2017. február 13. Csető Georgina: Könnyel festve, vérrel rajzolva

Az I. világháború kirobbanása után a megdöbbenést gyorsan felváltotta a rohamos készülődés, kapkodás: minden hadköteles, életerős férfi a frontra ment, szakmájuktól, munkájuktól függetlenül: ez alól a művészember sem volt kivétel. Magyarországról többek között Aba-Novák Vilmos, Stróbl Alajos és Bíró Mihály is teljesített katonai szolgálatot, de önkéntesként Rippl-Rónai József, Vaszary János és a már jócskán idős Mednyánszky László is részt vett a háborúban, még ha nem is közvetlenül a harcokban.

A teljes cikk képekkel ITT tölthető le

Sajnos nem áll módomban, hogy minden, a fronton megfordult művésszel foglalkozzak, írásomban inkább azt a kiábrándulást szeretném bemutatni, ami a romantikus szellemben kivonuló önkéntes festőket, szobrászokat és grafikusokat érte, amikor szembesültek a harcok kíméletlen pusztításával és a Monarchia teljes összeomlásának megmásíthatatlanságával.
Miután kitört a „nagy háború” a központi hatalmak vezérkari főnökei azzal a biztos meggyőződéssel tekintettek a jövőre, hogy a háború nem fog fél évnél tovább tartani, és Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország dicsőséges győzelmével fog zárulni. Azért, hogy ennek a tökéletes és pozitív kimenetelnek minden kiemelkedő eseményét és momentumát dokumentálják, illetve megörökítsék a jelentős személyeket és hősies tetteket, létrehozták – a háború kitörése után közvetlenül – a Sajtóhadiszállást (Kriegspressequartier), melyet Max Ritter von Hoen parancsnok vezetett, és mely magába tömörítette az újságírók és fényképészek mellett a képzőművészeket is. Innen vezényelték ki az önkénteseket a frontvonalakra, hogy megörökítsék a katonák életét, a hadi eseményeket, a harcoknak helyt adó tájakat és az ott élők mindennapjait. Magyar részről a háború első évében mindössze négy képzőművész volt a tagja a Sajtóhadiszállásnak: Mednyánszky László, Kandó László, Vadász Miklós és Vaszary János.
A művészek meghatározott időközönként, általában hetente, a kijelölt gyűjtőállomásokon adták le az elkészült műalkotásokat, melyeket aztán a hazai kiállítótermekben mutattak be az érdeklődőknek, illetve ezek kerültek a folyóiratokba illusztrációként is. Minden műfajból érkezett haza alkotás, de legfőképpen grafikákkal találkozhatunk, hiszen a gyorsan változó állapotok olyan technikákat kívántak meg, melyekkel az alkotó sebtében meg tudott örökíteni mindent: ilyen volt a rajzok mellett az akvarell és pasztell, de találkozni olajfestményekkel is. A gyorsan elkészített, gyakran vázlatszerű ábrázolások miatt azonban a pillanatok egymásutánisága úgy képződött le az alkotásokon, ahogy a valóságban is történhetett: képtelenség volt felfogni ép ésszel a hirtelen váltakozó állapotokat, az élet, a mindennapok apró szilánkokra törtek, és így kerültek megörökítésre is.
A képzőművészek tevékenysége ugyanazt a célt szolgálta, mint a hátország újságjainak kivezényelt cikkírói és fényképészei: a propaganda-gépezet eszközei voltak. A vezetőség fontosnak tartotta, hogy az otthon maradottakat folyamatosan informálják nem csak a háború előmeneteléről, hanem a katonák, a haza hőseinek életéről is, ezzel erősítve a Monarchia egységét. Ennek ellenére meglehetősen nagy számban találkozni olyan, az újságokban megjelent képekkel, melyek a pusztítást, a katonák egyéni küzdelmeit a túlélésért és a menekültek, sőt a foglyok kilátástalanságát is bemutatják. De ezen nincs mit csodálni: a dicsőségesnek indult háború rövid időn belül esztelen vérontásba fordult át, amit a művészek sem tudtak figyelmen kívül hagyni.
A csatatéren gyorsan nyoma veszett a dicsőségnek és a pátosznak: nem maradt más, csak mindkét fél oldalán a kíméletlenség, kegyetlenség, és ahogy Ady is utalt rá 1916-ban: nehéz volt megmaradni embernek az embertelenségben. A művészek is hamar rájöttek, hogy elképzeléseik a háborúról és a győzelemről nem egyeztethetők össze a szomorú valósággal.
1914-ben még csupán egy friss, új témát, egy szokatlan inspirációs forrást láttak a háborúban és a harctéren élők, harcolók életében. Úgy remélték, addig teljesen ismeretlen élményekkel gazdagodhatnak – de természetesen nem úgy, ahogy az végül is megtörtént. Az alkotókat az újságírókkal és fényképészekkel együtt mindig más és más frontokra vezényelték ki, folyamatos mozgásban voltak, mely testileg-lelkileg kimerítette őket. A szabadban, gyors kézmozdulatokkal felvázolt rajzokból vagy akvarellekből már a biztonságot nyújtó műtermekben készítettek olajfestményeket, de az eredeti, a helyben készült alkotások sokkal kelendőbbek voltak. Utóbbiakon semmilyen idealizálás nem volt, azokat szemlélve a néző megérthette: a korábbi, hősöket kitermelő ütközetek korának vége – a világháborúban arctalan tömegek és gépek harcolnak. Ezért is lehetséges, hogy nem maradt ránk túl sok olyan alkotás, mely egy-egy jelesebb személyt örökített volna meg. Helyettük a legtöbb képen kínoktól torzult arcú sebesülteket, kétségbeesett menekülőket, magukba fordult foglyokat, szétdúlt tájban élőholt tekintetű embereket látunk… és holtakat és sírokat mindenütt…
Az emberi szenvedések megtapasztalása és – már amennyire ez lehetséges – feldolgozása köszön vissza az alkotásokon. Tulajdonképpen nem mások ezek a művek a propaganda kiszolgálásán túl, mint a borzalmaktól való megszabadulás egyetlen lehetséges módozatai. Másrészről viszont a háborús képek azt a döbbenetet is őrzik, amikor a művészek a valósággal összeegyeztethetetlen elképzeléseik atomjaira hullottak, és meglátták, ahogy a világ végpusztulásba dönti önmagát.
Mednyánszky László és Vaszary János döbbenetes hatást keltő, komor színvilágú, nyomasztó képeit is a borzalmak felfogása és a teljes, végső kiábrándulás hívta életre. Mindketten önkéntesként jelentkeztek a háborúba, mivel koruknál fogva (1914-ben Mednyánszky 62, Vaszary 47 éves volt) már nem voltak hadkötelesek, és azonnal a Sajtóhadiszállás tagjai lettek.
Mednyánszky a háború viszontagságai közepette is azokat a témákat folytatta és mélyítette el, amik korábban is foglalkoztatták: az egyén kiszolgáltatottsága és ebből eredő félelme, szenvedése már csavargóképein is megjelent. Hajlott korához képest az összes nagyobb harcteret megjárta. Megfordult többek között Dél-Tirolban, Galíciában és Szerbiában is, aktívan rajzolt közvetlenül a tűzvonal közelében, részese volt a katonák mindennapjainak. A délnyugati fronton több mint hatszáz rajzot készített el. Ezek egy része a táborokat, a csoportokat tájban elhelyezve nagyobb hadászati egységként mutatják be, másik részük inkább portré-jellegű, melyeknél nem csak foglyok és katonák arcképeivel találkozunk, hanem a sebesültek és halottak alakjaival is.
Vaszary másként alkotott. Ő nem a tűzvonalban kereste a témát, hanem a csöndesebb területeken, a táborokban és szállásokon. 1914 őszétől a galíciai fronton dolgozott, a Galícia déli határán fekvő Zsolnán volt a Sajtóhadiszállás központja mellett a hadifogolytábor is, ilyen módon pedig számos ábrázolás maradt fent a foglyokról, de még több a sebesültek gyógyításáról, a katonatemetésekről és a menekülőkről. Portréi alapján számára mindegy volt, hogy a modell barát vagy ellenség. Empatikusan közeledett az emberhez magához, és úgy ábrázolta, mintha a borzalmak között is megőrizte volna méltóságát. Mednyánszkyhoz hasonlóan ő is a küszködő-szenvedő emberek egyéni harcait jelenítette meg.
A későbbiekben annyira felgyorsultnak az események a harctereken, illetve annyira megnövekedett a hátország információigénye, hogy szétválasztották az újságírók és a képzőművészek tevékenységét: létrejött a hadifestők intézménye. 1915 végétől kezdve visszahívták a fronton harcoló művészeket is, hogy a sorkatonai szolgálat helyett alkotótevékenységgel foglalkozzanak.
A háborús sorozatokban pedig egyre csak szaporodtak a puszta tájakban menekülő, bujdosó vagy éppen harcoló és gyakran mindenfajta hősiességtől mentesen elbukó katonák iszonyatos félelmének és kiszolgáltatottságának képei.