2017. február 13. Csaba Krisztina Zsófia: A tízes évek és a plakátok — a magyar plakátművészet kezdetei

A plakátművészet a kor főbb tendenciáinak köszönhetően a XIX. század végén született meg. Az urbanizáció, a polgárosodás, a tömegtermelés és a gazdasági élet fejlődése tette ezt lehetővé, és biztosította a hátteret az újonnan született műfajnak. A plakát műfaja igen fontos, sokáig szinte egyedüli eszköze volt a tömegtájékoztatásnak és az ízlésformálásnak.

A teljes cikk képekkel ITT tölthető le

„A nagyvárosi utcza rohanó zsivajában némelyik utczasarkon kezdünk beleütközni a művészetbe. Szinte tegnapról-mára, estéről reggelre kelve leptek meg ezzel az ajándékkal bennünket a hirdetésragasztók. Egy kis szinörömmel az utczafalainkon, egy pár élénk, tüzes folttal a hirdetési oszlopon, nyájas, kedves női fejekkel, melyek elviselhetővé teszik a sütőport és az amerikai czipőt, pirosajkú szerecsenfiúkkal, akik kibékítenek azzal a gondolattal, hogy nincsen más szépítő-szer a világon, mint az Iksia gyöngye. És lovonülő felolvasókkal és tojásból kikelő pinczérfiúkkal és férgekre lövöldöző csendőrökkel, sok bolondsággal, jókedvvel, csinnadrattával.”

Vasárnapi Újság, 1913. február 23.

Az első színesen litografált falragaszt a plakátművészet atyjának tartott Jules Chéret alkotta meg 1869-ben Franciaországban. A  magyarul kőnyomatnak is nevezett technika nagy előnye − a korábbi rézkarcokhoz, metszetekhez viszonyítva – a könnyebb kivitelezés és a nagy példányszám. A plakátok így könnyen sokszorosíthatóvá, és terjeszthetővé váltak. Művészetelméleti szempontból tekintve fontos megjegyezni, hogy így több példányszámban is léteztek. A technikával együtt a művészi forma is változott: a spontán rajz, élénk színek váltak főbb jellemzőkké.

Magyarországon az 1860-as évek második felétől meginduló iparosodásnak köszönhető a műfaj megszületése. A szakirodalom Benczúr Gyula 1885. évi Országos Általános Kiállításhoz készült plakátját tartja a magyar plakátművészet kezdetének. Az első kereskedelmi plakátok – a később általánossá vált gyakorlattal szemben – iparágak, cégek alakulását hirdették, a korszak festészetének uralkodó stílusirányzatának megfelelő akadémista stílusban.

A tízes évek különösen fontos a magyar plakátművészet történetében, mivel ez a műfaj a XX. század elején teljesedett ki, vált lassan önálló művészeti ággá, s a tízes években születtek az első igazán kvalitásos alkotások. Ehhez az is hozzájárult, hogy 1910-ben Czakó Elemér az Iparművészeti iskolában létrehozta a grafikai szakosztályt, s evvel hivatalos alkalmazott grafika képzés indult Budapesten. A fellendülés a sok plakátpályázatnak is köszönhető, ezek voltak a kor legfőbb ösztönzői a művészek számára.

A magyar plakátművészetet a tízes-húszas években Európa-szerte ismerték, s ez összefüggésben lehet avval, hogy a magyar plakát sokkal inkább szinkronban volt az egyetemes vonulatokkal, mint a többi képzőművészeti ág magyar műalkotásai.

A falragaszoknak az első világháborúban is óriási szerepük volt, bevonulásra, hadikölcsönre buzdították a lakosságot. A hadviselő országok számon tartották ezeket, s így a háborús plakátok nemzetközi cserekiállítások tárgyai lettek, külföldi könyvekben, folyóiratokban is publikáltak a magyar alkotásokról.

A hirdetőoszlopok és táblák elhelyezése egészen 1911-ig magánkézben volt, akkor a főváros magához ragadta a hirdetés monopóliumát, s létrejött a Székesfővárosi Hirdető Vállalat. Akkoriban már villamosok tetején, utcai padok támláján és a fákat védő burkolatokon is reklámok szerepeltek.

A kor plakátjainak egy fontos csoportja a kiállítások hirdetései voltak. Különlegességük, hogy gyakran a kiállító művészek készítették őket, így Szinyei Merse Páltól, Vaszary Jánostól, Ferenczy Károlytól és Rippl-Rónai Józseftől is ismerünk ilyet. A falragaszok stílustörténetében ezek fontos állomások voltak, a szecesszió is először a festők programszerű kiállítási plakátjain jelent meg. Ferenczy Károly jól értette a plakát nyelvét: az ábrázolás és a szöveg szerves egységet alkottak falragaszain, művein jellemzőek az erős kontúrok, síkra redukált formák és homogén színfoltok, amik nagy hatással voltak a tízes évek munkáira is. Iványi-Grünwald Béla alkotásán a nagybányai művésztelep plein air módszerét fedezhetjük fel.

A századfordulótól kezdve a falragaszok kedvelt motívumai voltak a különféle társadalmi osztályú, szerepű nők − mint szimbólumok. A kor plakátjainak közös jellemzője, hogy a céljuk nem az egyes termékek népszerűsítése, hanem az általános vásárlási kedv növelése volt. Erre a különböző nőtípusok – mint az elegáns dáma, takaros háziasszony vagy a ledér hölgy – kifejezetten alkalmasak voltak, az egyes céloknak megfelelően. A francia reklámban elterjedt kacér nő típusa – gondoljunk Jules Chéretre vagy Henri de Toulouse-Lautrecre – Magyarországon viszonylag ritka. A tartózkodóbb magyar közízlésnek jobban megfeleltek Alfons Mucha szelídebb, szecessziós nőalakjai.

Faragó Géza, a kor kiemelkedő tehetségű, nemzetközileg is elismert plakáttervezője Mucha párizsi műhelyében tanult, nála mindkét nőfelfogás megtalálható. Az 1900-as években a Nakiri mulató számára tervezett plakátján két érdekes figura szerepel. A paraván mögött öltözködő hölgy lesütött szemeivel a csábító nőideált testesíti meg, míg az őt sámliról ágaskodva megleső kéjenc – aki az egész ábrázolást komikussá teszi – önmaga paródiája. A kor egyik ikonikus plakátja is Faragó Géza alkotása. A Tungsram wolframlámpa mint reklámozott termék csak elenyésző helyet foglal el a képen, a plakát főszereplője valójában egy megnyújtott alakú, karcsú, csinos nő és a mellette ülő óriási fekete macskája. Mindketten felfelé, egy ismeretlen fényforrás felé tekintenek az éjszakai tájban, míg a kép alsó részén felirat hirdeti a reklámozandó égőt.

Az 1900-as évek második felében jelent meg az a nagy sikerű típus, ahol egy-egy groteszk fej társul a hirdetendő termékhez. Ezek a falragaszok hamar népszerűvé váltak, céljukat tökéletesen betöltötték, mivel közvetlenül szólították meg a nézőt, aki könnyen az emlékezetébe véste a humoros grimaszokat, és azokon keresztül a reklámozott terméket. Az egyik ilyen, ma is mindenki által ismert vizuális ikon az Unicum plakátja. Az 1909-ben már meglévő falragaszt szignatúra híján Pachl Viktornak attribuálják. Az egyszerű, de dinamikus kompozíció, a vízből éppen kibukkanó hajótörött tágra nyíltszemeivel és az előtte úszó itallal általános feltűnést keltett a korabeli források alapján is.

A tízes évek egy új plakáttípusát Tuszkay Márton teremtette meg, akire a Németországból eredő ún. Sachplakat volt hatással. Főbb jellemzője a síkszerű stilizálás és a rafinált színhasználat mellett a világos kompozíció: a semleges háttér előtt maga az áru leegyszerűsített rajza jelenik meg. Ezzel ellentétes stílus a szintén a tízes években megjelenő gazdag rajzú, humoros plakát, aminek alakjai mindig a nagyváros, az utca, az éjszakai élet szereplői. A korábbi évekkel ellentétben már nem a kereskedelem a falragaszok központi témája, hanem egyre inkább a kabaré, az orfeum, a zenés kávéház és a színházak programjai.

Az 1910-es évek új szórakozási formája, vagyis a film, illetve a mozi is sok plakátot igényelt. Jellemzőjük, hogy a grafikus egy- egy hatásos jelenetet emelt ki a filmből, és ezt tette a plakát központi témájává. A bűnügyi történetek, horrorfilmek erőteljesebb megoldásokat követeltek a grafika terén is, így ezeken a felfokozott érzelmi hatás és a túlzás dominál. A filmplakátok formanyelve sok esetben párhuzamba állítható az expresszionizmus kifejezőeszközeivel, így Sátori Lipót egy német filmhez készült munkáján is az erős, élénk színek és a dinamikus formák uralkodnak.

A tízes évektől kezdődően a  plakát egy igen fontos funkciója lett a politikai agitáció. A pártok a tömegek támogatását akarták megnyerni, majd az első világháború alatt is szintén óriási jelentőségű műfaj volt. A magyar politikai plakát megteremtője és legjelesebb képviselője Bíró Mihály volt. A kereskedelmi hirdetéseket is jegyző Bíró a kor kiemelkedő, külföldön is elismert alkotója. A Népszava plakátjának 1911-es változatán kalapáccsal lesújtó vörös alak világszerte ismertté vált és egy korszak szimbóluma lett. Alkotásai a Tanácsköztársaság művészetét is alapvetően meghatározták.

A plakát erejét felismerve az aktivisták a plakát és az új festészet kapcsolatáról írtak a Ma című újság első számának programadó cikkében. A Kassák Lajos által deklarált új nézőpont alapján a plakát nem másodlagos, a képzőművészetből merítő műfaj, hanem önálló alkotás. Esztétikai programjukat a Ma kör által szervezett kiállítások plakátjain fogalmazták meg.

Bíró Mihály így foglalta össze a modern plakát jellemzőit: a kevés szín olcsóbb és hatásosabb, míg a feltűnő rajz felhívja a figyelmet, ami ezután a szövegre siklik át. Ez a leírás jól jellemzi a plakátművészet Chérettől induló egyre egyszerűsödő és hatásosabb tendenciáját, ami a későbbi évtizedek munkáit is meghatározta. A műfaj sikerét és fontosságát mutatja, hogy a kor kritikusai és a folyóiratok rendszeresen foglalkoztak a plakátművészet kérdésével.


Források:
  • Bakos Katalin: 10×10 év az utcán. A magyar plakátművészet története 1890–1990. Budapest, Corvina Kiadó, 2007.
  • Nagy Anikó, Rédey Judit: Az utca képeskönyve. Kereskedelmi plakátok és korabeli kritikájuk (1885-1945). Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2006.
  • Nagy Anikó, Babucsné Tóth Orsolya, Szoleczky Emese: Mindenütt hódít. Reklám a nagy háborúban (1914-1918). Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2009.
  • 100+1 éves a magyar plakát. A magyar plakátművészet története 1885-1986. Szerk.: Kemény György, Budapest, Műcsarnok, 1986.