2017. February 13. Csaba Krisztina Zsófia: A tízes évek és a plakátok -- a magyar plakátművészet kezdetei

Sorry, this entry is only available in Hungarian. For the sake of viewer convenience, the content is shown below in the alternative language. You may click the link to switch the active language.

A plakátművészet a kor főbb tendenciáinak köszönhetően a XIX. század végén született meg. Az urbanizáció, a polgárosodás, a tömegtermelés és a gazdasági élet fejlődése tette ezt lehetővé, és biztosította a hátteret az újonnan született műfajnak. A plakát műfaja igen fontos, sokáig szinte egyedüli eszköze volt a tömegtájékoztatásnak és az ízlésformálásnak.

A teljes cikk képekkel ITT tölthető le

„A nagyvárosi utcza rohanó zsivajában némelyik utczasarkon kezdünk beleütközni a művészetbe. Szinte tegnapról-mára, estéről reggelre kelve leptek meg ezzel az ajándékkal bennünket a hirdetésragasztók. Egy kis szinörömmel az utczafalainkon, egy pár élénk, tüzes folttal a hirdetési oszlopon, nyájas, kedves női fejekkel, melyek elviselhetővé teszik a sütőport és az amerikai czipőt, pirosajkú szerecsenfiúkkal, akik kibékítenek azzal a gondolattal, hogy nincsen más szépítő-szer a világon, mint az Iksia gyöngye. És lovonülő felolvasókkal és tojásból kikelő pinczérfiúkkal és férgekre lövöldöző csendőrökkel, sok bolondsággal, jókedvvel, csinnadrattával.”

Vasárnapi Újság, 1913. február 23.

Az első színesen litografált falragaszt a plakátművészet atyjának tartott Jules Chéret alkotta meg 1869-ben Franciaországban. A  magyarul kőnyomatnak is nevezett technika nagy előnye − a korábbi rézkarcokhoz, metszetekhez viszonyítva – a könnyebb kivitelezés és a nagy példányszám. A plakátok így könnyen sokszorosíthatóvá, és terjeszthetővé váltak. Művészetelméleti szempontból tekintve fontos megjegyezni, hogy így több példányszámban is léteztek. A technikával együtt a művészi forma is változott: a spontán rajz, élénk színek váltak főbb jellemzőkké.

Magyarországon az 1860-as évek második felétől meginduló iparosodásnak köszönhető a műfaj megszületése. A szakirodalom Benczúr Gyula 1885. évi Országos Általános Kiállításhoz készült plakátját tartja a magyar plakátművészet kezdetének. Az első kereskedelmi plakátok – a később általánossá vált gyakorlattal szemben – iparágak, cégek alakulását hirdették, a korszak festészetének uralkodó stílusirányzatának megfelelő akadémista stílusban.

A tízes évek különösen fontos a magyar plakátművészet történetében, mivel ez a műfaj a XX. század elején teljesedett ki, vált lassan önálló művészeti ággá, s a tízes években születtek az első igazán kvalitásos alkotások. Ehhez az is hozzájárult, hogy 1910-ben Czakó Elemér az Iparművészeti iskolában létrehozta a grafikai szakosztályt, s evvel hivatalos alkalmazott grafika képzés indult Budapesten. A fellendülés a sok plakátpályázatnak is köszönhető, ezek voltak a kor legfőbb ösztönzői a művészek számára.

A magyar plakátművészetet a tízes-húszas években Európa-szerte ismerték, s ez összefüggésben lehet avval, hogy a magyar plakát sokkal inkább szinkronban volt az egyetemes vonulatokkal, mint a többi képzőművészeti ág magyar műalkotásai.

A falragaszoknak az első világháborúban is óriási szerepük volt, bevonulásra, hadikölcsönre buzdították a lakosságot. A hadviselő országok számon tartották ezeket, s így a háborús plakátok nemzetközi cserekiállítások tárgyai lettek, külföldi könyvekben, folyóiratokban is publikáltak a magyar alkotásokról.

A hirdetőoszlopok és táblák elhelyezése egészen 1911-ig magánkézben volt, akkor a főváros magához ragadta a hirdetés monopóliumát, s létrejött a Székesfővárosi Hirdető Vállalat. Akkoriban már villamosok tetején, utcai padok támláján és a fákat védő burkolatokon is reklámok szerepeltek.

A kor plakátjainak egy fontos csoportja a kiállítások hirdetései voltak. Különlegességük, hogy gyakran a kiállító művészek készítették őket, így Szinyei Merse Páltól, Vaszary Jánostól, Ferenczy Károlytól és Rippl-Rónai Józseftől is ismerünk ilyet. A falragaszok stílustörténetében ezek fontos állomások voltak, a szecesszió is először a festők programszerű kiállítási plakátjain jelent meg. Ferenczy Károly jól értette a plakát nyelvét: az ábrázolás és a szöveg szerves egységet alkottak falragaszain, művein jellemzőek az erős kontúrok, síkra redukált formák és homogén színfoltok, amik nagy hatással voltak a tízes évek munkáira is. Iványi-Grünwald Béla alkotásán a nagybányai művésztelep plein air módszerét fedezhetjük fel.

A századfordulótól kezdve a falragaszok kedvelt motívumai voltak a különféle társadalmi osztályú, szerepű nők − mint szimbólumok. A kor plakátjainak közös jellemzője, hogy a céljuk nem az egyes termékek népszerűsítése, hanem az általános vásárlási kedv növelése volt. Erre a különböző nőtípusok – mint az elegáns dáma, takaros háziasszony vagy a ledér hölgy – kifejezetten alkalmasak voltak, az egyes céloknak megfelelően. A francia reklámban elterjedt kacér nő típusa – gondoljunk Jules Chéretre vagy Henri de Toulouse-Lautrecre – Magyarországon viszonylag ritka. A tartózkodóbb magyar közízlésnek jobban megfeleltek Alfons Mucha szelídebb, szecessziós nőalakjai.

Faragó Géza, a kor kiemelkedő tehetségű, nemzetközileg is elismert plakáttervezője Mucha párizsi műhelyében tanult, nála mindkét nőfelfogás megtalálható. Az 1900-as években a Nakiri mulató számára tervezett plakátján két érdekes figura szerepel. A paraván mögött öltözködő hölgy lesütött szemeivel a csábító nőideált testesíti meg, míg az őt sámliról ágaskodva megleső kéjenc – aki az egész ábrázolást komikussá teszi – önmaga paródiája. A kor egyik ikonikus plakátja is Faragó Géza alkotása. A Tungsram wolframlámpa mint reklámozott termék csak elenyésző helyet foglal el a képen, a plakát főszereplője valójában egy megnyújtott alakú, karcsú, csinos nő és a mellette ülő óriási fekete macskája. Mindketten felfelé, egy ismeretlen fényforrás felé tekintenek az éjszakai tájban, míg a kép alsó részén felirat hirdeti a reklámozandó égőt.

Az 1900-as évek második felében jelent meg az a nagy sikerű típus, ahol egy-egy groteszk fej társul a hirdetendő termékhez. Ezek a falragaszok hamar népszerűvé váltak, céljukat tökéletesen betöltötték, mivel közvetlenül szólították meg a nézőt, aki könnyen az emlékezetébe véste a humoros grimaszokat, és azokon keresztül a reklámozott terméket. Az egyik ilyen, ma is mindenki által ismert vizuális ikon az Unicum plakátja. Az 1909-ben már meglévő falragaszt szignatúra híján Pachl Viktornak attribuálják. Az egyszerű, de dinamikus kompozíció, a vízből éppen kibukkanó hajótörött tágra nyíltszemeivel és az előtte úszó itallal általános feltűnést keltett a korabeli források alapján is.

A tízes évek egy új plakáttípusát Tuszkay Márton teremtette meg, akire a Németországból eredő ún. Sachplakat volt hatással. Főbb jellemzője a síkszerű stilizálás és a rafinált színhasználat mellett a világos kompozíció: a semleges háttér előtt maga az áru leegyszerűsített rajza jelenik meg. Ezzel ellentétes stílus a szintén a tízes években megjelenő gazdag rajzú, humoros plakát, aminek alakjai mindig a nagyváros, az utca, az éjszakai élet szereplői. A korábbi évekkel ellentétben már nem a kereskedelem a falragaszok központi témája, hanem egyre inkább a kabaré, az orfeum, a zenés kávéház és a színházak programjai.

Az 1910-es évek új szórakozási formája, vagyis a film, illetve a mozi is sok plakátot igényelt. Jellemzőjük, hogy a grafikus egy- egy hatásos jelenetet emelt ki a filmből, és ezt tette a plakát központi témájává. A bűnügyi történetek, horrorfilmek erőteljesebb megoldásokat követeltek a grafika terén is, így ezeken a felfokozott érzelmi hatás és a túlzás dominál. A filmplakátok formanyelve sok esetben párhuzamba állítható az expresszionizmus kifejezőeszközeivel, így Sátori Lipót egy német filmhez készült munkáján is az erős, élénk színek és a dinamikus formák uralkodnak.

A tízes évektől kezdődően a  plakát egy igen fontos funkciója lett a politikai agitáció. A pártok a tömegek támogatását akarták megnyerni, majd az első világháború alatt is szintén óriási jelentőségű műfaj volt. A magyar politikai plakát megteremtője és legjelesebb képviselője Bíró Mihály volt. A kereskedelmi hirdetéseket is jegyző Bíró a kor kiemelkedő, külföldön is elismert alkotója. A Népszava plakátjának 1911-es változatán kalapáccsal lesújtó vörös alak világszerte ismertté vált és egy korszak szimbóluma lett. Alkotásai a Tanácsköztársaság művészetét is alapvetően meghatározták.

A plakát erejét felismerve az aktivisták a plakát és az új festészet kapcsolatáról írtak a Ma című újság első számának programadó cikkében. A Kassák Lajos által deklarált új nézőpont alapján a plakát nem másodlagos, a képzőművészetből merítő műfaj, hanem önálló alkotás. Esztétikai programjukat a Ma kör által szervezett kiállítások plakátjain fogalmazták meg.

Bíró Mihály így foglalta össze a modern plakát jellemzőit: a kevés szín olcsóbb és hatásosabb, míg a feltűnő rajz felhívja a figyelmet, ami ezután a szövegre siklik át. Ez a leírás jól jellemzi a plakátművészet Chérettől induló egyre egyszerűsödő és hatásosabb tendenciáját, ami a későbbi évtizedek munkáit is meghatározta. A műfaj sikerét és fontosságát mutatja, hogy a kor kritikusai és a folyóiratok rendszeresen foglalkoztak a plakátművészet kérdésével.


Források:
  • Bakos Katalin: 10×10 év az utcán. A magyar plakátművészet története 1890–1990. Budapest, Corvina Kiadó, 2007.
  • Nagy Anikó, Rédey Judit: Az utca képeskönyve. Kereskedelmi plakátok és korabeli kritikájuk (1885-1945). Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2006.
  • Nagy Anikó, Babucsné Tóth Orsolya, Szoleczky Emese: Mindenütt hódít. Reklám a nagy háborúban (1914-1918). Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 2009.
  • 100+1 éves a magyar plakát. A magyar plakátművészet története 1885-1986. Szerk.: Kemény György, Budapest, Műcsarnok, 1986.