Milyen lehetett a Dunakorzó száz évvel ezelőtt? A híres és hírhedt korzó, tele finoman öltözött hölgyekkel, urakkal, csendőrökkel. Még állt a Monarchia, a fényes, csúcsos sisakú csendőrökkel, az elegáns arisztokráciával. Ismeretségek és házasságok köttettek a Duna partján, amely száz évvel ezelőtt még Budapest életének szerves részét képezte.
A korszellem megmaradt fekete-fehér filmtekercseken és mindenki számára elérhető a Magyar Nemzeti Digitális és Filmarchívumnak (MANDA) valamint az Európai Filmes Átjárónak (European Film Gateway – EFG) köszönhetően. Ebből a gyűjteményből emelnénk ki itt néhány filmet, amelyeken nem csak a száz évvel ezelőtti Budapest utcáit leshetjük meg, de megismerhetjük a lakosokat is, akik betöltötték ezeket az utcákat.
A dunaparti korzó (1915)
A dunaparti korzó (1915) © EFG
Lajta Andor dokumentumfilmje a Duna-parton és a Vigadó téren örökíti meg a forgatagot, amelyet már átjár a Nagy Háború szelleme. Az alig két perces film életképeket rögzít, amelyeken mindenki mosolyog, szép az idő, az emberek csinosak és elégedettek. A Monarchia csendőrei mellett fényes gombú tisztek jelennek meg, akik vidáman kávéznak, hófehér nyári ruhákba öltözött hölgyek tartanak jótékonysági vásárt, automobilok robognak az utcákon. Mindezt a korzó klasszicista épületeinek díszletében.
Bár a film rövid, a figyelmes néző elkaphat néhány érdekes részletet. Ilyen a számtalan kalapemelés, amely nem csupán az udvarias és illemtudó ember sajátja, de tükrözi a kor hierarchikus társadalmi felépítését is. Ez alól csak a szórakoztató ipar kivétel, Huszár Pufi színművész és társai lazán pöfékelnek egy hajón, éles ellentéteként a csúcsos sisakú csendőröknek.
Jótékonysági gyűjtés Budapest utcáin (1918)
Jótékonysági gyűjtés Budapest utcáin (1918) © EFG
A rövid dokumentumfilm asszonyok és lányok adománygyűjtését rögzíti Budapest belvárosában. A jelenetek inkább élő tablóképek, amelyekről a jómódú polgárság mosolyog vissza ránk. Lajta Andor filmjéből nem derül ki az adománygyűjtés célja, de mindenképp érdemes megfigyelni a hölgyek technikáját. Az egyik részleten élő sorfalat alkotnak az utcán a keménykalapos urak előtt, perselyeiket pedig olyan vehemensen rázzák, hogy a mai, kevésbé jómódú társaik megirigyelhetnék őket.
Budapestből keveset engednek látni a nagy masnis kalapok, de a napernyők és sétapálcák mögül néha elővillan egy kézzel festett tábla és a régi faüléses 61-es villamos.
Élet az egykori Zita-telepen (1915)
Élet az egykori Zita-telepen (1915) © EFG
Az egykori Zita-telep a mai Gyáli úti Fradi edzőpálya helyén állt, eredetileg, mint a Magyar Királyi Honvédség Helyőrségi Kórháza. A propagandafilm reprezentatív jelleggel mutatja be a háborúból hazatérő lábadozók életét, amelyet néha cinkos feliratokkal ízesít.
A barakkok önmagukban igen egyszerű építmények. Az egész telep kialakítását a célszerűség hatja át, csak a Rituális Konyha tűnik ki az egyforma falak közül, bár elképzelhető az is, hogy csak a 21. századi néző számára kuriózum. Értékét mindenesetre a tetején pózoló tűzoltó csak emeli, aki látható ok nélkül mássza meg kantint.
A szereplők egyszerű emberek, akik kapva-kapnak a szórakozási lehetőségeken, még akkor is, ha azokat csak egy film kedvéért kapják. A közös tánc és kártyázás társasági esemény, nem csak a katonák, de a kórház személyzete számára is.
A nyitójelenet, amelyben napfürdőző katonákat láthatunk, nagy tanulsága, hogy Budapest külvárosában már akkor sem volt divat az angol gyep.