzéshez vezetett a vendéglősökkel. Ám az aranykorban, a Nyugat első nemzedékének kávéházba járásakor, a társaság és a szellemi közeg volt a kávéház legfontosabb hozadéka. Itt lehetett egy fényes asztalnál egy presszó mellett naphosszat cikket, verset, tárcát írni, itt lehetett Karinthyékkal szójátékokat faragni, egymást ugratni. S hogy hol voltak a leglátogatottabb, legpezsgőbb kávéházi élettel bíró kávéházak? Saly Noémitól tudjuk, hogy a város szélén, a kapuk közelében és a Duna-part mentén, a Duna-korzón nyílt a legtöbb kávéház,[15] ez utóbbihoz tartozott a századforduló pesti polgárának egyik kedvenc elfoglaltsága is: a korzózás. „A korzó minden épületében kávéház, étterem, bár működött s az összefüggő teraszokon kora tavasztól késő őszig vendégek serege, reggeltől éjfél utánig. A Duna felőli oldalon széksor, a Hangli két oldalán 8-10 sorban, ezek voltak a Buchwald székek, melyeken 10 fillérért lehetett üldögélni.” Az 1860-as évekbeli Dunapart-emelést (1964-66) követően, egészen a II. világháborúig fennállt Budapestnek ez a méltán világhírű szállodasora, amit csak Duna- korsóként emlegetünk. A kor embere a pompás panoráma mellett a legkülönfélébb gasztronómiai kalandokra is útra kelhetett, miközben környezete iránti kíváncsiságát is kielégíthette, hiszen a korzózás látni és láttatni is engedett.  „A vendéglőkben kávézók, uzsonnázók vagy ebédelők (a társaságukkal való kapcsolat mellett) azt is jelezték, hogy ők „megengedhetik maguknak” az ilyen fajta fényűzést.[16] Az Eötvös tértől az Erzsébet-hídig húzódó luxushotelek földszintjén működő kávéházak, éttermek tehát a belvárosi életet a rakpartra vonzották, ahol a város apraja-nagyja megfordult és köztük számos író, művész élte nem mindennapi társasági életét.

    A rakparti épületegység sorát (a képen balról haladva) a Ritz Szálló/Duna Palota, a Tőzsdepalota, a Thonet-udvar, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság székháza, a Grand Hotel Hungária,  a Bristol és a Carlton Hotel alkották.

    [caption id="attachment_14340" align="alignnone" width="430"] A Duna-korzó, Fortepan / Budapest Főváros Levéltára  Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.085[/caption]  

    Bristol Kávéház

    Irodalmi szempontból a Bristol Kávéházról kell elsőként említést tennünk, hiszen ablak nélküli különtermében 1910-30-ig működött a Nyugat irodalmi köre.[17] Elődjét, az úgynevezett Petőfi Kávéházat, aminek még Mikszáth Kálmán is gyakori vendége volt,[18] Steingassner János, Tömörkény István nagybátyja már az 1870-es évektől üzemeltette. A millennium idején zajló átépítéseket követően alakították az épületet szállodává. Báró kisteleki Lévay Henrik közgazdász, a magyarországi biztosító intézményrendszer megalapítója Frey Lajos és Kauser Lipót terve alapján egy négyemeletes, neoreneszánsz homlokzattal rendelkező lakóházat építetett ide, amelyet még ebben az évben el is adott az Első Magyar Szálloda Rt.-nek, hogy azok Pucher József terve alapján 1969 május 1-én Bristol Hotelként debütáljon.[19] [caption id="attachment_14341" align="alignnone" width="430"] Grand Hotel Hungária és a Bristol Hotel – Fortepan.hu[/caption] A Vigadó tértől a Petőfi térig tartó szakaszon épült fel a Grand Hotel Hungaria, melynek építtetője a fent említett Rt volt, tulajdonképpen ennek egy részéből hozták létre a Bristolt. Kezdetben még a Carlton szállót is magába foglalta, de különböző bérleti nehézségek miatt 1926-ban különvált. [20] Írók, költők számos visszaemlékezésében bukkan fel újra és újra a híres Bristol neve. „Most 9 óra van és itt ülök a Bristol kávéház nagy ablakfülkéjében[21], „Nyár végi este volt a Duna-parton. A Bristol teraszán fogtunk kezet.[22] Ady Endre egyik törzshelye volt. Kosztolányi Dezső is a Bristolban találkozott először Osváth Ernővel és szintén itt ismerkedett meg Cs.Szabó László Radnótival.[23] [caption id="attachment_14342" align="alignnone" width="430"] A Bristol Kávéház terasza- Fortepan.hu[/caption] A II. világháború óriási pusztítást végzett a pesti rakpart e szakaszán, a Bristol és a Thonet-udvar kivételével az egykor fényes Duna-korzóból nem maradt semmi. A Bristol ugyan még felvette a Duna nevet és rakparti magányában tovább üzemelt száz szobájával, 1967-es felrobbantása azonban már egy új szállodasor épülésének készítette elő a terepet. [caption id="attachment_14343" align="alignnone" width="430"] A Duna Hotel – Fortepan.hu[/caption] [caption id="attachment_14344" align="alignnone" width="430"] A Duna Hotel – Fortepan.hu[/caption] A Bristol helyén elképzelt Intercontinental szálloda megtervezésével Finta Gábort bízták meg (1966-69), aki eredetileg egy ívesen a Duna felé forduló épületet tervezett, de a megbízók ettől az ötlettől szigorúan elzárkóztak. Végül létrejött a sokakat megosztó hotel mai épülete, amelynek a főkoncepciója az volt, hogy mind a 364 szobája dunai kilátással rendelkezzen, alávetve ennek a hátsó, város felé forduló kockaszerű homlokzatot. Az Intercontinental Hotels Corporation és a HungarHotels között franchise szerződés jött létre: a szálloda magyar tulajdon lett, de az amerikai rendszer szerint működtették. 1987-ben történt meg a szálloda első nagy felújítása, majd 1993-ban került a Marriott-hoz.[24] [caption id="attachment_14345" align="alignnone" width="430"] Forgatás az Intercontinental épüléséről- Fortepan.hu[/caption]    

    Negresco Kávéház, Dunacorso

    Még mindig a Duna- korzónál maradva, ahol az árak már „akkor sem voltak olcsók, de különböző szinteken választották szét a társadalmi rétegeket. A legtehetősebbek a szállodák luxusvendéglőit választották, a polgárság általában a sörözőket, vendéglőket, a fiatalok, az újságírók, vagy a „felfelé törekvők” pedig egy kávé mellett akár órákig nézelődtek a kávéházak teraszain.”[25] Most mi is időzzünk el egy kicsit a két világháború között működő Negresco Kávézónál és a Dunacorsó étteremnél. [caption id="attachment_14346" align="alignnone" width="430"] Duna- korzói hangulat, a jobb oldali képen a bérelhető Buchwald székek - Fortepan.hu[/caption] [caption id="attachment_14347" align="alignnone" width="430"] Duna- korzói hangulat, a jobb oldali képen a bérelhető Buchwald székek - Fortepan.hu[/caption] A Vigadó tér 1-es szám alatt, amely 1948-ig az Első Magyar Általános Biztosító Társaság épülete is volt egyben, Paulin Lajos fogott bele a Negresco megnyitásába. [caption id="attachment_14348" align="alignnone" width="430"] EMÁBT épülete 1877 körül - Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.067[/caption] Paulin Lajos nem volt ismeretlen a vendéglátó szakmában, 17 évig dolgozott a híres Ritz Szállóban, ahol 22 éves korától már főpincérként szolgálta a vendégeket. A Negresco 1931-es megnyitása után pedig a Prince of Wales bár üzemeltetését is elindította, majd kiváló üzleti érzékét tovább kamatoztatva, sikerre vitte az 1941-ben megvásárolt Dunacorsó éttermet is (Vigadó tér 3., Thonet-udvar), „majd annak egyik helyiségéből alakította ki az exkluzív Ambassadeur luxuséttermet és tánc nélküli bárt. Így egyidejűleg négy üzlete is volt a Vigadó tér közvetlen közelében[26]. Törzsvendégei között tudhatott olyan illusztris vendégeket, mint Lehár Ferenc és Molnár Ferenc. 1945 után a Belvárosi Kávéház egyik üzletvezetője lett. 1947-ben azonban letartoztatták, azzal vádolták, hogy kapcsolatban állt a Gestapóval és a Szabad Népben[27] gyanúba keverték, hogy a Dunacorsó korábbi zsidó tulajdonosát feljelentette és ennek révén jutott az étterem birtokába. A Világ 1947-es hasábjain tagadta a vádakat, mondván:„a nyilas időkben éppenúgy, mint azelőtt, az én kávéházamban mindenki szívesen látott vendég volt.”[28] Az üzletet beszerzésének körülményeivel kapcsolatban pedig az árverésen kiállított szerződéssel tisztázta magát. A II. világháborúban, a főváros bombázásakor a kávéház épülete teljesen megsemmisült. Viszont az egykori Dunacorsó étterem a mai napig látogatható, hiszen a Such család üzemeltetésében, a történelmi Korzó egyetlen épségben ránk maradt épületében, a Thonet-udvarban ma is kiváló vendéglátás folyik. Az épület pedig jelenleg a Világörökség részét képezi. [caption id="attachment_14349" align="alignnone" width="430"] A Thonet ház régen és ma- Fortepan[/caption] [caption id="attachment_14350" align="alignnone" width="430"] A Thonet ház régen és ma, fotó: Szodorai Regina[/caption]

    Belvárosi Kávéház

    [caption id="attachment_14352" align="alignnone" width="430"] Emléktábla a Matild palotán[/caption] [caption id="attachment_14351" align="alignnone" width="430"] Belvárosi kávéház, 1936, FSZEK, Budapest Képarchívum[/caption] Az 1901-es alapítású, méltán híres Belvárosi Kávéház a Klotild paloták közül a délebbiben, az ún. Matild palotában (a mai Szabadsajtó utca 5. szám alatt) volt. Egy 1919-es 8 órai Újság tanúsága szerint akkoriban tulajdonosváltás történt, aminek hatására a törzsvendégek sorra elpártoltak, ugyanis a tej vizesebb, a kávé ihatatlan, az árak pedig magasabbak lettek. A panaszos levelet beküldő olvasó az Árvizsgáló Bizottság figyelmébe ajánlja az ügyet.[29] Ebből is látszik, hogy a korabeli Budapesten mennyire közügynek tekintették a kávéházak színvonalát. A második világháború alatt sorra bezártak a kávéházak is, azonban a háború végeztével a német és orosz bombázások után romokban álló Budapesten a Belvárosi Kávéház nyitott először újra, mintegy jelezvén, hogyha a háború a kávéházat nem ölte meg teljesen, a várost sem. Erről tanúskodik az épület oldalán ma is látható emléktábla. [30] 1972-ben Granasztói Pál szomorúan vet számot a budapesti kávéházak háború utáni újabb fénykorának leáldozásával: „eltűntek azonban az egykori csendes kávéházak mind, legutóbb még a közben visszaállított Belvárosi is”.[31] [caption id="attachment_14353" align="alignnone" width="430"] A Belvárosi Kávéház 1972-ben - Fortepan.hu[/caption]  

    Margit Kávéház

    Itt az ideje, hogy figyelmünket egy kicsit a Duna másik oldalára fordítsuk, hiszen a hiedelmekkel ellentétben Budán is első osztályú zenés kávéházak várták vendégeiket. A Margit körút 1-es szám alatti ötemeletes épületben az 1900-as évektől Kucsera Mihály működtetett vendéglátást.[32] 1902-ben bekövetkezett halála után,[33] Heszmann Károly és felesége veszik tulajdonukba a Margitpark Kávéházat és futtatják fel Buda egyik legjövedelmezőbb kávéházává. Károly halálát követően özvegye tovább egyengeti a kávéház sorsát, de az egyre szorítóbb gazdasági körülmények nehezítik feladatát és a tánc betiltása is súlyosan érintette bevételi forrásait.„Az özvegy kávéház tulajdonosnő tragédiáját betetőzte, hogy egyetlen fia, Heszmann Ernő, aki főhadnagyi rangban szolgálta végig a világháborút és a legszebb kitüntetéseket kapta meg, egy fél esztendővel ezelőtt, 31 éves korában a harctéren szerzett idegbaja következtében meghalt. Heszmann Ernő a Rákossy-féle vívóiskola vívómestere volt ás halála a pesti sportkörökben nagy részvétet keltett. Heszmann Ernő halála után alig néhány hónapra öngyilkosságot követett el Heszmanné legfiataiibb leánya, a 22 esztendős Heszmann Ella. Az idős úriasszony idegeit a két haláleset annyira tönkretette, hogy képtelen volt tovább törődni a kávéház ügyével.[34] – olvashatjuk az Est hasábjain, ami hírül adta a tragédiát, hogy Heszmanné végül maga is öngyilkosságot követett el fiának tiszti revolverével. Az egykor híres kávéház 1927. május 13-án árverés alá került, amit annak üzletvezetője vásárolt meg. Ezután Margithíd Kávéházra keresztelik át, de a siker elmarad, az 1930-as években ismét árverezésről lehetett hallani az újságokban „A Margitpark Kávéház helyisége (II,  Margit-körút 1.) tőkeerős egyénnek hosszabbi  időtartamú  szerződéssel azonnal bérbeadó.”[35] A szomorú napokat megélt kávéház csillaga azonban ekkor még nem áldozott le végleg. Újabb fénykorszaka Ottó Dezső nevéhez köthető. A Valéria kávéházban gyakorlatot szerzett kávés kezében az üzlet felveszi a Sztambul nevet, utalva arra az elképzelésre, miszerint itt már a török időkben is kávémérés folyt, sőt török kávéház állt és a környékre muszlim központot terveztek.[36] Zimmer Lajos építész tervezésében és kivitelezésében teljes felújításra kerül a kávéház, annak berendezését pedig iparművészek gondolják újra.[37] [caption id="attachment_14354" align="alignnone" width="430"] Színházi Élet- Színházi Hét 1932/21, 21.szám[/caption] [caption id="attachment_14355" align="alignnone" width="430"] Színházi Élet- Színházi Hét 1932/21, 21.szám[/caption] A Móricz Zsigmond Margit körúti lakásához közel eső Sztambul gyorsan törzsvendégévé tette az írót, de számos más író és költő is ezen a helyen adott találkozót egymásnak. Vas István és Ottlik Géza is szívesen látogatta. Vas István önéletrajzi regényfolyamának az Azután című kötetében így ír Ottlikkal való megismerkedésükről: „A kávéházi életünket is voltaképpen Örley kezdeményezte azzal, hogy létrehozott egy találkozót a Stambul kávéházban, a Margit híd budai hídfőjénél, köztünk és Ottlik Géza között. A nevét jól ismertem (…)”[38] Szabó Lőrinc pedig verset is írt a kávéházban. Ekképpen emlékszik vissza az alkotás körülményeire: „1933-ban írtam, azt hiszem, közvetlenül húsvét előtt, egy kávéházban, amely a Margit híd budai hídfőjénél állott, a mai Gül Babával szemben, a Sztambulban.”[39] A történelem viszontagságai nem pusztítják el az épületet, de 1947-ben már bérbeadásra kínálják a „Sztambul kávéház romos épületét”[40]. Ezt követően utoléri a kávéházak szomorú sorsa és államosítják a helyet. Ma az CBA boltját találjuk a Margit körútnak ezen a részén.

    Lánchíd Kávéház

    Buda egyik legpompásabb irodalmi kávéháza, a Lánchíd sikere nem volt előzmények nélküli. Az Ybl Miklós tervezte épületben az 1870-es évektől közkedvelt kávéház működött, amit nagyrészt a helyi előkelőségek, tisztviselők, katonatisztek és átutazók látogattak. Népszerű kioszkja, Ellipsz néven üzemelt 1867-1890 között.[41] Neve az Alagút bejárata fölött húzódó, ellipszishez hasonló alakú tértől származott. „Eredetileg a vár erődítmény-rendszeréhez tartozott; utoljára az 1849-i ostromkor védte a várat. Az Alagút megépítése után sétánnyá és játszótérré alakították át. Egy kis kávéházat is építettek ide”.[42] A kávéház és a kioszk forgalmát lélegzetelállító kilátásától eltekintve az is garantálta, hogy itt volt a zugligeti, óbudai lóvasút és az omnibusz végállomása.[43] [caption id="attachment_14358" align="alignnone" width="430"] A váralagút - Fortepan.hu[/caption] Működtetője a századforduló idején Zailer János volt.[44] Az üzlet 1912-ben tönkrement és bezárták, az épületbe az egyesült Takarékpénztár költözött. A szomorú híreket, miszerint a kávéház „fényes szemei becsukódnak” a törzsközönség nagy elkeseredéssel fogadta és „máris hajléktalanoknak” vélték magukat. 1927-ben Grósz Albert a helyet kibérelte és újra felvirágoztatta. Kiváló minőségű magyar és francia ételekkel, a magyar királyi állami pincészet boraival és zenés előadásokkal vívta ki vendégei elégedettségét, amiről a lapok is így daloltak: Új magyar népdal: Csak egy Lánchíd-káváház Van a világon Ma este én is ott vacsorázom ’80-ért három tál jó ételt, Teraszán nem érzem a nyári hőséget[45] 1890-től válik irodalmi kávéházzá[46], amikortól Mikszátk Kálmán, Bródy Sándor és Gárdonyi Géza látogatják. Az 1930-as években a nyugatosok (Móricz, Babits, Gellért, Füst, Kosztolányi, Karinthy, Krúdy) heti rendszerességgel találkoznak a kávéházban. A polgári radikális folyóirat szerkesztőinak és munkatársainak is kedvelt színhelye, József Attila is sokáig eljárt közéjük. Szántó Judittal is gyakran itt találkoznak, ahogy Mártanak szóló leveleiben utalt rá többször.[47] Szabó Lőrincnek pedig Semmiért egészen című verse kötődik a kávéházhoz: [caption id="attachment_14359" align="alignnone" width="430"] Szabó Lőrinc a Lánchíd Kávéház teraszán- Fortepan.hu[/caption] „SEMMIÉRT egészen - Azt hiszem, a legismertebb versem. Az első két sorát éjjel gondoltam el, reggel megfogalmazva találtam a fejemben, a többit még aznap délután írtam hozzá, az egykori Lánchíd kávéházban. Egy utcai ablaknál ültem tehát a Clark Adám téri oldalon. Hogy kényelmetlenül ültem, arra még most is emlékszem, és csodálkozom, hogy ez a testi kényelmetlenség nem akadályozott meg, illetve nem késleltetett az írásban. Isten bizony, mondom, hogy közben csodálkoztam magamon, hogy hogy tudom folytatni és emelni ezt a nagyon magasról indult témát.”[48] A II. világháborúban sajnos bombatalálat érte az épületet, majd részben emiatt, részben a Clark Ádám tér forgalom rendezése miatt lebontották. Kiss Tibor építész javaslatára megtartották az udvari szárny belső szakaszának megmaradt két szintjét az árkádokkal. Borsos László és Vákár Tibor tervei szerint ismét megnyitották a Lánchíd Espresszót[49] [caption id="attachment_14360" align="alignnone" width="430"] A Clark Ádám tér romokban a II. VH után, Fortepan.hu[/caption] [caption id="attachment_14361" align="alignnone" width="430"] A Clark Ádám téri forgalomrendezés, Fortepan.hu[/caption] Mindamellett, hogy a kávéházak súlyos sebeket szereztek a budapesti ostrom során, el kellett szenvedniük a rendszeres szovjet razziákat és a sajtó folyamatos támadásait is.[50] A kommunista vezetésben megszületik az a konszenzus, hogy a kávéházat a polgári múlt szimbólumának, míg az eszpresszókat a munkásosztály jövőbeli otthonának kell tekinteni.[51] Ilyenformán a Lánchíd is bekapcsolódik abba az áramlatba, mely a nagy múltú kávéházakat eszpresszókként szervezi újjá: „A fonott háttámlájú, kárpitozott székek, a fémkerettel övezett márvány asztalok, a szépen formált íves pult, az amerikai styling stílusban csillogó kávéfőző, az Élelmezési Nemzeti Vállalat emblémája alatt fegyelmezetten, mégis mosolygósan beálló személyzet örömmel várta a vendégeket a romokban heverő vár alatt. Az italválaszték a polcon gazdag, a jelmondat tervteljesítésre serkent. Ránézünk a képre, és tudjuk, itt még a mesterség aranyszabályai szerint formálták a teret!” [52] A Lánchíd Espresszó bezárása után a megmaradt épületet is lebontják az 1980-as évek végén, aminek helyén azóta is üresen áll a telek. A hiány pótlására több elképzelés is született már, például irodaépület felhúzása, amit a szomszédos lakók többször megfellebbeztek és végül elvetették a terveket. Az épület jelenleg magántulajdonban van, melyre a tulajdonosa legutóbb panoráma szállodát kívánt építeni, mivel azonban a körforgalom építésekor a telek csonkítást szenvedett és egy félkörcikkelyszerű jelleget kapott, a tervek alaprajzai nem követhetik a klasszikus hagyományokat. A Clark Ádám szálloda legutóbbi megálmodói már nem is küzdöttek az elemekkel és egy olyan épületet képzeltek el, mely a telek adottságait használta volna fel a dunai panoráma kiaknázására. [caption id="attachment_14362" align="alignnone" width="430"] Clark Ádám Szálloda látványterve- epiteszforum.hu[/caption] Megegyezés azonban nem született, mert úgy vélték, hogy a tervezetek egyike sem illett volna Budapest látképébe, így a merész tervek papíron maradtak.[53]

    Te+én presszó

    A második világháború után, a szalonszerű kávéházak bezártával elterjedtek a presszók. Ezeket már nem a kulturális közösségiség igényével keresték fel, sokkal inkább a magántalálkozók színhelyei lettek. Így például a ’60-as években épült Bem rakpart 30. alatt található Te+én presszó modern berendezésével, boxos beosztásával a szerelmesek kedvelt randevú helye lett.[54] Különös jelentőségű a presszót befogadó épület is, itt élt a 2. emeleten Lux József és Adamis Anna, gyakorló hely volt ez egy időben az Omega és az LGT számára is.[55] A monarchiás dizájnt fölváltotta a század második felének modernizmusa, a legdivatosabb kávéházak, így a Te+én is neonfényes felirattal hirdették magukat, bent pedig a plüss pamlagok helyett piros műbőr bútorok várták a látogatókat. Inni pedig a megszokott kávén kívül töményeket (triple secet vagy gin fizzt) és a kor menő üdítőitalait (Márkát, Utast) lehetett.[56] Aztán sajnos ez a presszó is bezárt. Helyén a 2000-es évek elején újranyílt a Te+én Étterem,[57] azonban 2012-ben az is bezárta kapuit.

    Dunapark Kávéház

    Térjünk vissza most a Duna pesti oldalára. Annak is egy különleges helyszínére, a Szent István parkra és a Margitszigetre néző luxusházakhoz, a Pozsonyi út 38-40-hez. Az épületegyüttest az Alföldi Cukorgyár Rt. építette az 1930-as években a lakosság azon rétegének, „amely tulajdonképpen villalakásba menne, de hivatása a város ezen kerületéhez köti.[58] A letisztult formatervezésű épületekhez nagy alapterületű lakások tartoznak, mediterrán tetőterasszal, gyönyörű lépcsőházzal és a földszinten egy kitűnő kávéházzal, a Dunaparkkal. [caption id="attachment_14364" align="alignnone" width="430"] Palatinus házak, földszintjén a kávézónak tervezett sarokkal- Egykor.hu[/caption] A bérház együttesének tervezésre Hofstätter Bélát és Domány Ferencet kérték fel, előbbi felelt általában a precíz tervezésért, míg utóbbi kiváló menedzser volt.[59] Hatvany Lajos, aki az Alföldi Cukorgyár révén kerülhetett kapcsolatba az épülettel, hiszen a cukorgyár a Hatvany-Deutsch család kezében volt,[60] (később maga is lakója) a fenti párost bízta meg a Dunapark Kávéház légies, modern terének kidolgozásával is. A földszinti helyiség kihasználására eredetileg több elképzelés is születetett, mint például: parkoló, tornacsarnok vagy mozi létesítése. Végül ezek egyike sem valósult meg, hiszen az épület egyik legnagyobb ékességét hagyták volna kihasználatlanul, a gyönyörű kilátást a Dunára, a budai hegyekre és a Lipótvárosi parkra. Minthogy a Dunapark a Duna- korzó után az egyik legvonzóbb panorámával rendelkező kávéház kívánt lenni, a belső téralakítást is alapvetően a levegő, a napfény és a természeti környezet harmóniájára való törekvés formálta. A kávéház karzatait ezért süllyeszthető ablakszerkezettel látták el, így a jó idő beköszöntésével a közönség valóban a természetben érezhette magát. [caption id="attachment_14365" align="alignnone" width="430"] Dunapark Kávéház belső tere a karzattal- Fortepan.hu[/caption] A kávéház fogadóterme ruhatárral várta a vendégeit, a nagyteremhez elkülöníthető bankettemet, a karzathoz pedig külön női-és bridzs szalont is terveztek.[61] Modern, szellőzőberendezések beépítésével ügyeltek arra is, hogy a konyha és a kávéház elhasznált levegője ne jusson vissza a térbe, tulajdonképpen „teljesen telt kávéház esetén minden vendégre kb. 30 m3 friss dunai levegő jut”. [62] 1936 decemberében volt a kávéház debütálása, a sajtóban dicsérik és máris Budapest legjobb kávéházának kiáltják ki. „A tegnapi díszbemutatón, ahol a sajtó, művészet és közélet kitűnőségei vettek részt, óriási sikere volt a Dunapark-kávéház belső kiképzésének és modern újításainak (…) A főváros legszebb kávéháza kétségtelenül a  Dunapark- kávéház”[63]– írja a Pesti Hírlap. És hogy kik szívhatták magukba a Dunapark páratlan levegőjét? A pozsonyi úti lakásokban lakott és a kávéház vendégei közé tartozott például Heltai Jenő valamint a Nyugat mecénása Hatvany Lajos és felesége Lola. Dományi Ferenc, az épület egyik tervezője is a házban lakott 1944-ig, saját magának tervezett 5. emeleti lakásában, egészen a tragikus eseményig, amikor a nyilasok a Dunához hurcolták. Minthogy a II. világháborút a kávéház végzetes sérülések nélkül átvészelte, azok közé a kávéházak közé tartozott, amik a háború után sem zártak be. [caption id="attachment_14366" align="alignnone" width="430"] Dunapark, a II. világháború  után- Fortepan.hu[/caption] A kávéház a háború után még 45 évig tartja magát, de 1992-ben bezárásra ítélik. [caption id="attachment_14367" align="alignnone" width="430"] Kávéházi élet a '70-es években- Fortepan.hu[/caption] 2006 szeptemberében azonban egy újabb fejezet kezdődött a kávéház életében. Igazi örömhírként terjedt a városban az újság, hogy újra visszatért az élet a Dunaparkba. A tulajdonos szavaival élve „olyan kávéházzal várja vendégeit, mely a 30-as évek hangulatát idézi a XXI. század színvonalán.” [64] Úgy tűnik, csatát nyert a főváros és a New York, a Centrál, a Hadik újranyitása mellett végre megint sikerült valamit visszalopni a kávéházak régi, mesés korszakából. [caption id="attachment_14369" align="alignnone" width="430"] dunaparkkavehaz.com[/caption] [caption id="attachment_14370" align="alignnone" width="430"] dunaparkkavehaz.com[/caption] [caption id="attachment_14371" align="alignnone" width="430"] dunaparkkavehaz.com[/caption]
     

    Jegyzetek

    [1] Az én fővárosom, Bp., 1891, 81.
    [2] Az utca és a szalon, Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940, Bp., Új Mandátum, 1998, 85.
    [3] A belváros egykor és ma III., Budapest folyóirat, 1972, 2. szám, 10.
    [4] Szentes Éva – Hargittay Emil, Irodalmi kávéházak Pesten és Budán, Kávéház az irodalomban – Irodalom a kávéházban, Bp., Universitas Kiadó, 1997, 8.
    [5] Vö. Szentes – Hargittay 1997, 9.
    [6] Szentes – Hargittay 1997, 7.
    [7] Lásd még: „Az ifjúság, az értelmiség gyülekezőhelyeiként hamar politikai- és történelemcsináló központtá vált az Arany Sas, a Philosophus, a Török Császár, a Paradicsom, de elsősorban természetesen a Pilvax.” (Szentes – Hargittay 1997, 11.)
    [8] Szentes – Hargittay 1997, 12.
    [9] Gyáni 1998, 86.
    [10] Gyáni 1998, 85.
    [11] Gyáni 1998, 88-90.
    [12] Gyáni 1998, 86.
    [13] Gyáni 1998, 87.
    [14] Kiemelendő, hogy a Monarchia hatására a különféle kávék elnevezése a németes alakból magyarosodott (pl. kapucíner) még nem voltak jelen a ma elterjedtebb olaszos-angolos kifejezések (pl. Latte machiato, Flat White).
    [15] Saly Noémi, A pesti kávéház „őskora”, In. „Budapest nagykávéház”, szerk. Uő., Bp., Ernst Múzeum, 2002, 17.
    [16] Szántó András: NYÁRI KULINÁRIA - Kertvendéglők – Duna-korzó, Budapest, 2014, (37. évfolyam), 7. szám, július
    [17] Szentes– Hargittay 1997.
    [18] Szentes– Hargittay 1997.
    [19] http://urbface.com/budapest/a-volt-bristol-hotel (2017-03-15)
    [20] Sisa József, A pesti Aldunasor (a későbbi Duna-korzó) egykori épületegyüttese, in: Ars Hungarica, 1989, 17. évfolyam, 2. szám.
    [21] Gozsdu Elek, Az étlen farkas, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.
    [22] Móricz Zsigmond, Tanulmányok I., 488-489.
    [23] Saly Noémi, Jean becsukta az ablakokatA Nyugat és a „nyugatosok” kávéházai
    http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/194/ (2017-03-16)
    [24] http://fovarosi.blog.hu/2009/12/31/40_eves_az_interconti
    [25] Szántó András: NYÁRI KULINÁRIA - Kertvendéglők – Duna-korzó, Budapest, 2014. ,37. Évfolyam, 7. szám
    [26] Életrajzi lexicon, http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC11587/11939.htm (2017-03-16)
    [27] Szabad Nép, 1947 június 28., 5. évfolyam, 144. szám.
    [28] Világ, 1947. április 27., 573. szám.
    [29] 8 órai Újság, 1919. február 6., 5.évf, 32.szám, 5.
    [30] By OsvátA a(z) magyar Wikipédia-ról - A feltöltő saját munkája, Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=25075634 (2017-03-14)
    [31] Granasztói 1972, 12-13.
    [32] http://egykor.hu/budapest-ii--kerulet/margit-park-sztambul-kavehaz/3790
    [33] Budapesti Hírlap , 1902-12-24, 352.szám
    [34] Az Est, 1927, aug, 18.évf, 183.szám
    [35] Pesti Hírlap, 1931. november, 53. évfolyam, 255. szám
    [36] Színházi Élet- Színházi Hét 1932/21, 21.szám
    [37] Uo.
    [38] Marafkó László, Budaista meditációk, Ottlik  Géza megidézése, Budapest, 2007, 30.évfolyam, 2.szám
    [39] http://krk.szabolorinc.hu/06/78c.htm (2017-03-17)
    [40] Fővárosi Közlöny, 1947, 47.szám
    [41] Budapest Lexikon L-Z, második kiadás, Bp., Akadémiai Kiadó, 1993, 20-21.
    [42] Vörös Károly, A világváros körvonalai, Budapest, 1973, 11.évfolyam, 7.szám
    [43] Budapest Lexikon L-Z, 20-21.
    [44] Szentes – Hargittay 1997, 240.
    [45] Az Est, 1933, 24. évfolyam, 33-07-19/161.szám
    [46] Szentes – Hargittay 1997, 240.
    [47] Thalassa, 2005, 2-3 sz., 159.
    [48] Szabó Lőrinc, Vers és valóság, Holmi, 1990, 2.évfolyam, 6. szám.
    [49] http://urbface.com/budapest/a-volt-budai-takarekpenztar
    [50] Zeke Gyula,Eszpresszók Budapesten, Budapest 2011,34.évfolyam, 10.szám.
    [51] Uo.
    [52] SALY NOÉMI A Krisztinaváros és a Philadelphia, Budapest, a kávéváros, Budapesti Negyed 12-13. ,1996. nyár-ősz,
    [53] http://epiteszforum.hu/szalloda-a-clark-adam-teren-tervpalyazat
    [54] Elek Lenke, Te+én – Egy presszó + egy ház metamorfózisa, Budapest folyóirat, 2015, július, 2. (A kép forrása ugyanez.)
    [55] Elek 2015, 3.
    [56] Elek 2015, 3.
    [57] https://budapest.cylex.hu/ceg-info/te-%C3%A9n-%C3%A9tterem---budapest-87226.html (2017-03-13)
    [58]
    [59] http://kep-ter.blogspot.hu/2011/06/pozsonyi-ut-38-dunapark-haz.html
    [60] Magyar Zsidó Lexikon, 1929, szerk. Újvári Péter, 347.
    [61] Dunapark-kávéház, Tér és forma, 1937 ,10. évfolyam, 5. Szám,
    [62] Uo.
    [63] Pesti Hírlap, 1936. december ,58. Évfolyam, 275-298. szám
    [64] http://www.dunaparkkavehaz.com/ (2017-03-17)

  • Tovább Kaczúr Csilla: Batthyány téri vásárcsarnok

    Az 1872-ben egyesített, a világvárosi fejlődés útjára lépő Budapest vezetése a századfordulót megelőző évtizedekben nagyszabású, tudatos városfejlesztésbe kezdett, melynek fontos eleme volt a vásárcsarnok- hálózat kiépítése.  Az országos jelentőségű, kiemelt vállalkozás szerves része volt a város közellátásának javítását célzó programnak. A vásárcsarnok (mint jellegzetesen XIX. századi, az ipari fejlődés által életre hívott épülettípus) megteremtette a nagyvárosi élelmiszer – beszerzés korszerű formáit: a folyamatos és ellenőrzött áruellátást, a rögzített árakat és nyitvatartást. Hosszadalmas előkészítést követően 1889. július 3 - án született meg az a fővárosi élelmiszer – ellátásról szóló határozat, melynek értelmében megkezdődhetett a központi és kerületi csarnokhálózat  kialakítása. A teljes fővárosra kiterjedő elképzelés Budára több csarnokot álmodott meg, de ezek közül csak a Bomba téri, (ma Batthyány tér) készült el.  A fővárosi közgyűlés 1894. december 12 – én döntött a csarnok és a hozzá kapcsolódó háromemeletes bérház felépítéséről. Bár több helyszín is szóba került, végül a Bomba tér és a Gyorskocsi utca által határolt területet tartották a legalkalmasabbnak. Határozatot hoztak a tervezett épület melletti kocsiút kiszélesítéséről is 1897-ben. Az építkezést megelőzte a telken álló hét régi épület, köztük a postaház és a tímárházzá átalakított „Barna Oroszlánhoz” címzett fogadó 1900. május 3-án kezdődő bontása.

    A Bomba téri VI. számú vásárcsarnok – Batthyány téri vásárcsarnok
    1900. augusztusában már hozzá is láttak az építkezéshez a Székesfővárosi Mérnöki Hivatalban készült tervek alapján. A tervező Klunzinger Pál volt. A VI. számot viselő csarnok ugyanazzal a technológiával épült, mint a többi öt pesti vásárcsarnok. A gyors szerelhetőség érdekében vasszerkezetet, a tartósság elérésére pedig téglafalazatot használtak. Belseje szintén a pesti csarnokok arculatához igazodott. Alapterülete 3156 négyzetméter volt. A kiemelt főhajóhoz négy kereszthajó kapcsolódott merőlegesen. A Schlick – gyár által épített acélszerkezetű tető egységes teret fedett le. A csarnokban 597 árusítóhely került kialakításra. A 252 000 Ft – ba kerülő vásárcsarnok megnyitására 1902. április 13 – án került sor Halmos János polgármester jelenlétében. Ezzel egyidőben megszüntették a környező piacokat a Corvin téren, a Bomba téren és a Fazekas téren (ma Szilágyi Dezső tér). Ennek ellenére a várt érdeklődés elmaradt, a csarnok forgalma nem volt akkora, mint pesti társaié. Ezen próbált segíteni vevőcsalógatóként a Fővám tér és a Bomba tér között működtetett propeller vagy „csavargőzös” járat, csekély sikerrel. A vevők később sem kedvelték meg az egyetlen budai csarnokot. Bár 1920 – ban már 690 árusítóhely várta a vásárlókat, az elnéptelenedő épületet 1936 – ban  fedett teniszcsarnokká akarták átalakítani. Ez végül nem következett be. A II. világháborúban az épület súlyosan megrongálódott, sokáig nem is nyitotta meg kapuit. Az ötvenes években is csak nagybani virágértékesítésre használták. Az élelmiszerárusítás 1960 körül indult meg újra. 1970 – re az épület állapota teljesen leromlott, így 1972 – ben bezárták. Az 1974 – től 1976 – ig tartó teljes átépítés során közbenső födém beépítésével, szintmegosztással növelték az alapterületét. A földszinten árkádokat alakítottak ki. A Kangyal Miklós tervei alapján kétszintessé alakított csarnok Budapest legnagyobb ABC áruházaként nyílt meg újra. Az épületet 1977 – ben műemlékké nyilvánították. Az újabb, 2003 – as felújítást követően az épület piac jellege még inkább háttérbe került. [caption id="attachment_14234" align="alignnone" width="430"] Bomba tér 1910. Forrás: Csontó Sándor gyűjtemény[/caption]
    Forrás:
    • Nagy Gergely -  Szelényi Károly: Budapesti vásárcsarnokok a századfordulótól napjainkig, Magyar Képek Kiadó, 2002
    • Varga Judit: Budapest élelmiszerellátása – vásárcsarnokok a századfordulón in: Tanulmányok Budapest múltjából, XXVIII.
                           

  • Tovább Varga Attila: A központi vásárcsarnok

    A Fővám téren álló hatalmas épület, a Vásárcsarnok, Budapest egyik legismertebb épülete. A ma is üzemelő, folyton pezsgő piacot nem csak az itt lakók, hanem a turisták is imádják, hiszen egyszerre maradt funkcionális kereskedelmi középület és építészettörténeti örökség.

    A CSARNOK TÖRTÉNETE

    A Vásárcsarnok története több mint százötven évvel ezelőtt kezdődött[1]. 1865-ben kezdtek el azon gondolkodni a város vezetői, hogy szükség lenne egy vásárcsarnokra a sok utcai piac helyett, amelyeken borzasztó higiéniás körülmények között, szabályozatlanul árulták portékáikat az árusok. Azelőtt a Petőfi tértől hosszan húzódott egy piactér a Vámház-Palotáig. Összesen 44 nyílt piac működött több ezer árussal ekkor a fővárosban, ahol még nem volt megoldott a hűtés, sem a fűtés, sem a vízellátás. A kereskedők először raktárházakat tartottak, majd mikor megtelepedtek kereskedőházakat nyitottak. Budapest hirtelen népességnövekedéséhez képest a közellátás reformja, a csarnokhálózat kialakítása meglehetős késéssel merült csak föl, ahhoz képest, hogy Nyugat-Európa fővárosaiban már jóval korábban épültek vasból és üvegből nagy csarnokok. Budapesten először Gerster Károly és Frey Lajos tervei alapján egy üvegházszerű pavilon felépítését képzelték el, ám a tervből nem lett semmi, de az elképzelés tovább élt. “1867, a Kiegyezés éve után hazánk hatalmas, és azóta sem tapasztalt gazdasági, ipari, és társadalmi fejlődésen ment keresztül. A technika modern vívmányai szó szerint elárasztották a várost. Megjelentek a belsőégésű motorral hajtott omnibuszok, a lovas kocsikat felváltották a villamos hajtású járművek. A Milleneum közeledtével egész városrészeket építettek, megépült a kisföldalatti (hazánk, és Európa első villamosvontatású metrója). A budai várat immár nemcsak kocsival és fárasztó gyaloglással lehetett megközelíteni, hanem megkezdte működését a Budavári Sikló is. Sorra nyíltak a színházak, a kávézók, az éttermek. Az újonnan nyílt színházakban havonta mutatták be az új műveket – amelyek mára már klasszikussokká váltak. A kávéházakban leírhatatlan hangulatban zajlottak a diskurzusok; írók, költők, szobrászok vitatkoztak a kor stíluselemein. A nagykörúton a fodrászszalonok, köszörűsök, cipészek és más egyéb szolgáltatók csalogatták a városiakat üzleteikbe. Megnyitotta kapuit az ország első bevásárlóközpontja, a Corvin áruház, amely látványos és monumentális homlokzatával teljes mértékben tükrözte Balász Bálint: A vásárcsarnok intézménye (2009)a kor nagyságát.”[1] Érdemes megemlíteni, hogy a központi és kerületi csarnokokból álló rendszert Budapesten először egy francia tervező, Edourd Besnier de la Pontoneri javasolta 1872-ben. A francia mérnők a párizsi Les Halles mintájára képzelte el a vásárcsarnok-rendszert: a város a tulajdonos, de magánvállalkozók üzemeltetik. A központi csarnokot négy, árufajtánként eltérő pavilonból és köztük lévő fedett utcákból képzelte el. Ezen túl négy kerületi csarnokot tervezett még a hálózatba. A főváros nem támogatta az elképzelést. A francia tervező később egy újabb tervvel állt elő, amelyben már városi tulajdonban képzelte el megvalósítani a csarnokot, 11%-os jövedelmezőséggel tervezte azt működtetni. Matuska Alajos, a csarnok építésében fontos szerepet betöltő városi tanácsnok ezt azzal vetette el, hogy fontosabb a haszonnál, hogy olcsó és jó minőségű élelmiszert tudjanak a vásárlók beszerezni.1871-től a Fővárosi Közmunkák Tanácsa városrendezési pályázatának kiírásában részletesen foglalkozott a vásárcsarnoki intézmények telepítésével. Lechner Lajos építész az egyesülés előtt álló főváros rendezési tervébe belevette a Vásárcsarnok megépítését is, igaz ő a mainál északabbra fekvő terültre képzelte azt el. Lechner később, mint a főváros főmérnök-középítési igazgatója tevékenyen részt vállalt a csarnok-rendszer kiépítésében. 1879-ben állt fel a Közélelmezési Bizottság, hogy tisztázza, kell-e csarnok, s hány, mekkora, hol, miből. A bizottság munkáját személyesen Kamermayer Károly polgármester fogta össze, aki a külföldi példák alapján egy funkcionális csarnokrendszer mellett tette le a garast 1883-as előterjesztésében. A kerületi rendszer és nem az árufajták szerinti csarnokrendszert támogatták. [caption id="attachment_14277" align="alignnone" width="430"] A csarnok belső tere a bejárat felől, Forrás: Vasárnapi Újság 1896. 47. szám[/caption] 1890-ben Lechner Lajos középítési igazgató három helyre tett javaslatot, hova építsék a központi csarnokot: a sóháztelekre, a Boráros térre és a közraktárak területére. Többi évi vita után 1892-ben úgy döntött a város, hogy két városrész, a Belváros és a Ferencváros határán, a Vámházkörút - Pipa utca - Csillag utca - Sóház utca által kijelölt telken építik fel az épületet. Itt egykoron a Sóház volt, földszintes épületeivel, ezért is hívták korábban Sóház térnek a Fővám teret,a mely az 1874-ben felépült Fővámház után kapta nevét. Természetesen a Duna közelsége fontos szerepet játszott a helyválasztásban, hiszen akkoriban a nagybani kereskedés egyik központja az alsó rakpart volt. Az előkészítés kapcsán meg kell említeni Czigler Győző nevét is, aki több más csarnok építésze volt. Ő vetette fel, hogy szüntessék meg a helyi piacokat ott ahol, vásárcsarnokot építenek, a forgalom fellendítése érdekében. Ezzel kapcsolatban azt is kitalálta, hogy a megszűnő piacok helyén vagy annak egy részén bérházakat építsenek, amelyektől viszont hasznot várt a város vezetése, illetve növelni akarták a beruházás megtérülését, s csökkenteni a helypénzeket és az élelmiszerárakat. Hosszas viták után 1891-ben Matuska programja vált határozattá. A központi vásárcsarnok megépítésével egyidejűleg öt vásárcsarnok felépítését fogadták el a belváros öt, egymástól viszonylag távol eső pontján: a Fővám téren, a Rákóczi téren, a Klauzál téren, a Hunyadi téren, és a Hold utcában. Mivel meglehetősen bürokratikus volt a döntéshozatal már akkoriban is, a közgyűlés, a Közmunkatanács, a Belügyminiszter mind egyetértését kellett, hogy adja, így néha tovább tartott az engedélyek adminisztrációja, mint maga az építkezés. [caption id="attachment_14278" align="alignnone" width="430"] A csarnok 1897-ben | Forrás: képeslap[/caption] A Fővám téri Csarnok építését 1894-ben kezdték meg Pecz Samu műegyetemi tanár tervei alapján, bár nem az övé volt az egyetlen nyertes pályázata. A központi csarnok tervezésére ugyanis kilenc pálya mű érkezett 1892. decemberében, ezek között több külföldi pályázó is volt. Küldtek terveket Szófiából, Prágából, Lipcséből, Berlinből és Párizsból is. A Kamermayer Károly polgármester által vezetett bírálóbizottság végül a 2000 forintos első díjban három pályaművet részesített, köztük a magyar építész, Pecz Samu által készített terveket is. Külön szavazáson döntöttek arról, melyik terv kerüljön megvalósításra. A bizottsági tagok egyhangúan Pecz Samu elképzelése mellett tették le voksukat. A nyertes egyébként németországi tanulmányúton tapasztalta ki a csarnokok építészeti és az élelmiszer-rendszerszervezés jellemzőit. A tervezett két millió forintos költséget a Belügyminisztérium döntése révén fél millió forinttal le kellett csökkenteni így néhány ponton változtatni kellett a terven. Ennek oka az volt, hogy a francia szintén nyertes pályázók alacsonyabb összegű ajánlatot adtak, ami miatt egy időre még Pecz Samu tervét átmenetileg fel is függesztették, sőt terveinek átdolgozására tervek készítésére kényszerítették őt is. Végül 1894-ben ténylegesen őt választva kezdték meg az építkezést. Az építkezést már megelőzte az az előkészítés, hogy elbontották a Sóház telken álló épületeket. Az első évben megkezdődött a pince kiépítése. A következő években kőfaragósztrájk lassította az építkezést, aminek az volt az oka, hogy a cseh és olasz kőfaragók miatt romlottak a hazai szakemberek lehetőségei. Végül magasabb bérért és 9 órás munkaidővel folytatták a munkát. Olyan jól haladt az építkezés, hogy 1895 őszére már állt a teljes vasszerkezet és még a tél előtt tető alá került az épület. 1896 tavaszán már az öveges-, festő- és asztalosmunkáknál tartottak. 1896 nyarán szerették volna átadni a központi csarnokot, de egy sajnálatos tűzeset tíz nappal a tervezet átadás előtt súlyos károkat okozott a tetőszerkezetben. Szerencsére nem sokkal korábban kötöttek biztosítást az épületre, így a közel 48 ezer forintos kár megtérült. A helyreállítással együtt folytatták az alagút és vasút kiépítését.  Végül a többi piaccal együtt 1897. február 15-én adták át a központi csarnokot is. Meg kell jegyezni, hogy ekkoriban épült fel a mai Corvinus, korábban Közgazdasági Egyetem eredetileg Fővámházként funkcionált épülete is. Valamint Ekkor adták át a Ferenc József hidat is (mai Szabadság híd), tehát ekkor alakult ki a városrész mostani képe. Sőt 1897 októberében a Fővám térig meghosszabbították a kiskörúti villamost, amely addig csak a Kálvin tér és a Deák tér között járt, így a Fővám tér is bekerült a városközpont vérkeringésébe. [caption id="attachment_14279" align="alignnone" width="430"] Fővám tér, Központi Vásárcsarnok 1930[/caption] A második világháborúban teljesen romba dőlt a baromficsarnoknak nevezett földszintes épületrész, és súlyosan károsodott a Pipa utcai kereszthajó. A helyreállításnál a pincében tárolt kerámiákat használták fel, de sajnos a renoválás alatt az igényességnél fontosabb volt a gyorsaság. A hatvanas években zárt standok, bódék épültek, így a csarnok elveszítette régi hangulatát, a szerkezeti helyreállítás sem sikerült tökéletesre. 1976-ban az épületet védetté nyilvánították. Ezt követően a nyolcvanas években nekikezdtek a felújítás tervezésének: „Az alapvető cél az építészeti-szerkezeti rendszer megtartásával az idők során létrejött idegen elemek eltávolítása és az alaprajzi szervezéssel összhangban az eredeti építészeti-szakipari motívumok helyreállítása.”[3] Szintén a hivatkozott kiadványban jelent meg az, hogy a teljes vásárcsarnok árumozgatási, tárolási, és az üzemeltetés technikai berendezéseinek pincébe való koncentrálása mellett a kereskedelem kiterjesztése a pinceszintre. Az akkori program szerint “a beruházás összes költsége 1984. évi árszinten 958.346 ezer Ft.” [caption id="attachment_14280" align="alignnone" width="430"] Fővám (Dimitrov) tér, Központi Vásárcsarnok, 1975[/caption] Végül csak a rendszerváltás után kezdődött el a jelentős felújítás, ekkora életveszélyessé vált az épület. 1991-től 1994-ig tartott a felújítást, azóta ismét teljes pompájában látogatható az épület. A Nagyvásárcsarnok helyreállításának tervét 1991-ben a Budapesti Városépítési Tervező Iroda Rt. dolgozta ki. „A legnagyobb gondot az egyedi idomtéglák illetve a Zsolnay-féle kerámiaelemek pótlása jelentette a Tokár György, Hidasi Györgyi és Nagy Gergely vezette építészcsapatnak.”[4] 1994-ben a teljes alapterület 24 ezer négyzetméterre bővült, a Sóház utca felé térszint alatti új alagutat építettek a Duna alsó rakpartjára, amelyen a hulladékokat szállítják el.[5]

    A CSARNOK FELÉPÍTÉSE

    Az már a korábbi szabályozási tervekben eldőlt, hogy be kell vezetni a Vámház vágányait az épületbe, valamint az is hogy a teljes épületet alá kell pincézni. Követelmény volt a pince csatornázása, jó megvilágítása, megfelelő szellőztetése. A dunai rakpartot alagúttal kellett összekötni, ahol keskeny vágányt kell építeni. Az elképzelés szerint kb. 600 4m2 alapterületű áruhelyet kell kialakítani, csak a húsosok számára kellett zárt pavilonokat tervezni, a galériára pedig csak kosárárut, virágot javasoltak telepíteni. Követelmény volt a minél jobb megvilágítás és már ekkor eldőlt, hogy vasszerkezetű legyen az épület. Pecz Samu tervének egyik előnye volt, hogy ő 1,1 méteres lejtéssel alakította ki az épület padozatát, hogy szintkülönbség nélkül csatlakozzon az épület a környező utcákhoz. A megvilágítás miatt a főhajóhoz mindkét oldalról 6-6 oldalhajó csatlakozik merőlegesen, amit 6 méter széles nyaktagok kapcsolnak össze. Az oldalfalakon elhelyezett ablakok a csarnok teljes területét megvilágítják. A már említett szintkülönbség ellensúlyozása miatt a padló közel másfél métert lejt, a galéria és a pince azonban vízszintes, így nincs az épületben két egyforma magasságú oszlop, két egyforma szintkülönbséget áthidaló lépcső. A csarnok több részre osztódott. A vámház körút felöl nézve balkézre volt a kisáruda (máshol: a kicsinyben való adásvevés helye), közte kocsiút volt. A húsosok a Pipa utca felöli oldalon, zárt pavilonokban árusíthattak, velük szemben szabadon álló húsáruhelyek voltak. Ezután a középső kocsiútig volt a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és vajárusok helye. A piac jobb oldala volt a vasúti bekötésével, a nagybani piac. Hátul volt a baromficsarnok, itt volt az élő állatok vására. Ezen kívül magában foglalta a vámház-körüti részben elhelyezett adminisztrációs helyiségeket és a vendéglőt. A pincében voltak a raktárak, a hűtőblokk, az elektromos ellátó központ és a kazánház. A galérián közel 768 darab 2m2-es kiskereskedői árudát építettek ki. [caption id="attachment_14281" align="alignnone" width="430"] A Központi Vásárcsarnok beltere, 1897[/caption] Az építkezés 1894-ben vette kezdetét, a 10 344 m2 alapterületű csarnoképület a funkcionális és historizáló építészet keresztezéséből született, a tartósság és a célszerűség elveit szem előtt tartva. A bejárati kőkapuk neogótikus stílusjegyeket viselnek. A legnagyobb alapterületű piaci a mai napig Budapesten. A falakat különböző árnyalatú vörös és sárga téglaburkolattal fedték, a tetőt mázas kerámiacserepekkel, a homlokzatot Zsolnay-pirogránittal borították. Az árusítóhelyek berendezéseit és a vasszerkezeteket a Waagner és a Schlick gyár készítette, a porcelán- és majolikaburkolatok a pécsi Zsolnay gyárból kerültek ki. A kazánházban három gőzfejlesztő üzemelt, Minden helyiségben villanyvilágítás volt. Három féle hűtőkamra volt. Beszereltek három 500 kg-os és öt darab 1000 kg-os elektromos liftet is, sőt még nyilvános (és ingyenes) telefonállomást is telepítettek. Érdemes megjegyezni, hogy a Dunán érkező áruk fogadására, vízi fogadóállomást építettek: két 20 méteres kikötőhíd készült, 5 darab pontonrakodót építettek a partvonal hosszában. Mindent egybevetve (alagutat, kikötő-berendezést, gőzgépet) 1 900 000 forintba került az épület felépítése, ami majdnem annyit tett ki, mint a másik négy csarnok beruházási összege. Az évek során felmerült, hogy miként kellene, lehetne bővíteni a csarnok területét. Többször felvetődött, hogy decentralizálják a hálózatot, hogy különböző városrészekben árusíthatnák a húst, a zöldséget, a halat, stb. Volt, hogy a Nyugati pályaudvar épületét is piaccá alakították volna. volt olyan elképzelés is, miszerint a Vásárcsarnokból kitelepítik a kerületi piacot és csak a nagybani rész maradjon meg. Végül a meglévő épületet fejlesztették tovább a századelején. “A vásárcsarnok rekonstrukciója 1999-ben elnyerte az ingatlanszakma Oscar-díjának tartott FIABCI Kiválóság Díjat (Prix d'Excellence). 2013-ban a CNN Travel csatorna Európa legszebb piacának választotta, 2014-ben a The Guardian Európa tíz leghíresebb piaca közé sorolta. A megújult Központi Vásárcsarnok ma nemcsak fontos kereskedelmi központ, hanem Budapest egyik leglátogatottabb turisztikai látványossága is, amelyet az útikönyvek Budapest TOP 10 látnivalója közé sorolnak. A 120 évvel ezelőtti megnyitó óta számos híresség kereste fel, járt itt - többek között - I. Ferenc József, II. Vilmos német császár, Siegmund Freud, a pszichoanalízis atyja és Margaret Thatcher brit miniszterelnök is.”[6]

    ÉLET A CSARNOKBAN

    A hatalmas intézmény önálló szabályokkal működött, ebből fakadóan és az árusok vásárlók sokasága miatt is sajátos élet alakult ki a Vásárcsarnokban. Az alábbiakban ezekből szemezgetünk: milyen rendszabályok, bérleti díjak voltak vagy, hogy egyes embereknek mit is jelentett a csarnok egész miliője. Ziegler Nándor, aki az intézmény első igazgatója volt, számos rendhagyó, és szigorú szabályt vezetett be mind az árusokra, mind pedig a vásárlókra nézve. „Tilos volt azonban a hangos ajánlgatás, a kiabálás, a fütyörészés és a káromkodás. Ez a vevőkre is vonatkozott. Igen érdekes és szigorú megkötés volt az is, hogy az árusok kizárólag a Vásárcsarnok berendezéseit használhatták. Saját, tákolt bódéból nem lehetett árusítani. Ez alapján határozták meg a bérleti díjakat is, ebből fakadóan a halárusok fizették a legtöbbet a hűtőpultok miatt. Sőt, az árusok csak akkor helyezhették ki cégéreiket üzleteikre, ha azt előtte a csarnok vezetősége engedélyezte.”[7] Gyakoriak voltak az ellenőrzések, és nem egyszer előfordult, hogy elkobozták az árusok teljes árukészletét, mert az nem felelt meg valamelyik előírásnak. Eleinte a szigorú szabályok miatt az árusok, a csalások és átverések miatt pedig a vevők panaszkodtak. És panaszuknak hangot is adtak a napilapokban. A kedélyek azonban hamar csitulni kezdek, hiszen az árusok hamar belátták, hogy a forgalmuk egyre növekszik, és így biztosított volt a megélhetésük. Egy korabeli újságcikk nosztalgiával gondolt vissza a régi “nyílt piaczokra”, ahol annak idején  a “jól hízott kofák” árulták portékáikat az “izmos, vörös karú szakácsnéknak”. később jöttek a férfi kofák, akik már darabra árulták a termékeket, hanem fontra. Mondták is, hogy nem lesz ennek jó vége: “a jóslat beteljesedett: megszűnt a piacz, felállíott a vásárcsarnok”. (Vasárnapi újság, 1897. 10. szám)[8] A Központi Vásárcsarnok árusításának rendjére létrehozott szabályzat tartalmazta a bérleti díjakat is, amik igen különbözők voltak. A bérleti rend kialakításának célja is az volt, hogy fenntartsák a tisztességes piaci feltételeket. Külön szabályozták a „járva-kelve árusítás” rendjét, amiért naponta 10 krajcárt kellett fizetni, a virágos 5 krajcárért árulhatott, de a perecesnek csak 1 Ft 50 krajcár volt a havi bérleti díja. Emellett szabályozták a hordárok tarifáját is. Amikor megnyitott a csarnok, akkortól megszűntek a köztéri piacok, sőt tilos volt a vásárcsarnok áruit közterületen árulni, kivéve a gabonavásárokon és a búcsúk alkalmával. A Vámház előtti rakparton lehetett időszakosan július 1-jétől november végégi árulni a csarnok területén kívül. A csarnok nyáron, hétköznaponként hajnali 5 órától délig, majd délután 4 és 7 óra között volt nyitva, télen ennél rövidebb ideig. Az áruk csak éjjel érkezhettek a Duna-partra, melyeket a Budapesti Közraktárakon át vasúton szállítottak el a fedett piacra. A Vámház téri csarnok szinte egész Budapestet ellátta portékával. Még külföldre is küldtek innen árukat.[9] “A csarnokokkal új élet kezdődött a fővárosban, ahogy a Vasárnapi Újság cikke fogalmazott: az új világban „győzedelmeskedni fog az egyformaság elve”. A csarnokokban zajló élet kedvelt témája lett az újságoknak, de számos irodalmi mű és képzőművészeti alkotás is megörökítette. Az 1897. április végétől „Vásárcsarnok Értesítő” címmel megjelenő hivatalos lapjában az intézmény hetenként kétszer (csütörtökön és vasárnap) a termelő és fogyasztó közönséget is tájékoztatta az árakról, vásárok forgalmáról. A gazdálkodókat intenzívebb termelésre, a fogyasztókat kevéssé ismert élelmiszerek kipróbálásra buzdította. A vásárcsarnokokkal a napi sajtó kiemelten foglalkozott. A Mikszáth Kálmán főszerkesztésében megjelent Országos Hírlap rendszeresen közölte a budapesti Vásárcsarnok áruforgalmi híreit, így lehetett értesülni például arról, miként alakul a „nagyban eladott élelmi czikkek hivatalos árjegyzése”.[10] Az első világháború alatt és után a Vásárcsarnokban az árak az egekbe szöktek, és gyakoriak voltak a lopások és a verekedések. A helyzet megoldására külön csarnok-rendőrséget hoztak létre, és az árakat a Kereskedelmi és Iparkamara átmenetileg központilag állapította meg. A Központi Vásárcsarnok egészen az 1930-as évekig Budapest központi élelmiszercsarnoka és nagybani piaca volt. Ki kell térni arra is, hogy micsoda jelentősége volt általában véve is a csarnok létrehozásának. Ziegler Nándor az intézmény első igazgatója szorgalmazta, hogy minden megyei gazdasági egyesület keretében legyen gyűjtőraktár, ahol előminősítik, osztályozzák az árukat. A csarnokrendszer kiépítése, az új szabályozási elvek az egész ország élelmiszer-termelésére kihatottak. Sokszor a vidéket is innen látták és a nemzetközi kereskedelemnek is egyik központja lett. Ehhez kapcsolódóan jöttek létre konzervgyárak, vágóhidak. Az alábbi beszámolók az 1986-ban megjelent, “Adalékok a Belső-Ferencváros történetéhez” című kötetben szerepelnek, az interjúkat Farkaslaky Erzsébet készítette.1985. szeptember 25. szerda (...) Családi tradíció nálunk a kereskedés, generációk élték le életük jó részét először a szabadpiacon, később itt, a csarnok falai között. A nagyapám, Balázs Jakab még a Duna partján árult déli-gyümölcsöt, csemegekülönlegességeket. A Vámház szomszédsága biztosította a folyamatos és sokszínű áruellátást a datolyától az ananászig, a cukrozott gesztenyétől a banánig. 1896-ra felépült a csarnok. Nagyapám, mint régi kereskedő, a galérián kapott helyett, itt dolgozott 60 esztendős koráig. A cég jó hírét mutatja, hogy olyan megrendelői voltak, mint a Szent Margit Kórház, a Ranolder Intézet, a piarista rendház és néhány szanatórium. Édesanyám gyermekkorában is szívesen tartózkodott a piacon. Százarcú és ezerszínű világról mesélt: a mainál sokszorta szélesebb áruskáláról, a nagy gonddal kirakott, szépen csoportosított zöldségekről, színes üvegekről, a kofaasszonyok tarka népviseletéről és főleg a mesterség szeretetéről. Nagyapám kezében még élt az az eladásra szánt anyag, amely ma már csak a tranzitforgalom részévé vált puszta tárgy. Nagyon sokat dolgozott érte és vele, mégis szerette, hiszen belőle élt. Rengeteg embert vonzott a folytonos kavargás, a színek és illatok áradata, sokan csak szórakozás kedvéért is be-benéztek. Gyakran jártak itt nevezetes személyiségek, 1907-ben még őfelsége, Ferenc József is megtisztelte látogatásával a csarnokot. Azóta sem látott akkora pompát ez az épület! 1920 körül már a vásárcsarnok volt Budapest gyomra. A Brauch-gyár pavilonjaiból hordták a húst a háztartásokba és az éttermekbe. Steiner és fiától a pékárut, a Lőwy-Stein cégtől a nyalánkságokat, a Lenz-testvérektől a déligyümölcsöt, a Braun-család üzletéből a fűszereket. Nagyapám halála után a szüleim léptek a helyébe. Nem volt könnyű dolguk: az 1932-es gazdasági válság utáni rövid konjunktúra a háború beszerzése, a vásárlók pénze apadt… A felszabadulás után a piac élete döcögve indult. Az épület sebeit ugyan hamar begyógyították, de az éhező Budapest lakossága hiába járta sovány pénztárcájával a standokat: nem volt mit árulni, üresen ásítoztak a polcok. 1950 a nyugtalanság éve- Megszűnt az épület előtt a vendéglő, helyére árkádokat emeltek. A kereskedőket szinte állandóan költöztették. És az igazi csapás számunka: semmivé lett a bőséges áruválaszték, hiszen a déligyümölcs árusítása állami monopóliummá vált. (...) Igen, ez a csarnok az életem kerete. Ezek között a vasszerkezetek, korlátok, lámpák, lépcsők között dolgozott, küszködött a családom két generáción át - és most az épület is haldoklik. Azért remélem, hogy az újjávarázsolt csarnokba még visszatérek.” Idézet egy másik eladótól a könyvben: “Savanyúkáposzta és uborka között élek már 45 éve, nem csoda, ha megsavanyodtam egy kicsit.” A háború utáni időszakról mondta: “Sokáig pangott az üzlet, se áru, se pénz nem volt, aztán lassan-lassan erőre kaptunk. Igaz, a magánkereskedők élete jó ideig nem volt nyugodt, a standokat újra és újra áthelyezték az állami üzletek betelepítése miatt. Volt rá példa, hogy sorsolással döntötték el, ki hova kerüljön. Azért a sok változás jót is hozott: az elárusító bódék meleg vizet, fűtési lehetőséget kaptak, nekem külön könnyebbséget jelentett, hogy a savanyítást a termelőkre bízhattam.

    JEGYZETEK:

    [1] Az összeállítás alapvetően Nagy Gergely kiváló kiadványára (Nagy, 2014) illetve egyéb forrásokra támaszkodik. Nagy kiadványa az interneten is elérhető, számos csodás, korabeli képet tartalmaz a Vásárcsarnokról illetve ahhoz kapcsolódóan.
    [2] A Vásárcsarnok története
    http://retrofeeling.blog.hu/2013/03/25/a_vasarcsarnok_tortenete
    [3] Részlet a kereskedelmi tervező Vállalat / KERTI/ 1984. szeptemberében kiadott beruházási progamjából. In Szerk: Szabó-Pap Krisztina: Adalékok a Belső-Ferencváros történetéhez, 1986
    [4] Vámház körúti Vásárcsarnok
    http://www.piaconline.hu/new/hir.php?c=1030
    [5] http://www.gusto.hu/cikk/186-szazhusz-eve-nyilt-meg-budapest-gyomra-a-nagycsarnok
    [6] Százhúsz éve nyílt meg Budapest gyomra, a Nagycsarnok
    http://www.gusto.hu/cikk/186-szazhusz-eve-nyilt-meg-budapest-gyomra-a-nagycsarnok
    [7] A Vásárcsarnok története
    http://retrofeeling.blog.hu/2013/03/25/a_vasarcsarnok_tortenete
    [8] Szerk: Szabó-Pap Krisztina: Adalékok a Belső-Ferencváros történetéhez, 1986
    [9] http://retrostori.blogspot.hu/2011/03/kozponti-vasarcsarnok-tortenete.html
    [10] Forgalom csendes, árak szilárdak
    http://mult-kor.hu/20091215_forgalom_csendes_arak_szilardak

  • Tovább Görbe Márk: A Vigadó kioszk

    „Hát mi legyen? Kéjvárda-e? vagy Lejtvárda?/Vagy tán jobb, ha Vigarda s rosszabb-e ha Rajongda?/S Vigoda miért ne legyen vagy tán szebb, ha Vigolda?” A korabeli bökversben ajánlott egyik megnevezés sem bizonyult megfelelőnek, ugyanis a pesti rakparton elhelyezkedő - az osztrák Hentzi generális „jóvoltából” rommá lőtt - Redout helyén 1865-ra felépült díszes palota végül a Vigadó nevet kapta. Az épületben voltak báltermek, éttermek és egy kávézó is, melyeket különböző vállalkozók a fővárosi tanácstól vehettek bérbe. A Vigadó kávéházát 1869-től Hangl Márk bérelte, akinek személyét az erről döntő testületnek nem kisebb személy ajánlotta becses figyelmébe, mint Deák Ferenc, aki 1854-től haláláig - idomított kanárimadara társaságában - a Vigadó mellett lévő Angol Királynő Szállodában lakott. Itt Hangl Márk szolgálta ki szobapincérként, mégpedig feltehetően kiváló módon, mert állítólag ez a kávéházbérlési ügy volt az egyetlen alkalom, hogy a haza bölcse valaki számára protekciót kért. Hogy ez mennyire bölcs döntés volt azt mutatja az, hogy Hangl Márk csaknem két évtizeden át sikeresen üzemeltette a Vigadó kávéházát. Érdemei elismerésének tekinthetjük azt is, hogy a Kávés Ipartestület pénztárosának, majd elnökének is megválasztották. Az egyik legjobb ötletének az bizonyult, hogy 1870-ben engedélyt kért egy „nyári vendéglő” nyitására a Vigadó előtti téren, mely még az épületben lévő kávéházánál is népszerűbbnek bizonyult. Ezt a vendéglátóhelyet, mely kínálatát tekintve inkább kávézó volt, mint étterem, róla nevezték el Hanglinak becéztek a pestiek, és ez az elnevezés meg is maradt az intézmény II. világháborúban történt pusztulásáig. Ez a név szerepelt azon a táblán is, mely a díszes vasráccsal körbekerített tér Vigadó felé eső részén elhelyezkedő kis kioszképület tetején volt látható. A Hangli a XIX. század utolsó három évtizedében Hangl Márk, majd az őt követő ifj. Rémi Róbert bérlése alatt Pest legnépszerűbb kávézójává vált. Köszönhette ezt kiváló fekvésének, hiszen a Duna-partról gyönyörű kilátás nyílt, nemcsak a parti sétányon korzózó pesti delnőkre, hanem a szemközti rakpartokra és a budai hegyekre is. Lényeges lehetett továbbá, hogy az asztalok a székekkel egy kis parkban helyezkedtek el, melyet a gondos bérlők szinte paradicsommá varázsoltak a dézsákba állított narancs-, citromfák, valamint virágok segítségével. De talán a legfontosabbnak és a közönség számára legvonzóbbnak a Hangl által kitalált „kasztrendszer” ötlete bizonyult, melyet azonban a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetünk a demokrácia legmodernebb vívmányának. Ugyanis ez az újítás azt jelentette, hogy minden rendű és rangú vendégnek elkülönített helye volt a kávézóban. Így tehát nem eshetett meg, hogy egy főherceg – kilencágú koronáját „beszennyezve” - újságírók közé vegyült volna, vagy egy festőművész sertés-nagykereskedők közt lett volna kénytelen elfogyasztani délutáni teáját. A vendégek ilyen módon való szétválasztását kezdetben irányítani kellett, később már a közönség is tudta, hogy hol foglalhat helyet a kioszképület körül csoportosuló képzeletbeli - „khínai” - falakkal elkülönített asztaloknál. A főnemeseknek, minisztereknek, a katonatiszteknek, a tőzsdéseknek, illetve a művészeknek is külön rész volt fenntartva. Ezen a kasztosodáson a kioszkot 1887-től bérlő ifj. Rémi Róbert sem változtatott. Virult is a vendéglátóhely, mely ekkor már Budapest egyik legelőkelőbb találkozóhelyének számított. Természetesen csak nyáron, mert a hideg idő beköszöntével az úri társaság behúzódott a Vigadó épületében lévő kávéházba, melyet bérlője, Rémi 1891-ben olyan lenyűgöző módon alakított át, hogy állítólag külföldről is csodájára jártak és olyannak tartották, mintha az „Ezerésegyéjszaka meséihez képezne illusztrációt”. Ennek elérésében segíthette a bérlőt kiváló művészi ízlése, mivel ifj. Rémi Róbert festőművész volt, és a Vigadó kioszk bérlésének átvételét megelőzően állítólag Munkácsy Mihály tanította erre a mesterségre Párizsban. Az ifjú művész ezenkívül kerékpár- és korcsolyabajnokként is jelentős sikereket ért el, de a Országos Vadászkürt-klub elnökeként, zeneszerzőként és szabadkőművesként is tevékenykedett, vagyis valódi polihisztornak számított. Sokoldalúsága és kellemes személyisége sokakat vonzott az általa bérelt kávéházba. A kioszk kertjében gyakori vendégnek számított például Baross Gábor, a „vasminiszter”, Klapka György, a komáromi hős, Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója, Wekerle Sándor, későbbi miniszterelnök és a Frodmaniczky Pocinak is becézett báró Podmaniczky Frigyes, a Közmunkatanács elnöke. A pincérek „örömére” gyakran már nyitás előtt megjelent Lotz Károly festőművész, hogy reggeli kávéját itt fogyassza el. Íróink közül a vendéglátóhelyen gyakran megfordult Arany János, Gyulai Pál és Mikszáth Kálmán, akinek korpulens alkatához hozzájárulhatott a sok itt fogyasztott - általa különösen kedvelt - forró csokoládé. Az író Galamb a kalitkában című elbeszélésének cselekménye is itt indul, hiszen „egyetlen hely van, a „Rémi kioszk” a hol egy regény tisztességesen megkezdődhetik a törpe akácok alatt, a gyöngyvirág-bokrétát lövellő ugrókút locsogásánál.” Ez az említett, kertet díszítő látványosság egy hattyút fojtogató kisfiú bronzszobra volt, melynél a madár csőréből spriccelt a víz az ég felé. Ennek a kissé bizarr alkotásnak a helyébe az 1890-es évek elején a ma is látható - Senyei Károly által készített - Vízcsorgató gyerekek kútja került. Ezt gyakran Ürgeöntők néven ismerik a pestiek, ami hibás elnevezés, mivel ürge nem szerepel a kompozícióban, hanem csak egy nagy béka, melyre a gyerekek játékból vizet csorgatnak. A Vigadó kioszk fénykora a millenniumig tartott, ugyanis 1896-ban ifj. Rémi Róberttől a bérlési jogot Pohl Károly kávés szerezte meg, aki reformokat vezetett be – például elkezdtek sört mérni (!) - melyek fellazították a kávézó vendégkörét. A kávézó, mely „a budapesti társaskörök kedvelt gyülekezőhelyének” számított, lassan, de biztosan elindult a romlás rögös útján. Ekkortájt keletkezett az a bökvers is, mely szerint „Hej, hiszen már minden liba / Eljárogat a Hangliba…” [caption id="attachment_14487" align="alignnone" width="430"] Rémi Róbert[/caption] [caption id="attachment_14488" align="alignnone" width="430"] A Vigadó kioszk 1887 ben-Römmler és Jonas fényképe későbbi képeslapon, Görbe Márk tulajdona[/caption] [caption id="attachment_14489" align="alignnone" width="430"] A Vigadó kioszk 1890 körül Zich Ferenc rajza alapján készített fametszet Joseph Kahn Die heutige Budapest Bp.. 1895-21.o.[/caption] [caption id="attachment_14490" align="alignnone" width="430"] Deák Ferenc fényképe ifj. Rémi Róbert hagyatékából, Simonyi fényirdája, 1861[/caption] [caption id="attachment_14491" align="alignnone" width="430"] A Vigadó kioszk 1890 körül fametszet, Joseph Kahn Die illustrated guide of Budapest, 1891, Budapest 38. o[/caption] [caption id="attachment_14493" align="alignnone" width="430"] A Vigadó kioszk 1896-ban fénykép készítette Stengel and Co., Görbe Márk t.[/caption] [caption id="attachment_14494" align="alignnone" width="430"] A Vigadó-kioszk damasztszalvétája az 1890-es évekből, Rémi-Róbertné tulajdona[/caption] [caption id="attachment_14495" align="alignnone" width="430"] A Vigadó-kioszk közönsége a századfordulón, képeslap, Görbe Márk t.[/caption] [caption id="attachment_14496" align="alignnone" width="430"] Senyei Károly, Vízcsorgató gyerekek szökőkútja, 2011-ben felállítva, 1890 körül, Görbe Márk felvétele[/caption] [caption id="attachment_14497" align="alignnone" width="430"] Senyei Károly, Vízcsorgató gyerekek szökőkútja, 2011-ben felállítva, 1890 körül, Görbe Márk felvétele[/caption]


    Felhasznált irodalom:
    • Balla Vilmos: A kávéforrás, Budapest 1927.
    • Bevilaqua-Borsody Béla,Mazsáry Béla:Pest Buda és kávéházak-kávé és kávésmesterség 1935.
    • Búza Péter, Sajdik Ferenc: Kószálunk a régi Pesten, Budapest, 1986.
    • Gundel Imre, Harmath Judit: A vendéglátás emlékei, Budapest, 1979.
    • Mikszáth Kálmán: Galamb a kalitkában, Budapest, 1891.
     

  • Tovább Kolocz Dóra: Semmelweis Ignác tabáni szülőháza

    A budai rakpart egy impozáns helyén, a Várkert Bazár mellett áll egy hófehérre festett, emeletes épület. A ház, amelyben egykor Semmelweis Ignác is lakott, ma a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum otthona. Története azonban évszázadokra nyúlik vissza. [caption id="attachment_14476" align="alignnone" width="430"] A Tabán látképe 1872 körül (FOTO: FORTEPAN[/caption] „TABÁN. Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt. Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. (…) Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.” – írta Szerb Antal 1935-ben.[1] A Tabán[2], amely egykor régen önálló település volt, mára budapesti városrésszé vált, s nyugalmas, budai séták helyszíne lett. Az 1930-as évek első felében rombolták le a terület addigra lelakottá vált házait, de az akkor tervezett építkezések a második világháború miatt sosem valósultak meg. Szerb Antal erre az időszakra utal, amikor azt írja, hogy az arra járó „csak sáros réteket lát”. A Tabán néhány évtizeddel, évszázaddal korábban azonban virágzó, nyüzsgő vidék volt, ám sorsát nem a szerencse alakította.   A Tabán Budapest I. kerületében, a Várhegy déli oldalán terül el, a Gellért-hegy és a Naphegy szegélyezi. Régészeti ásatások nyomán kimutatták, hogy ez a védett völgy már az őskorban is lakott terület volt. A neolitikum emberét nem csupán a biztonság utáni vágya vezette a Tabánba, hanem a Duna, a víz közelsége is. A terület mai elnevezése a török Débágháne, Tabakhane szóból származik[3], amelynek jelentése: Tímár-telep. A szó arra utal, hogy egykor tímárok és cserzővargák műhelyei sorakoztak itt. A török hódoltság idején virágzó városrész volt ez, nem hiába itt épültek fel a máig is működő fürdők: a Rác fürdő és a Rudas Gyógyfürdő. A Hódoltság idején elmenekülő magyarok helyére szerbek és németek települtek, innen is ered a név: Rácváros. A török kiűzése körüli harcokban, főként az 1686-os Buda visszavívásáért folytatott ütközetben a terület komoly károkat szenvedett. Házainak nagy része rommá vált, az északi-házsor (ahol ma a Múzeum is található) szinte teljesen megsemmisült. A 18. században azonban erőteljes fejlődés kezdődött: elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a terület volt Buda legsűrűbben lakott része. Ez jórészt annak köszönhető, hogy az 1767-ben megépült dunai hajóhíd budai hídfője az Apród utca végén kapaszkodott meg. A déli várfal áttörése, majd II. József idején az Újkapu[4] (később Ferdinánd-, Palota-, majd Tabáni-kapu) megnyitása is hozzájárult ahhoz, hogy felélénküljön a Tabán élete. Forgalmas úttá vált az Apród utca[5] is: módos kereskedők vásároltak maguknak itt házat a 18. században. A Tabánt azonban ritkán kímélték a katasztrófák. A török elleni harcok pusztításai előtt is rombolt már itt árvíz és tűzvész, fertőzés és betegség. Az 1739-es pestisjárvány gócpontja is itt volt, 1526-tól pedig gyakorlatilag minden században leégett a Tabán kisebb-nagyobb része. 1686-ban a törökök felrobbantott lőszergyára okozott majdhogynem visszafordíthatatlan pusztítást, 1810. szeptember 5-én pedig egy baleset következtében égett le a térség nagy része. Schuller János kádármester egy volt, az akkoriban itt tevékenykedő mesterek közül. Egy szeptemberi napon inasa hordódongákat égetett az udvaron, ám egy szikra kipattant a tűzből, és meggyújtotta a zsindelytetőt. A szél belekapott a felcsapó lángokba, és percek alatt égni kezdett az összes környező ház teteje is. A szárazság miatt vízben szűkölködő emberek borral próbálták oltani a tüzet, de ezzel csak még nagyobb bajt csináltak. A hajóhíd budai része is lángra kapott, így a pesti polgárok a túlparton ragadtak, nem tudtak segíteni az oltásban a rászorulóknak. A tüzet végül a hadsereg tudta eloltani a házak lerombolásával, már éjfél után. A lángok még napokkal később is fel-fellobbantak. A nagy tűzvész rombolásának az is kedvezett, hogy a tabáni házak zsúfoltan, rendezetlenül helyezkedtek el. A katasztrófa áldozatait vagy ötven főre becsülték, a tönkrement, elpusztult házak számát ezerre. A károsultak részére országos gyűjtést indítottak, és városi tanácsot állítottak fel az elinduló építkezések koordinálására, nem sok sikerrel: a „megújult” városrész hasonlóan zsúfolt képet mutatott, mint elődje. [caption id="attachment_14477" align="alignnone" width="430"] Jellegzetes tabáni ház volt a mai Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete is. A kétszintes épület aljában üzletek, vendéglátóhelyek működtek, az emeleten lakások sorakoztak.
    (1906, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)[/caption] Egészen az 1930-as évekig sűrűn épített egy-két szintes házak jellemezték a Tabánt. Már a Lánchíd megépülésekor vesztett ugyan jelentőségéből, de a századfordulós boldog békeidő romantikus negyeddé varázsolta ezt a vidéket. Szórakozóhelyek, borozók, kioszkok és vendéglátóhelyek telepedtek meg itt. A varázs azonban elmúlt, hamar vesztett jelentőségéből a térség, és zsúfolt, romos házak gyűjtőhelye lett.  A második világháború után sokáig elhanyagolt területet az 1960-as években kezdték el rendbe hozni. Kis részét beépítették, a többit pedig parkosították. [caption id="attachment_14478" align="alignnone" width="430"] Ma múzeum, akkor söröző, „cipő-üzem”, lakóház. (1930 körül, FOTO: FORTEPAN / orig: SALY NOÉMI)[/caption] A Semmelweis szülőház Az Apród utca északi házsora a 18. század utolsó évtizedeiben épült fel, miután a terület nagy része megsemmisült a Buda visszavívásáért folytatott harcokban, 1686-ban. A térség az 1767-ben megépült dunai hajóhíd közelsége miatt izgő-mozgó vásári negyed volt. Módos kereskedők leltek itt otthonra, és építették fel házaikat a 18. század végén. Semmelweis szülőháza is egy volt ezen építmények közül. Az eredetileg klasszicizáló későbarokk stílusban készült épületet azonban a 19. század elején, 1810-ben pusztító tabáni tűzvész nem kímélte. Miután a katasztrófában jórészt elpusztult, a helyreállítási munkák hamar megkezdődtek. Az épületet ekkor, az 1810-es években a copf stílus jegyei jellemezték. Ki lakik itt? A Meindl-ház! – zsongták sokan, és vannak, akik még ma is így ismerik a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épületét. 1814 és 1844 között élt itt Meindl János gazdálkodó, a pesti polgárság jelentős képviselője. Ekkoriban költözött ide Semmelweis József is, aki eleinte társával, Gerhard Simonnal bérelte az emeleti lakást, még a tabáni tűzvész előtt. 1806-ban bérelte ki az épület teljes jobb oldali szárnyát, ahol megnyitotta a Fehér Elefánthoz címzett vegyeskereskedését. Meindl János az épület bal oldalán üzemeltetett egy kávéházat, ő maga azonban nem állandó jelleggel lakott az épületben. Semmelweis József ekkor még nőtlen volt, ám 1810-ben kötött házassága után felesége, Müller Terézia is ide költözött. A tűzvész utáni gyors felújítást követően már csaknem a teljes emeleti részt a Semmelweis-család birtokolta személyzetével és segédeivel egyetemben.[6] A ház 1844-ben tulajdonost váltott: bizonyos Jankovich Lőrinc birtokába került, ám a Semmelweis-család ekkor már nem lakott itt. 1822-ben Semmelweis József Bandy Demetertől megvette az egyik szemközti lakóépületet az Apród utca és a Döbrentei tér sarkán, és 1823-tól már Fehér Elefánthoz címzett üzletét is itt működtette. (Ez volt az ún. Demeter-ház.) 1827-től már a Semmelweis-család is e ház lakói között szerepel. (Ezt a lakást 1841-ben adják majd el.) Jó ideig saját házában élt Meindl János is családjával, illetve a lakók között szerepel többek között a Pfisterer- és a Kényesi-család is. Semmelweis Ignác mellett a ház másik híres lakója Virág Benedek költő is, aki azonban rövid időn belül átköltözött az Apród utca 10-be. Zarándokhely születése A századfordulón fellendülő Semmelweis-kultusz aktualitását az adta, hogy ekkor érkeztek haza Semmelweis hamvai Bécsből. 1894-ben a Semmelweis Emlékbizottság kezdeményezte egy emléktábla elhelyezését a szülőházon. Erre 1906-ban került sor: „Megható és lélekemelő ünnepély folyt le a múlt héten fővárosunkban.” – írja a Vasárnapi Újság 1906. október 7-én. „Az emberiség egyik legnagyobb jóltevője, hazánk egyik legnagyobb fia: Semmelweis Ignácz szoborként megelevenedett alakjához járultak a bel- és külföld kiváló orvosai (…)”.[7] [caption id="attachment_14479" align="alignnone" width="430"] Semmelweis családja az emléktábla avatásán (Vasárnapi Újság, 1906/40. [1906. október 7.] 644.)[/caption]Ezen a napon avatták fel ugyanis Stróbl Alajos Semmelweis-szobrát, s az ezzel egybekötött emléktábla avatási ünnepségre is ekkor került sor.[8] A Vasárnapi Újságban megjelent fénykép is tanúskodik arról, hogy az emléktábla leleplezésénél ott volt Semmelweis Júlia is, Ignác testvére, és annak fia, Ráth Péter, későbbi vasútépítő mérnök és országgyűlési képviselő. Megjelent a még élő özvegy is, Weidenhofer Mária, aki ekkor 69 éves volt. [caption id="attachment_14480" align="alignnone" width="430"] „Semmelweis szülőháza és emléktáblája” (képeslap, 1906, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)[/caption] Az emléktábla a második világháború alatt elpusztult, ahogy a ház nagy része is rettenetes állapotba került.   Pusztulás és felújítás Az épület egyre romosabb lett, az időközben kitört második világháború pedig még inkább rontott helyzetén. 1944-ben bombatalálat érte, aminek következtében az épület északi oldala szinte teljes egészében elpusztult. A környező területek lakossága egyre hangosabban követelte az elbontását, és az önkormányzat is kilátásba helyezte azt. A műemlékvédelem tiltakozásának köszönhetően azonban megmenekült. 1962-ben az Egészségügyi Minisztérium kapta meg az épületet, majd egy 1963. évi törvényerejű rendelet, illetve az annak végrehajtásáról szóló művelődésügyi miniszteri rendelet alapján kiadott együttes művelődésügyi és egészségügyi miniszteri utasítás előírta a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum megalapítását Semmelweis Ignác szülőházában. [caption id="attachment_14481" align="alignnone" width="430"] Semmelweis szülőháza a második világháború nyomaival (1945, FOTO: FORTEPAN / orig: KRAMER ISTVÁN DR[/caption] A Minisztérium a Budapest Városrendezési Vállalatot bízta meg a műemlék helyreállításával. Pfannl Egon építész tervei alapján 1962-ben indultak meg a munkálatok. A nagyjából egy évig tartó felújítás ellenére még mindig felbukkantak az épület lebontását javasló hangok, ám ezek süket fülekre találtak. 1964-ben készült el az épület, és még ez év októberében birtokba is vették az újonnan megalakult Semmelweis Orvostörténeti Múzeum munkatársai.[9] 1964. október 15-én ünnepélyes keretek között helyezték el Semmelweis Ignác földi maradványait a belső udvar falának Várhegy felőli oldalán. Itt, szülőházában talált végső nyughelyre az Anyák megmentője. 1965. augusztus 13-án, Semmelweis Ignác halálának centenáriumán avatták fel Borsos Miklós Anyaság című szobrát az udvarban. Ezt a napot tekinti a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum hivatalos megalakulásának. [caption id="attachment_14482" align="alignnone" width="430"] A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum épülete a felújítás után (1968, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum)[/caption]  


    Felhasznált irodalom
    • Antall József: Semmelweis Ignác tabáni szülőháza és utolsó pesti lakóhelye. In: Műemlékvédelem, 1966/3. 172-180.
    • Antall József – Szebellédy Géza: Képek a gyógyítás múltjából. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum. Corvina, 1973.
    • A Semmelweis ikon. Kiállítási katalógus. Szerk. Horányi Ildikó. Budapest, Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, 2013.
    • Budapesti utcanevek A-Z: Teljes Budapest atlasz. Régi és új nevek. Utcanév-történetek. Szerk. Ráday Mihály. Budapest, 2013.
    • Képek a gyógyítás múltjából. Orvostörténeti Közelmények. Szerk. Antall József – Buzinkay Géza. Budapest, 1984.
    • Pfannl Egon: A Semmelweis-ház műemlék helyreállítása. In: Múemlékvédelem, 1966/3. 181-186.
    • Tarján M. Tamás: 1810. szeptember 5. – A nagy tabáni tűzvész. Rubiconline, online: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1810_szeptember_5_a_nagy_tabani_tuzvesz/ (2017-01-25)
     Jegyzetek
    [1] Szerb Antal: Budapesti kalauz – Marslakók számára. 1935. online: http://mek.oszk.hu/01700/01717/html/ (2017-01-25) [2] A Tabán ma a várfal a Dózsa György tér 9-től a Nagy Rondella kapujáig – a Nagy Rondellától délnek futó lépcsős sétány – Sándor Móric lépcső – Ybl Miklós tér déli oldala – Duna folyam – I. és XI. kerület határa (merőlegesen a Duna vonaláig) – Citadella északi sétány – e sétány és a Szirtes út elágazásánál északnak futó sétány az Orom utcáig – Orom utca – Sánc utca – Hegyalja úti kereszteződés – Czakó utca – Gellérthegy utca – Pásztor lépcső – Dózsa György tér (lsd. 3. melléklet 94/2012. (XII. 27.) Főv. Kgy. rendelethez) [3] Ez változott később Tabahonra, majd rövidült és magyarosodott Tabánra. A tabán szó több más településen is használatban volt, például Szolnokon, Pécsen és Szegeden. [4] Az Újkapuhoz a Szarvas-ház mellett vezetett fel a Palota utca. [5] Az Apród utcát az 1875-ig szintén Palota útnak hívták. [6] A Budai levéltár tabáni összeírási lapjainak tanúsága szerint 1815-től Semmelweis József és Müller Terézia három legidősebb fia is az Apród utca 1-3-ban él: József, Károly és Fülöp. 1817-től lányuk, Julianna, 1819-től Ignác, majd 1821-től János és Ágoston is. [7] In: Vasárnapi Újság, 1906/40. (1906. október 7.) 641. [8] A ház ekkor Wolf Márton fűszer- és csemegekereskedőé volt. [9] A megalakuló múzeummal összevonták az 1951-ben létrehozott Országos Orvostörténeti Könyvtárat is.

  • Tovább Kis Zsuzsanna: Mágnás Elza-rejtély

    Hogyan is végződött a békeidők-beli Budapesten egy fiatal magánzónő, egy kokott élete, akit csodált, imádott Budapest, aki hatalmas vagyont keresett forró csókjaival és akiről a férfiak csak áradozni tudtak? Turcsányi Emília, vagy ahogy a köznyelv emlegeti Mágnás Elza, a budapesti éjszakai élet fényes csillaga volt, akit féltékenységből és nyereségvágyból megölt házvezetőnője, Kóbori Rózsi és annak szeretője, Nick Gusztáv 1914-ben, egy fagyos, januári estén. 1914. január 10-én a Lánchíd közelében lévő Margit rakpartnál (a mai Angelo Rotta rakpart) egy hatalmas utazókosarat sodort partra a Duna. A kosár, amit két kocsis, Katzenberger Márton és Szabó Márton talált meg, egy ápolt külsejű, szőke hajú, fiatal nő holttestét rejtette. A két kocsis a legközelebbi, Gyorskocsi utcai kerületi kapitányságra vitte, de bejelentésüket a rendőrség nem fogadta, hanem visszavitették velük oda, ahol találták és ott kezdték meg a nyomozást. A kosár, a melyben a holttestet találták, fehér vesszőből fonott utazókosár, 93 centi-méter hosszú, 55 centiméter széles és 59 centiméter magas. Fölül vitorlavászonnal volt bevonva, belül letűzött vízálló viaszosvászon volt a borítéka. A kosár belsejében, oldalán két, úgynevezett kurbli volt, a belső vászonból, két külső oldalán fonott fülek, a bal kissé kékes, festékes. A nő személyleírása következő: Körülbelül 30 éves, kereszténytípusú, közepes nagyságú, mérsékelten táplált, gondosan ápolt testű. Szeme szürke, szempillái hosszúak, szőkék, szemöldöke szőke, ívelt, szája közepes nagyságú, ajka duzzadt, orra közepes, széles egyenes orr, föle a fejétől kissé elálló. Kezén, lábán a körme gondosan ápolt. A holttesten fehér, silány minőségű batiszt ing, közönséges gépcsipke dísszel. A holttestet a rendőrség lefényképeztette. A nyomozás során megállapították, hogy nem egy alsó társadalmi rétegből származó, hanem egy jómódú, előkelő életet folytató hölgyet rejtett az utazókosár. A holttestet, mivel nem ismerte fel senki, az Új-Szent János Kórház bonctermébe szállították. Ezután a nyomozás a Duna-parti házaknál folytatódott, nem messze a kosár megtalálásának helyétől. Az Ilona utca 18. szám alatti házban találtak egy tanút, aki felismerte a holttestet, mivel az idős asszony közel 10 évig járt takarítani Mágnás Elzához, így jól ismerte. Ettől kezdve a nyomozás Elza Margit körúti lakásában folytatódott, ahol Kóbori Rózsit, a házvezetőnőt találták otthon, aki arról tájékoztatta a hatóságot, hogy úrnője előző este két úrral távozott a lakásból. Mivel Rózsinak nem igen hittek a nyomozók, ezért a hölgyet elkísérték a boncházba, ahová Vízi Gyula detektív és Elza testvére, Zvara Mihály is velük tartott. A boncházba belépve Rózsi azt állította, hogy ez a holttest nem Turcsány Elzáé, testvére viszont egyből felismerte, de Kóbori Rózsi végig próbálta félrevezetni őt. Végül Elza lábán talált heg vezetett nyomra, ugyanis a testvére jól emlékezett arra, hogy a lánynak volt a lábán egy anyajegy. Az anyajegyet nem találták meg, de a nyomát heg formájában igen. Rögtön a boncterembe hívták Turcsányi Elza orvosát, aki megerősítette a tényt, hogy valóban volt anyajegy a hölgy lábán, de azt az ő kérésére leoperálta. Ezután alapos házkutatásba kezdtek Turcsányi Elza Bem rakparti lakásában, ahol megtalálták az utazókosár helyét, valamint számos értékes ékszert Kóbori Rózsi ládájában. A házkutatás során megjelent Schmidt Miksa, Elza szeretője, aki korábban rengeteg ékszerrel látta el a hölgyet és rögtön felismerte Rózsi ládájában lapuló ékszereket, amiket ő ajándékozott Elzának. Ettől kezdve gyanús volt Kóbori Rózsi a nyomozóknak és kihallgatásra bevitték, ahol végül ő is és szeretője, Nick Gusztáv is beismerte, hogy megfojtották és az utazókosárral együtt a Dunába dobták a holttestet. A két gyilkost először kötél általi halálra majd életfogytig tartó börtönre ítélték. Kóbori Rózsi 1926-ban a márianosztrai börtönben, Nick Gusztáv pedig, akit 1929-ben kiengedtek, az 1970-es években hunyt el. [1] Merényi-Metzger Gábor publikálta Turcsányi Emília életrajzi adatait. A Nyitra Megyei Levéltárban megtalálta születésének anyakönyvi kivonatát, amelyből kiderül, hogy 1880. július 17-én született Emilia Magdolna néven a pecsenicei plébánia malmában. Szülei Stephanus Turcsan, a római katolikus vallású molnár és Maria Zwara. Tehát édesapja nem a legalsóbb társadalmi osztályhoz tartozott, hanem mint molnár a község megbecsült polgára, mesterembere volt. Halotti anyakönyi kivonatában pedig pontosan le van írva halálának oka: fulladás és fojtogatás. [2] Így ért véget a fiatal, alig 33 éves dívának, a főváros éjszakai csillagának élete, aki a szegénysorból küzdötte fel magát a "jobb" világba. Életéről 2015-ben kiállítás nyílt a budapesti Kiscelli Múzeumban, valamint film is készült Szász Attila rendezésében Kovács Patrícia és Gryllus Dorka főszereplésével Félvilág címmel. A kiállításhoz készült egy blog is, amelyet a Kiscelli Múzeum főosztályvezetője, Dr. Perényi Roland írt a kiállításhoz kapcsolódóan: http://utazokosar.blogspot.hu/


    Jegyzetek:
    [1] Nemes Sándor: Gyakorlati nyomozás. Budapest, 1944. 325-329. [2] http://www.budapestfolyoirat.hu/499-magnas-elza-szuletese-es-halala  

  • Tovább Bata Ágnes: A kamera fókuszában a budapesti rakpart

    Közismert tény, hogy számos hollywoodi film forgatásához biztosított már helyszínt Budapest, népszerűsége pedig máig töretlen építészeti remekműveinek (és a forgatási költségeknek) köszönhetően. A sztárokkal való személyes találkozás izgalma mellett jó érzéssel tölthet el bennünket, amikor a moziban ülve felismerjük az olykor igen eltorzított budapesti helyszíneket. Habár sok bosszúsággal jár, amikor a belvárosban megakad a közlekedés Brad Pitt, Jennifer Lawrence, Bruce Willis vagy épp Matt Damon miatt, büszkék lehetünk Budapestre, hiszen kevés ilyen népszerű város van a világon, amely a filmkészítés szempontjából is értékes, és nem csak a turisták körében kuriózum. A Budapest100 idei témájába illően most olyan filmeket gyűjtöttünk össze, amelyekben a rakpart valamilyen ikonikus helyszíne tűnik fel legyen szó hazai vagy hollywoodi filmről egyaránt. Mozira fel!

    Mentőexpedíció - The Martian, 2015
    Ridley Scott filmjében a Művészetek Palotája és a Bálna is feltűnik, nem is akármilyen szerepben. A valóságban egymástól körülbelül 2 km-es (légvonalban mért) távolságban elhelyezkedő épületek a filmben mint kínai űrhivatal (Művészetek Palotája) és NASA központ (Bálna) szerepelnek. A történetben Mark Watney (Matt Damon) társaival expedíciót hajtanak végre, amikor egy homokvihar megzavarja kutatásukat. Watney-ről társai azt hiszik, meghalt a viharban, ezért otthagyják a Marson. A film Watney túlélésért folytatott küzdelmét mutatja be. Forrás: InterCom  
    A kém - Spy, 2015
    A rendező, Paul Feig úgy megszerette Budapestet, hogy az eredetileg Párizsban játszódó történetet átírta a magyar fővárosra. A Melissa McCarthy által megformált CIA ügynök a filmben irodai elemzőből ügynökké avanzsál, hogy megakadályozza egy orosz kémnő és egy terrorszervezet nukleáris fegyverről szóló üzletkötését. A filmben könnyen felismerhetőek a budapesti helyszínek, a Bazilika mellett például a rakparton száguldó robogós koordinátái is könnyen azonosíthatóak a fővárost jól ismerők körében. Forrás: Spy  
    Én, a kém - I Spy, 2002
    Sokak által ismert jelenet, amelyben Eddie Murphy és Owen Wilson az Alagút felett lóg, miközben autók dudálnak rájuk, a háttérben pedig a Lánchíd  (Széchenyi lánchíd) fényei világítanak. Alex Scott (Owen Wilson) titkos ügynök új bevetésre indul, amelyben küldetése az amerikai kormánytól ellopott szuperfegyver visszaszerzése. A fegyverkereskedő, Arnold Gundars (Malcolm McDowell) azonban nagy box rajongó, így egy igazi csellel, a veretlen Robinson (Eddie Murphy) közbeiktatásával sikerül Scott ügynöknek megszereznie a fegyvert. A film jeleneteit Budapesten kívül számos más helyszínen is forgatták, aki azonban egyszer is járt a fővárosban, biztosan felismeri Budapest híres épületeit. Forrás: Netflix  
    Die Hard – Drágább, mint az életed, 2013
    John McClane (Bruce Willis) Oroszországba utazik, hogy kiszabadítsa fiát, Jacket (Jai Courtney), akit gyilkosságért tartóztattak le. Mint kiderül, a fiú azonban CIA ügynökeként egy fedett akcióban vesz részt, így akar leleplezni egy összeesküvést. A film fő cselekményében apa és fia együtt mentik meg a földet egy újabb katasztrófától. Habár a Die Hard ötödik része nem lett túl sikeres, számos fővárosi helyszínt láthatunk viszont benne. Ez a felvétel például a Lánchíd felett készült. Forrás: www.ar15.com  
    Amerikai rapszódia - An American Rhapsody, 2001
    Ha már a Lánchídnál tartunk, amit nem mellesleg Cseh Tamás a Forró város című dalában is megénekelt, jusson eszünkbe a Gárdos Éva rendezte Amerikai rapszódia film, amelyben szintén feltűnik Budapest első, és legismertebb hídja. Az amerikai-magyar életrajzi dráma a 15 éves Suzanne (Scarlett Johansson) történetét mutatja be, akit 1950-ben, akkor újszülött gyermekként Magyarországon kellett hagyniuk az Egyesült Államokba menekülő szülőknek. Öt évvel később Suzanne új otthonába, Los Angeles-be kerül, 10 évvel később azonban önmagát nem találó, lázadó serdülővé válik, akinek  a tulajdonképpeni identitás-keresését mutatja be Gárdos Éva igaz történeten alapuló filmje. Forrás: fdb.pl
    Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, 1998
    Jancsó Miklós „ezredfordulós pentatológiájának” első része a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. A film több történetből épül fel, szinte minden történetben egy gyilkosságnak lehetünk tanúi. A Budapest100 projekt, és az így felvetett téma keretében számunkra az a jelenet érdekes, amikor Pepe (Scherer Péter), majd az őt megpillantó Kapa (Mucsi Zoltán) a Lánchíd tetején arról vitatkoznak, melyiküknek kellene tulajdonképpen öngyilkosságot elkövetnie. Végül megegyeznek, hogy megisznak egy sört, így mindketten lesétálnak a Lánchíd felső övébe kapaszkodva. Forrás: youtube.com
    Anyád! A szúnyogok, 2000
    Jancsó Miklós a megszokott szereplő-párost, Kapát (Mucsi Zoltán) és Pepét (Scherer Péter) újabb kalandokba kergeti, a filmben talán mégis a legérdekesebb szerep a Szabadság-szobornak jut, aki a cselekményeket tágra nyílt szemmel figyeli. Már amikor persze van szeme. A filmben nem csak a Szabadság-szobor tűnik fel többször, hanem a város pesti oldalára is széles panoráma nyílik, amikor a szobor szemeiből tekintünk ki. Forrás: filmkultura.hu
    Kelj fel, komám, ne aludjál! 2002
      Szintén Jancsó film a már megszokott szereplőkkel, Pepével (Scherer Péter) és Kapával (Mucsi Zoltán). A két főhős most hadifogoly lesz saját hazájában, melyet számos, humoros cselekmény követ. A filmben a rendező, Jancsó Miklós főszereplőként is feltűnik. Az Erzsébet-hídon pedig Lovasi Andrással kocsikázhatunk át. Forrás: kritikustomeg.org  
    Fehér Isten, 2013
    Mundruczó Kornél filmjének főbb jeleneteiben nem csak az Erzsébet-hidat ismerhetjük fel, hanem az Alagutat is számos fővárosi helyszínnel együtt. A Hágen névre hallgató kutyáját elvesztő Lili (Psotta Zsófia) kétségbeesett keresését, és a rossz emberi akarat következményeként felfogható állati megvadulást szemlélteti a magyar thriller. Ha nem csak a Dunát, hanem más fővárosi helyszínt is szeretnénk széles vásznon viszontlátni, akkor mindenképp tekintsük meg ezt a filmet. Forrás: filmnews.hu  
    A Grand Budapest Hotel - The Grand Budapest Hotel, 2014
    Wes Anderson vígjátékának a hotelen kívül semmi köze Budapesthez, mégis egy olyan épület áll a film középpontjában, amely a mai Gellért Szállóra emlékeztet a leginkább. A filmben megjelenő épület nem létezik a valóságban, Wes Anderson a Gellért Szálló mellett a Karlovy Varyban látott épületek alapján terveztette meg a Grand Budapest Hotelt. Gustave (Ralph Fiennes), a szálloda-tulajdonos mindig is különleges vendégeket fogadott a hotelben, ami nem volt másképp a két világháború között időszakban sem. Így nem meglepő, hogy a hordárként dolgozó fiúval Zero Moustafával (Tony Revolori) végül egy műkincs-rablásba keverednek, amelyben, mint kiderül, seki sem ártatlan. Ugye te is felismered a Gellért Szálló kupoláit? Forrás: talesalongtheway.com, szerző: sengaga

  • Tovább Farkas Nóra: Az A38

    Ahogy a minap a budai rakparton futottam, egyszer csak arra ocsúdtam fel magamban, hogy nem azt számolom, hogy még hány híd van hátra, hogy végre befejezzem a futást, hanem a hajókat számolom. Már nem emlékszem pontosan mennyit sikerült összegyűjtenem a Petőfi-híd végére, de arra pontosan emlékszem, hogy a futást levezető nyújtás alatt azon csodálkoztam, hogy mennyi féle-fajta hajóval találkoztam: teher-, turista-, BKV-, szálloda-hajókat hagytam el. Aztán most épp itt állok egy totálisan nem ideillő monstrum előtt, ami láthatólag soha el nem hagyja a partot. Amit mindenki csak "hajónak" hív, ahol sem a kor sem a kinézet sem a társadalmi státusz nem számít. Ez volt az A38. [caption id="attachment_14298" align="alignnone" width="430"] foto: http://bp24.blog.hu/2015/09/02/indul_az_a38_hajo_oszi_idenye_581[/caption] Azt valószínűleg mindenki tudja, hogy 2012-ben elnyerte a legjobb európai szórakozóhelye díjat, a hozzáértők azt is tudják, hogy a neve nem más, mint a típusa: Artemovszk 38. De hogyan került Budapestre? És minek? Ez az 1200 tonna és 85 méter hosszú uszály 1968-ban épült a szovjet flotta folyami kő és tankszállító hajójaként, akkor még Tripolje néven. Az évszám ismeretében így talán már érthető a szocialista realista ipari tervezésre oly’ jellemző stílus. Mindeközben Párizsban, a Szajnán egy Batofar nevű hajón különböző országok kultúrái jelentek meg, többek között a magyar Tilos Rádió vagy a Bahia. A franciák pedig egyszer csak jelezték, hogy mivel nálunk vélelmezhetően sok hajó lehet, örömmel képviseltetnék magukat is egy hajón… Ehhez viszont kéne egy hajó… De honnan? Hajónk valóban van, de a 11 méter széles zsilipek miatt keskenyre épített dunai hajók nem alkalmasak a „testvérhajó” kivitelezésére…ekkor jött a nagy ötlet: az Ukrajnában ácsorgó, leselejtezésre váró, senkinek nem kellő Artemovszk! A Magyar Állámnak viszonylag könnyedén meg is sikerült szereznie. A Vánca-Miltényi Építész Sódió és a Ganz Danubius Vitla átalakítási terve elnyerte a fővárosi zsűri és a városvédelmi bizottság tetszését, valamint engedélyt kapni a Petőfi-híd budai hídfőjénél, az egykori vízibuszmegállóban. Az átalakítások a Révkomáromban kezdődtek meg, majd Újpesten fejeződtek be. A megújult hajóban kialakítottak egy 700 fő befogadására képes koncerttermet, indonéz bútorokkal berendezett éttermet és néhány fedélzeti bárt. A gépházi bárban hatalmas lendkerekekből alakították ki az asztalokat, Drabik István és Lois Viktor szobrokat készített hajócsavarokból és más fém alkatrészekből. A hajó 2003. áprilisában kötött ki utoljára, nálunk magyaroknál, a Duna budapesti szakaszán. Ekkor lett Tripoljeből A38. Mi is az A38? Szórakozóhely? Étterem? Üzleti vállalkozás? Kulturális tér? Zenei központ? Egy hely, ahonnan rácsodálkozhatunk a városra? Vagy? [caption id="attachment_14299" align="alignnone" width="430"] foto: http://a38.network.hu/kepek/huncut-5723/artemovszk_38[/caption] Az A38 minden. Egy hely, ahova bármikor le lehet menni, ahol mindig van egy kiállítás, egy neves vagy annak vágyó előadó/zenekar, ahol nincsenek konvenciók, elvárások… ahol teljesen megszokott látvány a turista, a hipszter, az öltönyös fontos ember, a magát kereső kamasz, a harmincas laza vagy éppen egy sörre beugró professzor. Az A38 varázsa abban rejlik, hogy lehetőséget ad a pezsgő életre úgy, hogy megtartja a meglévő kultúrát. Egy soha el nem mozduló hajó ad teret ahhoz, hogy bármi megtörténhessen. Az egykoron szovjet hajó mára egy olyan nemzetközi hellyé nőtté ki magát, ahol a döntésében független menedzsment olyan programokat tud kialakítani, amellyel széles közönséget tud megszólítani, ahol az irodalmi műhelymunkától a filmes programokon keresztül egészen a legmodernebb zenei koncertekig minden kivitelezhető. A hajó támogatja, segíti a magyar zenészeket, hogy el tudjanak indulni a nemzetközi karrier felé, ennek érdekében, egy zenei ügynökség is beköltözött a fedélzetre. Ezen kívül számtalan rendezvényt, esküvőt, fogadást, születésnapot, estélyt tudhat maga mögött a hajó – köszönve ezt a remek adottságának és nem utolsó sorban kiváló elhelyezkedésének. Az A38 talán a legtökéletesebb példa arra, hogy a hajó, mint szimbólum, miként kelhet életre: a végtelen utak, az ismeretlen megismerése, a kaland, a szabadság itt tökéletesen megvalósul: ezen a különleges helyszínen lehetőség nyílik az üzleti és a művészeti élet kibontakozására úgy, hogy közben egy baráti párbeszéd alakuljon ki. Ez egy olyan hely, ahova egyszer mindenkinek el kell mennie. [caption id="attachment_14300" align="alignnone" width="430"] foto: http://phenomenon.hu/indul-az-a38-hajo-oszi-idenye/[/caption]


    Forrás:
    • www.a38.hu
    • http://m.magyarnarancs.hu/tudomany/es_a_hajo_all_a38-59835
     

  • Tovább Varga Attila: A rakpart a dalban

    Az alábbiakban néhány olyan dalt szedtünk össze, amelyek a Rakpartról, a Duna-partról, az azon átívelő hidakról szólnak, vagy ahhoz köthetőek. A válogatás teljes mértékben szubjektív, van köztük mai pop zene, régebbi alternatív dalok, de nóták is szerepelnek a válogatásban. (A zenék szövegeit alapvetően a zeneszoveg.hu oldalról vettük át, a linkek pedig a Youtube közösségi videó megosztó oldalra linkelnek.)   Pluto: Rakpart (2009) A még ma is működő zenekar Menedék című albumán található a témánk szempontjából legtalálóbb szám, amelynek címe is az, hogy Rakpart. A szöveg annyira átadja a rakpart hangulatát, hogy teljes egészében érdemes beidézni.

    “kamion elszáguld amúgy olyan üres a rakpart tegnap egész este zuhogott a piszkos eső kisütött a nap száradnak már a köves rakparti lépcsők megjelennek a horgászok és más városi ténfergők leülnek dumálnak körbejár egy üveg bor felmerül hogy most nem jó eljön majd egy újabb kor a piszkos víz folyik lassan tartja a menetirányt elhordja a sok bánatot amit mindenki beledobál a rakparton ez a fiú néma levelet ír kavicsokat dobál felbukkan egy balszélső ő az őszi szezonra vár öreg harcos rágyújt egy csikkre másik kezében üres szatyor összes kincs már lenn a tengerfenéken a kavics elmerül körbejár egy üveg bor felmerül hogy most nem jó eljön majd egy újabb kor a piszkos víz folyik lassan tartja a menetirányt elhordja a sok bánatot amit mindenki beledobál a rakparton senki se józan ülj ide testvér ugasd a holdat mennyi gyönyörű emlék”
    Sajnos csak egy nem túl jó minőségű koncertfelvételt találni erről a számról: https://www.youtube.com/watch?v=Qi5rXFL8mTY   Wellhello: Rakpart (2015) Fluor Tomi zenekarának slágere is a Rakpart címet viseli. Ez a popos dal a szerelmet, szerelmeket köti össze a rakparttal, a Dunával. A számnak több feldolgozása, paródiája is született. Pamkutya a rakparti dugókra hegyezte ki a dalt, az Irigy hónaljmirigy pedig Fluor Tomi dalszerzőt figurázza ki.
    “...a sztorikat a rakpart írta helyettem  Ha tudnám, hány szerelmet bír még el a rakpart most a kavicsok közé vinnélek magammal ha tudnám, hány kép fér még bele a nyárba veled maradnék minden egyes villanásra   …Ülök a szélén, hadd jöjjön a hullám hadd jöjjön, hadd jöjjön ülök a szélén, hadd jöjjön a hullám veled maradnék, ha tudnám..”
    Link: https://www.youtube.com/watch?v=HUp0WTVi55Y   Paródiák: Pamkutya- Rakpart Paródia: https://www.youtube.com/watch?v=dHUJPFt1H_k Irigy Hónaljmirigy: Apu vedd meg a Rakpartot: https://www.youtube.com/watch?v=zUk2wpyMXLQ    Emil Rulez: Hello Tourist (2002) Az Emil Rulez ezen számát még az is ismerheti, aki egyébként nem sokat hallott a zenekarról. Nehéz kiemelni egy részletet, hiszen az egész dal egy geg, amelyben egy szociológus hallgató idegenvezetőként keres némi plusz pénzt és suta angolsággal mutatja be Budapest nevezetességeit.
    “this is called Danubius wich is a river and also a radio that is a Bridge wich is called Lánc and also one radio”*
    *a Danubius rádió azóta megszűnt Link: https://www.youtube.com/watch?v=6g26StE8N60   Budapest Nufolk Revolution - Indul az élet (2012) Ez a zenekar néhány évvel ezelőtt működött, zenéjében népzenét és más, mai zenei elemeket vegyített. Az Indul az élet című számuk poposabb, a szöveg egy része átad valamit a Duna-part “feelingjéből”.
    “Füstös romkocsmák ajtaja nyitva áll, dallamok tompán szállnak a langyos barna homályban. Távolban valahol halk hegedű szól, bortól mámoros éneke, oly csordultig a szívem. Állok a part szélén, nagyváros közepén, Duna part legalsó kövén ülök, lábam alatt a sok kavics zörög. Rágyújtok, szikrázik a víztükör, táncol a táj, Miénk a jövő!”
    Link: https://www.youtube.com/watch?v=acObg_szX7s   Karabély: Budapest (2002) A Karabély együttes szinte minden dalában megjelenik Budapest, de egy teljes számot is szenteltek a fővárosnak.
    “Az évek tarka vására most csöndes mögöttem Zászlóként lobognak a hidak fölöttem Budapest, Budapest, de csodás Csupa szín, csupa fény, csupa ragyogás Budapest, Budapest, de csodás Csupa szín, csupa fény, csupa ragyogás”
      Link: https://www.youtube.com/watch?v=7fs-KzszSZU   Egy dunaparti csónak házban (1952) Az Állami áruház (1952) című filmben szerepel ez a dal. A filmben olyan hírességek játszanak, mint: Latabár Kálmán, Turai Ida, Petress Zsuzsa, Gábor Miklós, Horváth Tivadar, Peti Sándor, Gozon Gyula, Kabos László .
    “Dunaparti csónakházban Nagy a jókedv minden nap. Úszik az ember boldogságban És a jó Duna víz simogat.”
    Link: https://www.youtube.com/watch?v=Tpxh0hjhE9w   Fenyő Miklós - Mennyország a Dunaparton (2004) A Hungária együttes énekesének 2004-ben megjelent szóló albumán található ez a lassú, szerelmes dal:
    “Mennyország a Duna parton, csillagokra vár az alkony Szól egy táskarádió, s hízeleg, hogy élni jó”
    Link: https://www.youtube.com/watch?v=0Yf6vI_b57w     3+2 - Csipkés kombiné (1986) A mulatós nóta témája alapvetően persze másról szól, de egy nevezetes sora miatt mégis meg kell említeni ebben a válogatásban.
    “Híd alatt, híd alatt, a Margit híd alatt Bámultuk mi ott a csajokat.”
    Link: https://www.youtube.com/watch?v=BPVt-Ansa1I   Korda György: Vannak utcák ahol mindig sírnak E szomorkás dalban éppen csak megjelenik a Duna-part, de a hangulat, amit visszaad ez a tánczenei műfajba sorolható nóta, hozzátartozik Budapesthez, még akkor is, ha az előadó szerint az ő tanyája “egy külvárosi bár”.
    “Az én dalom a legkönnyesebb ének, A csók énnálam nem okoz zavart, Vágyaim a halvány esti fények, Barátom a sötét Duna-part.”
    Link: https://www.youtube.com/watch?v=9pw_XiqOcaY