+8
  • Tervező:

    Hofstätter Béla , Domány Ferenc
  • Építés éve:

    1935
  • Építtető:

    Magyar Rabbethge és Giesecke Magtenyésztő Rt.
  • Építő:

    Mann József és fia
  • Épület funkciója:

    lakóház

Leírás

Előzmények:

 

1854-ben még a Duna medre volt a másik oldalon, 1872-ben már újabb területek lettek kiszabályozva, mind nagyobb területeket követelve a Dunától. 1912-ben a jelenlegi épülettömbök alatt a Wahrmann utca húzódott – a Pozsonyi út, Csanády tér Thurzó utca, Kárpát utca kereszteződésében. Száz évvel ezelőtt a terület még Budapest külvárosa volt, kertekkel, gyárakkal és malmokkal tarkított, fejlődő munkásnegyed.

 

Az eredeti ipartelep és a be nem épített terület rendezése az 1920-as években került napirendre, majd a környék rendezési tervét 1933-ban fogadta el a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. A rohamos fejlődésnek indult környék a sok kisebb alapterületű lakásnak és a sűrű beépítésnek köszönhetően túlzsúfolttá vált, így a Lipótvárosi Kaszinó elnöke, Scheuer Róbert mérnök ekkor kezdett el lobbizni Rakovszky Ivánnál, a Közmunkák Tanácsa elnökénél egy park létesítése érdekében, “amely levegőt és romantikát visz ebbe a sivár városnegyedbe” – és ezzel megszületett a Szent István park kiszabályozása.

 

A nagyok által csak „egyforma külsejű”-nek titulált bérházak egy nagyon komolyan átgondolt várostervezési koncepció részét képezték. Az épületekkel kapcsolatban sok mindent előírtak: “a telkek keretesen, illetve csatlakozó udvarokkal építendők be, az épületek magasságának 25 méternek kell lennie, az épületek homlokzatát egy-egy tömbön egységesen és összhangzatosan kell kiképezni és legalább nemesvakolattal ellátni, a homlokzatok részletes rajzát pedig az építési engedély kérése előtt külön kell engedélyeztetni”. A házak bejáratát a Duna-part felől írták elő, mégis a Pozsonyira kerültek, ami nyilván praktikusabb, viszont ide írták elő a franciaudvarok kialakítását is, mely kevésbé logikus a panoráma és a városkép szempontjából.

 

Így született meg több szakaszban, szigorú szabályozással és gyakorlatilag központilag megtervezett homlokzatokkal fővárosunk építészetileg legegységesebb negyede, modern stílusban. A homlokzatok egyszerűségének anyagi oka is volt: 1934-től adókedvezményekkel is ösztönözték a lakásépítést, viszont a rendkívüli adómentesség csak akkor járt, ha a fent taglalt keretes beépítés mellett az épület az adott év végéig tető alá került, vagyis rohamtempóban kellett dolgozni. Ezért is kerültek előtérbe az új technológiák, mint például a vasbeton szerkezet, amelynek felhúzásához lényegesen kevesebb időre volt szükség, mint a téglából való építkezéshez.

 

Ez a terület nemcsak építészetét, hanem életstílusát tekintve is teljesen más, mint a többi, ezért is vonzotta, ihlette az irodalom és művészet kedvelőit és művelőit is. Az Újlipótvárost birtokba vevő középosztály lubickolt az új házak és a negyed nyújtotta szolgáltatásokban: élvezhették a házakban működő központi fűtést, a csapból folyó meleg vizet, sőt, a luxusbérházak Margitszigetre néző tetőkertjét is.

 

Az építtető:

 

A Hatvany család vagyonát még a 19. században Deutsch Ignác alapozta meg, akinek terménykereskedelemmel foglalkozó cége Hatvanban működött. Ignác fiai, József és Bernát tovább folytatták a sikeres vállalkozást. A család fénykora Ignác unokáinak, Sándornak és Józsefnek az életére tehető, akik a hatvani, a sárvári és több alföldi cukorgyár alapítói voltak. A “cukorkirály”-nak is nevezett báró Hatvany család 1937-ben egyike volt az ország legnagyobb zsidó családjainak.  Az 1930-as évek végén, a ’40-es évek elején már számos részvénytársaság tartozott a több ágra szakadt, kiterjedt család érdekeltségébe.

 

A Magyar Rabbathge és Giesecke Magtenyésztő Rt. részben szintén a Hatvany család tulajdonában volt. A részvénytársaság tevékenységi körébe az alábbiak tartoztak: cukor- és takarmányrépamag, valamint magburgonya és egyéb magvak tenyésztése és az ezen cikkekkel való kereskedelem, továbbá földbirtokok vétele és bérlete mezőgazdasági üzemek folytatása céljából, végül mindennemű olyan vállalatok alapítása, melyek a fent említett célokat szolgálják, és ilyen vállalatokban való részvétel.

 

A cég megalakulása 1929-30 körülre datálható, ugyanis a hazai cukorrépák kísérletei eredményeképpen ekkor már sikerrel jelent meg a piacon az amúgy német, 1864-ig visszavezethető gyökerekkel rendelkező Rabbathge-cukorrépa magyar verziója. Így a hazai cég nem a mai napig létező német – ugyan azóta már névváltozáson átesett (jelenleg: KWS Kleinwanzlebener Saatzucht) – azonos nevű céggel való kapcsolata miatt kapta nevét, hanem az általuk forgalmazott, róluk elnevezett cukorrépafajtáról. Fióktelepük és leányvállalatuk nem volt; valószínűleg ez a vállalat számított az Alföldi Cukorgyár Rt. leányvállalatának, amit az is bizonyít, hogy hivatalosan az építtető a Magyar Rabbethge és Giesecke Magtenyésztő volt, azonban a megvalósult épületen már az Alföldi Cukorgyár szerepel bérbeadóként.

 

A tervező:

 

Domány Ferenc (Gyöngyös, 1899. ápr. 30. – London, 1939):

Zsidó származású építész, számos európai országban épült középület, budapesti lakóépület és filmszínház tervezője.

Tanulmányait a budapesti műegyetemen Hültl Dezsőnél kezdte, majd a berlini műegyetemen fejezte be, diplomáját már Berlin-Charlottenburgban szerezte meg. 1925-től Berlinben több nagy szállodát (Woga-Hotel 1927–1930; Autohotel 1929–30), irodaházat, sportcsarnokot épített. 1933-ban visszatért Budapestre, és főként Hofstädter Bélával együtt több modern bérházat és moziépületet (Ady, Lloyd/Duna és Brodway mozi) épített. 1936-ban a két tervező társult, közös irodát nyitottak, a Szent István parki lakóépületek mellett a Margit körúti „dugattyú-ház” közismert, mely az újlipótvárosi tervek után valósult meg. 1939-ben jelentős vagyonnal Londonba költözött; a londoni postapalota pályázatán díjat nyert, amelynek alapján azután megkapta a munkavállalási engedélyt. A fiatal építészt holtan találták lakásán, valószínűleg altató-túladagolás miatt lett véletlenül öngyilkos.

Hofstätter Béla (1891-1944)

Zsidó származású építész, építőipari vállalkozó

1913-ban végzett a  Műegyetemen, utána saját építészirodát nyitott, főként villák és bérházak tervezésével foglalkozott. 1936-ban a németországi gyakorlattal rendelkező Dománnyal együtt társvállalkozásba kezdett. Számos bérház tervezését és építését is vezette. Az általa tervezett lakóházak egyikében élt, ’44-ben innen vitték a Duna-partra a nyilasok.

 

Az épület:

 

A Dunapark ház néven ismert luxusbérház együttese. A főváros legkiválóbb, legelegánsabb modern bérpalotájának számított korában. Az épület gyakorlatilag ennek egy újabb szakasza, szervesen kapcsolódik a Pozsonyi út 38-40-hez egy harmadik lépcsőházzal.

 

Az épületnek a Pozsonyi útról egy bejárata és lépcsőháza van, bár az eredeti tervek szerint a parkból nyílt volna. Az épület H-alakú, aminek középső része az ovális alakú lépcső és a lépcsőház. Ez a lépcső is elegáns, üvegfelülettel és bevilágítással a belső kert felől mindkét oldalról. A közös használatú kert a 38-40. szám alatti épület folytatása, azzal téglalap alakot képez.

A pinceszinten a szokásos kiegészítő és gépészeti helyiségek találhatók, melyekből a vasaló-szárító-mosóhelyiségek bizonyára privát tárolóvá alakultak. Az utca felőli részben trafó és az üzlethez tartozó pincerészek vannak, melyekhez angolaknák és külső lépcsők vezetnek le. A földszinten két, utcáról megközelíthető üzlet, valamint három lakás található, melyek egyike egy kisméretű kapuslakás volt. A fentebbi 5 szinten eredetileg három lakás volt, majd áttervezés után az első emeleten ezek egyike az üzlethez csatlakozó galéria lett, annak személyzeti része. Az épület a szomszéddal közös teraszt kapott a második emeleten. A hatodik emelet visszahúzott, kisebb alapterületű szint, három lakással és közös tetőterasszal. A lépcsőházi előcsarnok falait teljes magasságban ruskicai márvány burkolja, a márványpadló közepén perforált Emergé gumiszőnyeg. Az üvegházként, üveghomlokzattal kialakított lépcsőház egészen felvezet a teraszra, és szándékosan úgy tervezték, hogy már belépéskor egyértelmű legyen mindenki számára, a házat nagyon jómódú családok lakják. A lakók kényelmét lift, gyermekkocsi tároló, házfelügyelő szolgálta, társadalmi és anyagi helyzetüket pedig olyan luxust sugalló részletek nyomatékosították, mint a lobby igényes belsőépítészeti részletei, valamint egy speciális szellőzőrendszer, amely a lakásokba friss dunai levegőt szívott.

Az épület külsejét erősen meghatározza a Közmunkatanács korabeli utasítása, aminek köszönhetően alakítottak ki franciaudvart a Pozsonyi úti oldalon, és ezért zárt erkélysoros a Duna felőli homlokzat. A tervezők eredetileg pont fordítva tervezték a házat, a Dunára néző francia udvarral több lakás nyílhatott volna a természetre, és a házsor nem a forgalmas utcára nézett volna.

Az épület anyaghasználatában az előírt vakolat, illetve a kőburkolat dominál. A harmadik ütemként is kezelhető épület szervesen kapcsolódik a 38-40-hez, gyakorlatilag azt az érzést kiváltva, hogy a szomszédos épület szimmetrikus tükrözése. Bár az alaprajzok alapján ez nem így van, az kétségtelen, hogy az utcai homlokzaton ezt használták eszközül a harmónia kialakítására. Ennek megfelelően a vakolatszínben és homlokzati anyaghasználatban is ahhoz igazodik. Az üzletek és a bejáratok ugyanazt az üvegportált kaptak, karcsú fémkeretekkel, azonos kapurészletekkel. A fém és üveg használata a felsőbb szintek erkélyén is fellelhető, a leegyszerűsített formákkal teljes harmóniában.

 

Források

 

http://kep-ter.blog.hu/2011/06/18/pozsonyi_ut_42-_a_dunapark_haz_harmadik_lepcsohaza#more7463906

 

http://kep-ter.blogspot.hu/2013/01/ujlipocia-varos-varosban.html

 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_ForNepDem_04/?pg=415&layout=s

A ház programjai