2020. január 7. Női szemmel: A Bauhaus iskola női fotográfusai. Kárász Judit (1912–1977), Fodor Etel (1905–2005), Blüh Irén (1904–1991)

„A gazdag leány, ha dolgozni akar, ne foglaljon el kényelmesen és fantáziátlanul egy munkakört, hanem igyekezzék tudását, látókörét, tehetségét vagy csak érdeklődését fejleszteni. Tanuljon, végezzen egyetemet, legyen művésznő, ha tehetséges.” – Dénes Erzsi: A dolgozó nő problémája[1]

Háttér

Abban az időben, amikor az emancipáció épp csak tipegni kezdett a gyerekcipőjében, kifejezetten merész lépésnek számított, ha egy lány modern főiskolára ment. Ráadásul sokkal kevesebb mód nyílt a tájékozódásra, nem lehetett csak úgy „a neten rákeresni” a képzésekre, a mindenkori hatalom pedig sokszor inkább el is hallgatta a lehetőségeket. Magyarországon a numerus clausus miatt is egyre nagyobb számban fordultak külföld felé a fiatalok – elsősorban persze a tehetősebbek.

A trianoni békediktátum és Horthy Miklós hatalomra kerülése után a szabad szellemű, modernebb gondolkodók, a művészek számára szűkült a tér, egyre fullasztóbb lett a légkör: a konzervatív szemlélet vette át az irányítást az élet minden területén. Az 1920-ban bevezetett numerus clausus (zárt szám) szabályozta a felsőoktatásba felvehető zsidó származású hallgatók létszámát, a nők pedig még mindig, eredendően hátrányból indultak. A szociáldemokrata Kéthly Anna (az országgyűlés második női képviselője) szerint a numerus clausus ráadásul elsősorban szociális kérdés volt, hiszen

| „a numerus clausus törvénye a szegény zsidó ellen szól, az egyetemre való felvétel kérdésében a szegény nők ellen szól. Mert a gazdag zsidó és a gazdag nő el tudnak menni külföldre is.”[2]

És aki tudott, ment is. Németországban 1919-től létezett a saját korát is magasan meghaladó, formabontó iskola, a Bauhaus. Szellemiségében és koncepciójában is egyedülállónak számított, ráadásul kifejezetten magas számban vett fel női hallgatókat, ami különösen vonzó alternatívává tette a nyitott, na és persze tehetősebb lányok számára. Nem volt egyszerű bekerülni, de Blüh Irénnek, Fodor Etelnek és Kárász Juditnak sikerült.


Kárász Judit bizonyítványa a szegedi Állami Szent Erzsébet Leánygimnáziumból. Amikor még az egyes volt a „jeles” (1926)
Szemelvény forrása: A Szegedi Magy. Kir. Állami Árpádházi Szent Erzsébet-leánygimnázium harmincadik értesítője. Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1927. p. 28.

A Bauhaus-t 1933-ban, a fokozódó politikai helyzetben betiltották, de még pont jutott idő arra, hogy mindhárman elvégezzék.

Kárász Judit

A 30-as évek elején virágzott a népi írók (többek között Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Illyés Gyula) által teremtett irodalmi szociográfia, és a fotóélet sem maradt közömbös a vidék, a kisemberek, a „puszták népe” problémáival szemben. Témát bőséggel szolgáltatott az I. világháború, a Tanácsköztársaság, majd a Trianon utáni Magyarország – nem véletlen, hogy a kor szinte minden jelentős fotográfusa kötődött a szociofotó érzékeny műfajához, ami sokkal több volt, mint a nyomasztó társadalmi problémák bemutatása. A szociofotó úttörőjeként is emlegetett Kárász Judit (1912, Szeged – 1977, Budapest) 18 éves korában, 1930 körül Szegeden kezdte el a helyi szegények fényképezését.

Kárász Juditnak már az édesanyja is külföldön, Berlinben tanult. Jómódú, művelt zsidó családból származott, hatalmas könyvtáruk volt, ami megalapozta széleskörű műveltségét. Foglalkoztatta az emancipáció kérdése, és saját közvetlen környezetén túl is látott: érzékeny volt, empatikus, és érdekelte a világ. Szegeden érettségizett 1930-ban, majd egy évig Párizsban tanult, 1931-32-ben pedig a Bauhaus növendéke lett Dessauban, ahol a kor legjelentősebb nyugat-európai művészeitől tanulhatott. Walter Peterhans fotós osztályába járt, ahol újfajta látásmódot tanult: szokatlan szögből és megvilágításban fényképezte a hétköznapi tárgyakat és készítette csendéleteit. Az anyagstruktúrák kísérleti felvételei mellett Kárász szívesen fotózta a Bauhaus életét és diáktársait, amely képeinek köszönhetően viszonylag hamar ismertté lett a főiskolán is.


Kárász Judit: Olvasó férfi (Munkára váró kubikus) (1932)
Kép forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum [leltári szám: 2004.9178]

1932-től a DEPHOT ügynökség fotólaborjában dolgozott, ahol kollégája volt Friedmann Endre (Robert Capa) is. Nyaranta rendszeresen hazatért Szegedre, és csatlakozott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának falukutató mozgalmához. Pár évvel jártak a nagy 1929-es gazdasági világválság után, így témában nem volt hiány. A falusi és a városi lét kontrasztját, a munkanélkülieket, az öreg parasztembereket, a szegénységet, a hétköznapi élet nyomorát és kilátástalanságát, a vásárok életképeit szociográfiai hűséggel és erős társadalmi érzékenységgel ábrázolta.


Kárász Judit: Lotte (Iréne Blühova) (1931)
Kép forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum [leltári szám: 2004.7678]

Németországban ismerkedett meg a sokoldalú Hans Henry Jahnn német drámaíró-orgonaépítő-lótenyésztővel – barátságukból hosszantartó szerelem és élettársi kapcsolat lett, noha a férfinak családja volt. A hitleri Németország egyre fullasztóbb szorításából Jahnn családjával és szerelmével, Kárász Judittal együtt egy apró Balti-tengeri szigetre, a Dániához tartozó Bornholmba menekült a közelgő háború elől. Napközben a gazdaságban dolgoztak, esténként pedig átadták magukat a muzikális és irodalmi élvezeteknek.

| „Dánia olyan probléma nélküli ország, hogy az néha kétségbeejtő”[3]

– írta Kárász egy levelében, és ezen a probléma nélküli vidéken formát talált a háborítatlan békének, időtlen tájakat, felhőket, mezőket, legelő lovakat, halászokat, tengerparti homokdűnéket és néma vitorlásokat fotózott. És ha épp nem fényképezett, írt:

| „Reggel, mikor kiléptem a házamból, a bárányok serege várt már rám… a nap még nagyon alacsonyan állt, az állatok árnyéka hosszú csíkokkal fedte a legelőt. A szemben lévő paraszttanya éppen kelőben volt, a mögötte lévő sziklák lila fényben úsztak és a sok lomb nélküli nyírfa meztelen testtel, sötétvörös ágakkal szinte lebegett a távolban. Furcsa szürkéslila, aranyos felhősávok fejezték be a láthatárt, mintha mögöttük a világ vége lenne.”[4]


Halászhajó, Bornholm, Dánia, Kárász Judit felvétele; magántulajdon (1935 körül)
Kép forrása: Szabó Magdolna: Dán vidék magyar objektívvel – a 20. század derekán. In: Apertúra XIX. 2013. október. MAFOT

 

És bizonyos értelemben, túl a horizonton tényleg a „világvége” volt: a II. világháború. Kárász a sziget háborítatlanságában sem feledte a szociofotó műfaját: megörökítette az ácsokat, a fürdőző gyerekeket, a száradó hálót, a halászok munkájának végtelen monotóniáját – tovább örökítve egy letűnt világ életképeit. A Jahnn-nal való szakítás után a kis szigetről Koppenhágába ment, ahol művészettörténeti órákat vett, mellette pedig keményen dolgozott egy szövőgyárban.

1949 decemberében hazatért Magyarországra, és múzeumi fényképész lett: az Iparművészeti Múzeum fotósaként tárgyakat – vert csipkét, ónkupát vagy éppen párnalapot színes selyemhímzéssel – fényképezett katalógusokba. 1977-ben, 66 éves korában öngyilkos lett.

Fodor Etel

A magyar női bauhäuslerek másik nagy fényképész-egyénisége, Fodor Etel éppen hét évvel volt idősebb Kárász Juditnál, és Pécshez kötődött ezernyi szállal, leginkább nagymamája, Grünhut Etti révén. Dédapja jómódú kereskedő volt, apja mérnökként szintén sokfelé megfordult. Ahogy Kárász Judit Szegeden, úgy Fodor Etel Pécsett töltötte a nyári szüneteket, egy 19. század eleji, szép homlokzatú, klasszicista házban, szőlővel, gyümölcsfákkal.Szívesen és sokat rajzolt, rajongott Pécsért, ahol akkoriban pezsgett a kulturális élet, így fontos ismeretségeket is lehetett kötni. Érettségi után Jaschik Álmos[5] pesti magániskolájában tanult művészetet – ez abban az időszakban lányoknál igazi úri huncutság volt, nem is véletlen, hogy elsősorban a művelt középosztályból származó, emancipált lányok jártak ide és találtak inspiratív közösségre.


Fodor Etel: Cím nélkül, Fotostudie mit Revolver und Zuckerstücken (1928)
Kép forrása: BAUHAUS100

Etelt művészettörténésznek szánták a szülei, de ő inkább grafikai tanulmányokat akart folytatni, míg végül a pécsi közeg irányt mutatott: 1928 nyarán ugyanis itt került sor egy rövid, ám sorsszerű beszélgetésre. Életében először és utoljára Pécsen találkozott Molnár Farkassal, az avantgárd építészet kiemelkedő egyéniségével, aki mesélt neki a Bauhaus iskoláról:

| „Olyan lelkesedéssel és szenvedéllyel beszélt róla, hogy nagyon kíváncsi lettem, és elhatároztam, hogy legalábbis megnézem, hogy mi van ott. A beszélgetés Molnár Farkassal csak egy napig tartott, nem ismertem azelőtt, és sohasem láttam azután.”[6]

Fodor Etelt Dessauba vitte a véletlen, épp abban az évben, 1929-ben, amikor megnyílt az iskola fotóműhelye is – Moholy-Naggyal már nem találkozhatott, mert ő 1928 őszén távozott az iskolából. Fodor Etel mestere is Walter Peterhans volt, akárcsak Kárász Judité – és ahogy Kárász, úgy Fodor is készített portrésorozatot diáktársairól, de elsősorban közeli felvételeket, markáns fény-árnyék megvilágításban.

Férjét, Ernst Mittagot, akivel 1930-ban házasodtak össze, a Bauhaus-ban ismerte meg. 1930 nyarán a Mecsek lejtőit járta és készítette tájképeit, s míg „otthon” a fény-árnyék-napsütés elemeivel dolgozott leginkább, addig Berlinben, ahol építész férjével élt, ködös városképeket készített: a gazdasági válság itt is erős témát szolgáltatott és egyre inkább a szociofotó felé irányította Fodor Etel figyelmét. Életművének fontos részévé lettek a nagyvárosi életről, a munkanélküliek világáról készített képei, a kubikoscsalád a batyun ülő kisgyerekkel, a betoncsövön pihenő, letört munkanélküliek.[7]


Interjú Fodor Etellel a Bauhausról és az ottani életről [angol nyelvű hangfelvétel]
Videó forrása: VIMEO [Stutterheim]

Az egyre nagyobb szegénység és a látványosan felszínre kerülő problémák is vezettek ahhoz, hogy a sajtófotó virágzásnak indult. Fodor Etel riportfotókat készített az AIZ (Arbeiter Illustrierte Zeitung) részére, majd 1933-ban, származása miatt hazatért a fasizálódó Németországból. Itteni felvételeinek nagy része megsemmisült.

Hazatérése után is tovább fotózott, de leginkább magának készítette piacképeit a pécsi, a hosszúhetényi vásárokon. Férje időközben Berlin egyik vezető építésze lett; amikor 1936-ban nem vállalta el a Göbbels-ház átépítését, felesége meglátogatásának ürügyével Pécsre utazott, és soha többé nem tért vissza Németországba. A Fodor Etel által rajongásig imádott régi pécsi házat Bauhaus stílusban alakították át – ez egy mai napig ritka bauhausos emlék a Mecsek városában. A ház maradt, ők viszont mentek: az első zsidótörvény évében, 1938-ban Dél-Afrikába költöztek – minél távolabb a fojtogató politikai légkörtől.

Fodor Etel Dél-Afrikában is fotózott, elsősorban épületeket, az 1960-as évektől pedig textilszövéssel foglalkozott, és tanított is Fokvárosban. Pécshez és Berlinhez kötődő fotós életműve ezzel végérvényesen is megszakadt, Európától, Magyarországtól távol már teljesen más utat kezdett járni. Pécset 1982-ben látta utoljára, Dél-Afrikában halt meg 2005-ben, kevéssel a 100. születésnapja előtt.

Blüh Irén

Fodor Etel barátnője, az egy év híján vele egyidős Blüh Irén 1904-ben, Vágbesztercén született. Érettségi után egy darabig családi gondok miatt egy ügyvédi irodában, majd egy bankban dolgozott, ami vélhetőleg jelentősen befolyásolta a jövőjét: kölcsönpapírokat, szerződéseket írva és gépelve találta szemben magát kölcsönért folyamodó, kilátástalan sorsú nincstelenekkel, és szembesült a problémával, hogy a többség már a kamatokat sem tudja fizetni, sorra vesztik el mindenüket az emberek, a nyomor pedig egyre fokozódik. 1924-ben kezdett fényképezni, egy évvel azelőtt, hogy Marikovában (Trencsén vármegye) fellázadt a nyomorgó lakosság.

A Parlamentben Blüh Irén kommunista képviselőként, dokumentumértékű felvételeivel bizonyította a falvak nyomorát; fotóival a prágai szenátusban is érveltek. 17 éves korától a Kommunista Párt tagja volt, és a felvidéki Sarló-mozgalom[8] tagjaként is intenzív politikai tevékenységet folytatott – immár kifejezetten a párt számára készítette riportjait a környező falvak nyomoráról. Kifejezőeszköze, „fegyvere” maga a fotóművészet volt.

1931-1933 között volt a Bauhaus iskola növendéke – Kárász Judittal egyidőben, ugyanazoktól a mesterektől tanult tipográfiát, grafikát és fotózást.

| „Blüh Irén beszámolója szerint az iskolán olyan atmoszféra volt, olyan alkotói és tudás vágy, amiből egyenesen következtek a közös gondolatok, közös akciók. 1931-től 1933-ig volt Dessauban és állítása szerint egy tanítási évbe annyi fért bele, ami máshol tíz évbe se.”[9]

Blüh Irén a harmincas években a hitleri Németországba próbált baloldali irodalmat csempészni, folyamatosan szociofotókat készített, fotós és színházi közösségeket szervezett, 1941-től az antifasiszta földalatti mozgalomhoz is csatlakozott. Később volt könyvtárigazgató és főiskolai tanár is, irodalmi szalont is vezetett, úgy is emlegették, hogy „Pozsony Gertrude Stein-je”. Képei álnéven járták a kiállításokat. 1941-ben politikai tevékenysége miatt elfogatóparancsot adtak ki ellene, legfontosabb anyagai, negatívjai eltűntek. Ő túlélte a háborút, de családját kiirtották.


Blüh Irén fotográfiái [aprónyomtatvány, meghívó] (2009]
Kép forrása: Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár [MaNDA] [azonosító: 2011/273/6]

A háború után visszavonultan élt, és elsősorban fényképezéssel foglalkozott, valamint sérült gyerekeket tanított festeni és szobrászkodni. Blüh Irén 1991-ben halt meg.

Száraz Eszter


Nyitókép: Kárász Judit: Női portré (1931)
Kép forrása: Magyar Fotográfiai Múzeum [leltári szám: 2004.7679]

FORRÁSOK ÉS JEGYZETEK:
[1] Dénes Erzsi: A dolgozó nő problémája. In: Dolgozó Asszonyok Lapja, 1932.
[2] n. n.: Csak egy ülésnap áll rendelkezésemre – mondja Klebelsberg. In: Magyarország, 1926. 33. évf. 258. sz. p. 3.
[3] Részlet Kárász Judit Buday Györgyhöz írott leveléből (Móra Ferenc Múzeum, Irodalomtörténeti Gyűjtemény, Szeged), idézi: Szabó Magdolna: Dán vidék magyar objektívvel – a 20. század derekán. In: Apertúra XIX. 2013.október. MAFOT.
[4] Szabó Magdolna: Dán vidék magyar objektívvel – a 20. század derekán. In: Apertúra XIX. 2013. október. MAFOT.
[5] Jaschik Álmos iparművész, pedagógus 1920-tól működő magániskolájából sok ismert művész került ki, pl. Kovács Margit keramikusművész is.
[6] Mittag-Fodor Etel levele Wynbergből (1986. január 16.), idézi: Bajkay Éva: Egy bauhäusler fotói a pécsi vásárokról – Fodor Etel centenáriumára. In: Jelenkor (2005) 48. évf. 11. sz. p. 1049.
[7] Bajkay Éva: Egy bauhäusler fotói a pécsi vásárokról – Fodor Etel centenáriumára. In: Jelenkor (2005) 48. évf. 11. sz. p. 1049.
[8] A Sarlósok falujárásairól bővebben ld. a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó szócikkét.
[9] Bodnár János: A prostinál is rosszabb volt. In: Szép Szó. A Népszava kulturális és társadalomkritikai melléklete. 2014. március 8. 141. évf. 57. sz. p. 4.