2014. április 13. Bárdossy Krisztina: Építészet a háború előtt és után

Az 1914-es év azért is különösen érdekes, mert a századfordulós irányzatok egyfajta záróakkordjának lehet tekinteni. A korabeli Magyarországot több építészeti hatás párhuzamossága jellemezte és egy rendkívül termékeny időszakról beszélhetünk, míg a háború alatt gyakorlatilag teljesen leálltak az építkezések (ez alól kivétel a pesti piaristák új rendháza, a Gellért-fürdő és szálló, amik ekkor készülnek el, illetve Óbuda általános csatornázása). De természetes az is, hogy a katasztrófa után az építészet sem folytatódhatott ugyanott, ahol abbamaradt.

„ A kultúra egésze érzékenyen reagál a társadalmi változásokra, és az építészet, mely a szó legszorosabb értelmében a szemünk elé tárja anyaggá és látvánnyá sűrített mindenkor jellemünket, minden műszernél pontosabban mutatja be a háttérben zajló folyamatok természetét és jelöli irányukat.”

/Moravánszky Ákos: Versengő látomások

Az 1914-es év azért is különösen érdekes, mert a századfordulós irányzatok egyfajta záróakkordjának lehet tekinteni. A korabeli Magyarországot több építészeti hatás párhuzamossága jellemezte és egy rendkívül termékeny időszakról beszélhetünk, míg a háború alatt gyakorlatilag teljesen leálltak az építkezések (ez alól kivétel a pesti piaristák új rendháza, a Gellért-fürdő és szálló, amik ekkor készülnek el, illetve Óbuda általános csatornázása). De természetes az is, hogy a katasztrófa után az építészet sem folytatódhatott ugyanott, ahol abbamaradt. A Budapest100 alakalmából összeszedtük, hogy mit is jelentett pontosan ez a kulturális törés, ami Magyarországon különösen, de egész Európában éles korszakhatár volt: mit jelentett a századfordulós szellemiség a háború előtt, és hogy vettük fel a fonalat egy vesztes háború után.

A fejlődő Budapest

A 19. század hatvanas éveiben kezdődő gazdasági és társadalmi fejlődés, valamint az ezzel járó városiasodás egészen az első világháborúig töretlen és egyre növekvő ütemű maradt, függetlenül attól, hogy a századforduló elején egyre csak komolyodtak a már addig is jelenlevő társadalmi feszültségek. Ezek egyrészt a kiegyezés után a magyar politikai-katonai függetlenség növelésének sürgetéséből, ezzel párhuzamosan pedig az ország területén élő nemzetiségek önállósodási törekvésekből, illetve az ipari fejlődést kísérő komoly szociális feszültségekből fakadtak. Mindezzel összhangban előtérbe került a nemzeti értékek hangsúlyozása.

Budapest fejlődése – a korábbi elmaradottság miatt – európai mércével mérve is nagyon gyors volt. A 19. század folyamán Budapest 3-szor olyan gyorsan fejlődött, mint Párizs. 1870-ben 280.000 lakosával még csak a 17. helyen állt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1914-re pedig már 930.000 lakossal a 7.-8. helyre jutott fel. Körülbelül 30-40 év alatt épült ki az ország adminisztrációs, közlekedési, oktatási és egészségügyi hálózata, ezen kívül a lakásállomány szinte megháromszorozódott.

Magyarországon a századfordulós új építészet nem egy új nemzedék fellépéséhez kötődött, hanem a korábbi, historizáló korszak mesterei idomultak az új korszellemhez. A historizmus a világháborúig nemcsak együtt él, de össze is nő az újabb törekvésekkel, melyek így soha nem válhattak kizárólagossá. Az új irányzatok két fő vonulatban jelentkeztek: egyik részük a külföldi századfordulós stílusok hatását mutatják, a másikra magyar nemzeti törekvések eredménye nyomta rá bélyegét.

A magyar állam 1896-ban rendezvényekkel és építkezésekkel ünnepelte ezeréves fennállását. Ez a nagyszabású projekt – középpontjában a Városligetben felépült Ezredéves kiállítással – előrevetíti a következő két évtized fő fejlődési tendenciáit. A kiállítás főépülete az ún. Történelmi főcsoport azoknak a legjelesebb magyarországi műemlékeknek a montázsa, melyek nyugat-európai hatásra jöttek létre. A gótikus építészet példájára megépített Vajdahunyadvára jól tükrözi a hivatalos felfogást, mely a jövőbeni fejlődés alapjául kizárólag a keresztény kultúra nyugatról átvett eredményeit fogadta el – a tervező, Alpár Ignác például az eredeti együttesbe iszlám és bizánci stílust képviselő részeket is beletervezett, a zsűri azonban ezeket a végleges programból kiiktatta.

Ezzel a konzervatív szemlélettel állt szemben, az ugyancsak a millenniumi ünnepségek keretében átadott Iparművészeti Múzeum, ami Európa első nem historizáló stílusban épült múzeuma. Ferenc József például kifejezett nemtetszéssel fogadta. Valószínűleg ösztönösen megérezte, hogy mennyire a hivatalos felfogás ellen vétett a tervező, Lechner Ödön, aki ugyanis úgy vallotta, hogyha a magyar kultúra bölcsője keleten ringott, akkor a nemzeti formanyelv forrása is a keleti eredetben rejlik. A korszakban erősödő nemzettudat hatására a legtöbb európai nép elkezdte saját eredetét, népművészetét kutatni, és Lechnert meggyőzte az a tézis, hogy a hagyományos magyar díszítő motívumok nagy hasonlóságot mutatnak indiai, perzsa és szasszanida motívumokkal. Lechner ezért ezekkel a kultúrákkal közös építészeti örökségre következtetett, a magyar nemzeti formanyelvnek pedig a népművészet kell, hogy legyen legfőbb forrás. Így az Iparművészeti Múzeummal kvázi a kereszténység előtti magyar kultúra felelevenítését szerette volna megjeleníteni. A számunkra egzotikusabb elemek (mór-hindu árkádsor, indiai barlangtemplomok megidézése) használata összhangban volt a nemzetközi áramlatokkal, amely divattá tette a korban a keleti stílusirányzatokat, de Lechner össze is olvasztja ezeket különböző magyar képzőművészeti motívumokkal. Mindeközben érvényre jutottak a modern építészeti és konstrukciós elvek is – homlokzat mintáját a funkciónak megfelelően váltakozó nyílások adják, acélszerkezet ornamentikája a belső erőjátéknak is megfelel, olcsó, időtálló és tisztítható kerámiaburkolat, az épület funkcionális tagolása áttekinthető.

Lechner célja az volt, hogy a technikai fejlődés adta lehetőségeket és az új formák iránti igényt egy sajátos nemzeti formakincs kialakítására használja fel. Tevékenységének megvilágítása azért lehet kulcsfontosságú, mert a századfordulós építészet valamennyi irányzata hozzá viszonyítható, és vele összefüggésben értékelhető.

Az utolsó nagy autentikus Lechner-mű Postatakarékpénztár palotája. Az épületet hatalmas, vertikális hangsúlyú síkfelületeke határolják, a homlokzat szőnyegszerű mintázata egy csipkésen áttört attikafalban folytatódik, ami pont, hogy nem lezárja, hanem megnyitja az ég felé a homlokzatokat. Míg a földszint környékén a díszítés nyugodt, az anyagszerűség dominál, fölfelé haladva egyre burjánzóbbak a formák, a növények helyét állatok, repülő lények veszik át.

Érdekes összehasonlítani Otto Wagner bécsi Postatakarékpénztár épületével: a Monarchia két fővárosának azonos funkciójú épülete a századforduló egyik nagy kérdésére adott egymással ellentétes válaszokat, egyiket az organikus építészet, míg a másikat a funkcionalizmus tekintheti előképének.

Háború után

Az első világháborút követően összeomlik a Habsburg Birodalom, Magyarország pedig így elveszíti területének kétharmadát és lakosságának több mint a felét, ráadásul ez főleg azokat a területeket érinti, ahol az ország nyersanyagforrásainak és erdőinek javarésze volt.

Az események okozta mély lelki és gazdasági válság természetesen az építészet alakulását is befolyásolta. Egyrészt az építkezések volumene jóval kisebb lett. Másrészt a művészetet konzervatív szellem és a neostílusok dominanciája kezdte el jellemezni. A háború előtti építészet racionalista vonala megszakadt, pontosabban visszaszorult az ipari építészetre. A háborút, forradalmat átélt magyaroknak elegük lett az újításokból, a művészetben is megszokottra, ismerősre, valami biztonságosra vágytak. A fordulat másik oka a hatalomra kerülő jobboldali rendszer kultúrpolitikája volt, akik nemcsak a kommunista-szocialista eszméket ítélték el, hanem a polgári radikalizmus és a liberalizmust is. A modern építészetet gyökértelennek, a magyar tradíciókkal ellenkezőnek igyekezett megbélyegezni. A bázisukat adó keresztény középosztály a 18. századi barokkban találta meg a számára legmegfelelőbb stílust. Az 1920-as évek jellemző épülettípusa a villa és a templom lett: ebben az időben csak a fővárosban 23 templomot építettek. Az ún. „neobarokk társadalom” szimmetrikus, merev alaprajzaiban, olcsó anyagokból készült homlokzati díszeiben gyakran a státuszjelző szerep dominált. Ennek a korszaknak építészeti emlékei például a Lehel téri Árpád-házi Szent Margit templom vagy Bethlen-udvar, vagy a Walder Gyula féle ciszterci gimnázium és rendház.

Annak ellenére a politikai ideológia középpontjában a nemzeti eszme állt – márpedig a Bethlen-kormány nemzeti ideológiája a keresztény-nemzeti gondolaton alapult – a nemzeti stílus kérdése mégsem került központba. Ennek egyik oka, hogy éppen ez az irányzat szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, sokan közülük külföldre mentek, Lechner Ödön és Lajta Béla meghalt, Kós Károly pedig Erdélyben maradt. Másrészt a konzervatív tábor tagadta a Lechner-követők építészetének nemzeti jellegét, és a nemzeti jelzőt saját historiztáló felfogásuknak sajátították ki.

A modern építészet térhódítása

Az egyre változatosabbá váló igényeknek azonban nem tudnak megfelelni a neoeklektikus (neoromán, neobarokk, etc.) épületek, ezért a hivatalos ellenállás dacára elkerülhetetlenné válik a modern építészet térhódítása. Ennek jelszavai a hamis pompa és reprezentáció elkerülése, az épület funkcionalitására helyezett hangsúly, az egészségi szempontok, napfény, levegő biztosítása, és általánosságban elmondható, hogy a haladó törekvések szolgálatában állt, ezért a reformoktól irtózó hatalom inkább gátolta térhódítását.

A modern formaalakítás igénye eleinte főleg az értelmiség haladóbb gondolkodású rétegei által épített családi házakon jelentkezett, a középületek közül pedig először a különleges, újfajta programot igénylő épületfajtákkal terjedt el, mint az uszoda, vagy az autógarázs. Ennek alakjai Kozma Lajos, Molnár Farkas vagy Fischer József. De ez már egy másik korszak.


forrás:
  • Bihari Péter – A befejezetlen múlt 5. Európa fölénye és katasztrófája (1867-1930)
  • Gerle János, Kovács Attila: A századforduló magyar építészete
  • Moravánszky Ákos: Versengő látomások