2018. július 23. Bárdossy Krisztina: Éljen a háború?

Ma már nehéz elképzelni, hogy a háború kitörésekor mennyire nagy lelkesedéssel fogadták a háborút. Akár az átlagember, akár a kifinomult értelmiségi, szinte megváltásként fogta fel a hosszú békekorszak végét. Főleg magyar és külföldi írók, publicisták írásait gyűjtöttük össze az 1914-es évből.

Soha még hivatalos okirat és röpirat, beszéd vagy kiáltvány, nem hirdette a háborút, a népek örömének, a művelődés diadalának, az emberiség rendeltetésének és megváltó hivatásának. Különös – és az ember alig mer hinni, a betűre rémült, látó két szemének – hogy a hasznos, üdvös, sőt mindenképpen boldogító háború eszeveszett tévtanának hirdetésére, nem a militarisztikus eszme koronás fönnkeltje, nem a beszédes, heves, hódító fejedelem vállalkozott, hanem igenis csöndesen gondolkozó bölcsek, elmélázó poéták, elvonultan kutató tudósok vetemültek, akiknek nem volt mindaddig nyugovásuk, amíg legalább egy kis röpiratnyi háborús füzetben, halomra nem dönthették, békés munkásságban telt életük minden eredményét.”

Hatvany Lajos: Harcoló betűk (Nyugat, 1916 augusztus)

Ma már nehéz elképzelni, hogy a háború kitörésekor mennyire nagy lelkesedéssel fogadták a háborút. Akár az átlagember, akár a kifinomult értelmiségi, szinte megváltásként fogta fel a hosszú békekorszak végét. Főleg magyar és külföldi írók, publicisták írásait gyűjtöttük össze az 1914-es évből. Ezek segítségével talán könnyebb megérteni a társadalom részvételét a háborúban, illetve a háborús lelkesültség-kiábrándultság alakulását. Az első reakciók többsége a háborút, mint kreatív erőt, a hétköznapi monotóniát megbontó eseményt fogadta. Sokan a tehetetlenségüket kárhoztatták, harcolni, cselekedni akartak, nem pedig szellemi munkát végezni a hátországban. (Nem véletlen, hogy Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában a legnagyobb arányban az 1910-es évek egyetemi hallgatói között találhatóak elesettek, közülük sokan ugyanis altisztek voltak, így jobban ki voltak téve az életveszélynek és semmilyen korábbi háborús tapasztalattal nem rendelkeztek.) Kellett egy-két év a kiábrándultságig, amíg rádöbbentek arra, mint jelent valójában a Nagy Háború.

 

A háború dübörgése közben… a pártok, osztályok, nemzetiségek tusája elült, mihelyt az egész nemzet, az egész állam szembekerült az ország, a nemzet, az állam ellenségeivel. Mindegyik hadviselő állam ennek a belső egységnek a képét mutatja… azok a remények, amelyeket a hadviselő államok a másik fél államainak forradalmaira építettek, meghiúsultak. Minden államban a nép az állam mellé állott, és azonosította magát vele.

Népszava, 1914. november

A fegyverzajban szárnyal a képzelet… s az ember úgy érzi az életet, mint soha.”

Móricz Zsigmond (Nyugat, 1914)

Ez a háború szent. Ami ilyen ész- és érzékbontóan nagy, ami így túlnő a látásunkon és ítéletünkön, az az örök elementumok világából való, még ha mi cselekedjük is. Ez a háború szent az emberiség történetében, mint ahogy szent volt a Fudzsijama és a Mont Everest és a Parnasszus és minden felhőbe tűnő hegyóriás a völgyi népek előtt. Szent kell, hogy legyen ez a háború, mert csak a világalkotó elementumok örök törvénye támaszthat ilyen néprengést. Mert kocsmai verekedés lobbanhat fel privát vélemények különbségéből, de ahol hegyek omlanak egymásra, ott az egy örök törvény dolgozott és áhítattal feküdnénk alája, még ha minket temetne is el. És mert örök természettörvény munkája, tehát értelme van, mert a természetben nincs olyan halál, mely ne az életet szolgálná és nincs a történelemben olyan háború, mely vérözönével végül is ne az evolúció számára mosna árkot.”

Balázs Béla (magyar író és esztéta): Párizs-e vagy Weimar? (Nyugat, 1914, augusztus)

Féltelek, öcsém. Elvégre, mégis csak fegyver van az oldaladon és nem tudni, melyik pillanatban kerülsz oda, ahol a halál dermesztő, vak tekintete mered rád. Szép fiatal fejedért kár volna, ha átjárná az ostoba golyó, becsületes szívedben a vér arra való még, hogy keringjen, meleg legyen és kedves szavakat mondasson veled azoknak, akiket szeretsz. Szemedért kár volna, ha lehunyódna örökre és kimúlna belőle a gondolkodók és megértők kiváltsága, a szomorúság.

Féltelek öcsém és irigyellek. Az életed kockán – és mégis neked jutott a jobbik rész kettőnk közül, te vagy az irigyelni való. Te ott vagy a cselekvés helyén, akármi kis részecske vagy is a háború rettentő nagy szervezetében, mégis csak beletartozol. Egy szögecskéje vagy annak a gépnek, amely az emberiség sorsát kovácsolja irtóztató pörölyével, tudod, hova tartozol, mit csinálsz, értelme, fontossága, összefüggése van annak, amit csinálsz, cselekvő vagy – élsz.”  /1914

Schöpflin Aladár – Levél öcsémhez

 Harminc év óta talán először érzem osztráknak magam, s szeretnék még egy próbát tenni ezzel a birodalommal, amely amúgy kevés reményt adott. A Hangulat mindenütt kitűnő.” /1914 július 26.

Sigmund Freud levele K. Abrahamhoz

Valami nagy nyugalom kell, hogy kövesse azt a határtalan nyugtalanságot, amely a világháború legfőbb oka. E nagy nyugalomnak, biztonságérzetnek megfelelő monumentális művészet bekövetkezését várjuk.

Bálint Aladár (kritikus)

Az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy a tömegeknek ebben az első felbuzdulásában volt valami nagyszabású erő, amely elragadta az embert, csábította – nehéz volt ott ellenállni… százezrek érezték azt, amit békeidőben kellett volna érezniük: az összetartozást… mindenki úgy érezte, őt szólítják, személy szerint; vesse csekélyke énjét a tömeg tisztának hitt izzásába, szabaduljon meg minden önzéstől. Rendi, nyelvi, vallási különbségeket, osztályellentéteket söpört el egy pillanatra a testvériség túláradó érzése…mindenütt ragyogtak az arcok.” /1914

Stefan Zweig (osztrák író): A tegnap világa

Hogyisne adott volna a művész, a művészben lévő katona hálát Istennek a békevilág összeomlásáért, amellyel torkig, annyira torkig volt már! Háború! Megtisztulást, felszabadulást érzetünk és határtalan reménységet… Ez volt a Nemzet sohasem hallott, erőteljes és ujjongó összefogása, hogy készen álljon a legnagyobb vizsgára – a készenlét és az eltökéltség olya teljességével, amilyet a népek történetében korábban talán sohasem tapasztaltak.” /1914

 Thomas Mann: Gondolatok a háborúról

 Háború van. Mégpedig – úgy látszik ma – világháború… Jelentkeztem [a hadseregbe], de elutasítottak. Két napig jártam magamon kívül. Nem mertem az emberek szemébe nézni… Van egy őrnagy ismerősöm, aki megígérte, hogy elhelyez. Elmegyek közlegénynek háborús kalandra. megint egyszer boldogan konstatálhatom, hogy nem félek… Négy nap óta szörnyű ütközet a galíciai határon… kimaradok a világ legnagyobb eseményéből. Én! Embernél is kevesebb, nulla vagyok!” /1914

Balázs Béla: Napló

Ne áltassuk magunkat: a dolgozók és alkotók nem mi vagyunk, hanem amazok, mert ezekben a napokban csak egyféle nyilvánulása az életnek méltó önmagához: a cselekvés.”

 Elek Artúr

Öcsém, én kisöcsém a háború zajába

Egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,
Hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,
Ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.

Emlékszel édesem a játékháborúnkra,
Mint villogott kardunk és porzott a határdomb?
Ugy-e ma is csattog a kard és döng az ágyú,
S a véres trombita ma is trara-trará-t mond?

Kosztolányi Dezső: Öcsém (részlet)

A következő két idézet pedig már egy évvel a háború kitörése után, 1915-ben született.

A tudós és művész, épp olyan ember, sőt emberibb ember, mint az emberek legtöbbje és semmisem állja útját, hogy bele ne sodródjék abba az emberek okozta, emberek csinálta, nagyon is emberi nyomorúságba, ami a háború. Azonban más dolog, a mai, tegnapi, holnapi, mindenkori emberi viszonylatok tökéletlenségének tragikus tudatában, mégis a nemzetem, fajom, népem – és ne féljünk a szótól – hazám javáért remegni, sőt annak javáért kétségbeesetten küzdeni, mint a háborúban győzedelmes nemzettől a világ üdvét, békéjét, kultúráját várni és ezért az abszolút háború lényegét és szellemét, az örökkévalóság színe előtt dicsőíteni. Ezt csak a jelen ügyeit intéző és korlátolt szempontok szerint igazodó államférfi és a csaták terepét igazgató, ugyancsak a korlátolt működésre szorult hadvezér teheti jó lelkiismerettel, de az író és gondolkodó könnyelmű árulást követ el, az idők és lelkek végtelenét szolgáló művészi mesterségen, ha valamelyik háborús párt kedvéért, a háború panegyristájává aljasul. Ami persze nem annyit jelent, hogy a másik végletbe esve, nevetséges, mert kivihetetlen és reménytelen pacifista ábrándokkal kacérkodjék, hanem csupán annyit, hogy a művész, mint minden gondolkodó és érző lény, hordja magában a háború szemérmét és emberi mivoltának teljes nyomorúságát, sohasem fájlalja oly nyilalló fájdalommal, mint háborús válság idején, amikor az időnként szükségszerűen kiújuló háborús krízisek megalázó belátása tölti el. Mert akár a szerencse és erőszak diadalmaskodik a háborúban, akár pedig folytonosan új és új művelődésképes fajták vetődnek a felszínre, melyek életrevalóságuk bebizonyítására, a tömegmészárlás legbrutálisabb módjaira szorulnak, – és az avuló és megújuló világrend közé mindig az általános rendetlenség és fejetlenség egy-egy korszaka ékelődik, – szóval akár a legsilányabb véletlent, akár pedig a titkosan lappangó, törvény kérlelhetetlen érvényesülését sejtsem az események mögött, velejében egész mindegy, mind a két lehetőség egyaránt csüggesztő.

Hatvany Lajos: Harcoló betűk (Nyugat, 1915 augusztus)

 

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szelíden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott, mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska – igazán –
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyűszűt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tíz gyenge ága nyúlt felém
és én ízenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízű méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csípő hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szívesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!

Babits Mihály: Játszottam a kezével (1915)