Frankel Leó út 25-29. fürdő

A Lukács fürdő épületegyüttese középkori eredetű épületrészt is magában foglal és a fürdő funkció is létezett már a 18. század elejétől, ennek ellenére a mai fürdőről csak az 1880-as évek közepétől beszélhetünk. Ekkor épült meg a ma is álló nagy szállodaépület és az első gyógyfürdő épület. Innentől átvette a vezető szerepet a szomszédos Császár fürdőtől és Budapest legkorszerűbb gyógyfürője volt, egészen a Széchenyi fürdő 1913-as megnyitásáig. A 20. század elejére az akkor Zsigond utcának ez a szakasza önálló kis fürdőnegyeddé vált a világvárosban, több fürdővel, szállodával, fogadóval, éttermekkel és kávéházakkal. Ennek a pezsgő városrésznek a magva volt a Lukács fürdő. Építéstörténete igen összetett, szinte alig volt olyan évtized, amikor nem végeztek rajta jelentős bővítést vagy átalakítást. A mai fürdő több mint 130 éves fennállása alatt legalább egy tucat építész hagyta rajta kézjegyét.

Előzmények

A József hegy aljában, fakadó, bővizű természetes hőforrásokat minden bizonnyal a rómaiak is ismerték és hasznosították. A környék a középkorban a Felhévíz nevet kapta. Az elnevezés egyértelműen utal a hőforrásokra és azok földrajzi elhelyezkedésére. Volt ugyanis egy Alhévíz nevű terület is a Gellért-hegy lábánál, ahol szintén természetes meleg víző források fakadtak. Ma is ez a két forráscsoport szolgáltatja Buda nevezetes termál fürdőinek vízét. Felhévíz a középkorban Buda városfalain kívül esett, de ennek ellenére a város életében fontos szerepet játszó terület volt. A 13. század végétől számos írásos dokumentum tanúskodik arról, hogy ezen a helyen működött a Szentlélekről nevezett ispotály, amely fürdővel, szegényházzal és templommal egészült ki. Ez az intézmény egészen Buda török kézre kerüléséig működött. Ezt követően derviskolostorrá alakították. Minden bizonnyal ez az épület volt Gül Baba otthona is. Alapfalainak tekintélyes része ma is áll a Malom tó feletti meredek domboldalban. A mai Lukács fürdő valódi elődépülete azonban nem ez volt, hanem egy eredetileg hadászati célokra, Mátyás király korában, a budai külső városfal közelébe épült ún. elő-erőd volt. Ez egy kb. 60*60 méteres, négy sarokbástyával rendelkező váracska volt, a József-hegy lába és a Duna között helyezkedett el. Egyik funkciója volt, hogy a Budáról Óbudára vezető utat védte, ellenőrizte. Igazi gazdasági jelentősége az volt, hogy az itt fakadó meleg vizű források viszonylag magasan erednek és több méteres szintkülönbséggel folynak a Dunába, így télen-nyáron malmot lehetett vizükkel hajtani. Így ennek a kis várnak egyben lőpormalom funkciója is volt. E mellett királyi fegyverkovács üzem is működött a falai között. A török korban – kisebb átalakítások mellett – az értékes lőpormalom funkció megmaradt. Kisebb megszakításokkal az épület 1885 körül bekövetkezett lebontásáig őrölték itt a lőport, a török idők után már Császár-malom néven üzemelő épületben. A 18. század elejétől kezdetleges, szegényes viszonyok között szabadtéri fürdő is működött az épület udvarán és a dunai homlokzat előtti területen is, ahol fából ácsolt medencéhez, oszlopokon álló facsöveken vezették a meleg vizet. Szerencsére a 17. századtól kezdve sok ábrázolás maradt fenn a környékről és a Császár malomról. Ezekről leolvasható, hogy az egykori kis várépület a 19. században már meglehetősen romos, esetleges barkácsolásokkal lerontott épület lehetett. A köznyelv Lukas fürdőnek nevezte, minden bizonnyal az épület állapota és a fürdő kezdetleges volta miatt. A mai fürdő alapítója, Palotai Fülöp a korábbi elnevezést úgy vitte tovább, hogy az új fürdő nevét Szent Lukácsra „nemesítette”.

A Lukács szálloda

A fürdő együttes legnagyobb, egyik legrégibb, és ma is többé-kevésbé eredeti homlokzatú épülete. Tervei 1888-ban készültek és – habár erre adat nincs – minden bizonnyal a következő néhány évben fel is épült. Tervezője Nay Rezső volt. Érdemes szólni néhány szót erről a kevésbé ismert építészről, annál is inkább, mert később dolgozott ugyanitt id. Ray Rezső építész is, akit a Lukács fürdővel kapcsolatban gyakran összetévesztenek Nay Rezsővel. Nay Rezső 1853-ban született Veszprémben, zsidó családban. Építészi tanulmányait előbb Budapesten, majd Münchenben végezte. 1876 és 1879 között Bécsben dolgozott. 1885-ig Magyarországon számos pályaművet nyújtott be, de ezek közül egy sem valósult meg. 1885-ben épült fel első épülete a budapesti Váci körút 62. szám alatt. 1888-ban tervezte a Lukács fürdő szálló és fürdő épületeit. 1892-ben társult Strausz Ödönnel. Ezt követően közös cégükben végzett tervezői tevékenységet, igen sikeresen. Számos lakóházuk, üzletházuk, villájuk épült meg Budapesten, elsősorban neobarokk és eklektikus stílusban. Olyan közismert épületek is a nevükhöz fűződnek, mint a tóalmási Andrássy-kastély vagy a Nagymező utcai Mai Manó ház. Jól mutatja anyagi sikereiket, hogy a Teréz körút 48-ban egy négyemeletes saját tulajdonú bérpalotát épített a Nay és Strausz cég. Utolsó munkája a Keleti Károly utca 35-ben épült Fleszig-villa már szecessziós stílusban készült. 1907. december 5-én halt meg.

A szálloda épület földszintje az eredeti tervek szerint teljes egészében fürdő funkciókat látott el. A középrizalitban az udvar felé eső oldalon egy nagy, nyolcszög alapú medenceteret terveztek a második emelet padlószintjéig nyúló kupolával, fölötte egy kéményszerű toldalékkal, amely a tetőig futott és az alatta lévő helyiség természetes világítását és szellőzését szolgálta volna. E teret folyosó vette körbe. E belső teret minden bizonnyal a budai török fürdők ihlették. A középrizalit Duna felőli traktusaiban kaptak helyet az öltözők. A két oldalszárnyban kádfürdők sorakoztak, az udvar irányába oldalfolyosóval. Utóbbiak ma is hasonló térszerkezetben, eredeti funkciójukban működnek. A középrizalit dunai oldalára, a második emeletre került eredetileg a vendéglátó funkció, egy díszes, két emelet belmagasságú terembe. Kivitele, méretezése okán minden bizonnyal ez a helyiség töltötte be az akkori fürdők elengedhetetlen elemét, a kurszalon szerepet. A tervek szerint a szállodának így – a második emeleti éttermen kívül – nem volt közösségi tere, sőt előcsarnoka sem. Ha a földszinti medence egyáltalán megvalósult, minden bizonnyal nem volt hosszú életű, mert egy 1900 körül készült fotó ezt a teret már neorokokó stílusban kialakított kávéházként ábrázolja. Korabeli fotók szerint, a századelőn nyaranta szinte körbevették a kávéházi székek és asztalok a szálloda épületét. Az emeleteken helyezkedtek el a szállodai szobák. A szobák természetesen a Duna irányába néztek, az oldalfolyosók az gyógyudvarra. A szobákhoz fürdőszoba eredetileg nem létesült. A két lezáró rizalitban emeletenként egy-egy több szobás lakosztály került kialakításra. Jelentős átalakítás történt az 1930-as években. Ennek legfőbb oka a korszerűsítés lehetett, de legalább ilyen fontos volt, hogy az eredetileg kialakított szállodai közösségi terek szinte teljes hiányát próbálják meg orvosolni. Az eredetileg medencetérnek tervezett kupolás helyiségből a szálloda előcsarnoka lett, mellette létesült a főbejárat, portásfülkével. Az előcsarnokból nyílt a főlépcsőház, amely eredeti állapotában maradt. A középrizalit földszinti, dunai traktusában egy nagyobb alapterületű, meglehetősen otthonos, art deco stílusú társalgó létesült, kandallóval, állólámpákkal, kényelmes kanapékkal, fotelokkal. Ennek folytatásaként egy modern stílusú, földszintes hozzáépítés létesült a dunai park irányában, amelynek teteje teraszként funkcionált. Ez lett a szálloda étterme. Ez egy igen elegáns, modern stílusú, a Duna felé nagy üvegfelületekkel megnyitott terem volt, ízléses berendezéssel. A falakat sötétre pácolt faburkolat (feltehetőleg diófa) borította. Ez a modern tér a szabadban is folytatódott; a közvetlen környezetben, mint nyári terasz (fonott székekkel és asztalokkal), tovább a Duna felé pedig egy modern stílusban tervezett parkként, középtengelyében szökőkúttal, amelynek vize az épület felé folyt el, kis vízesésekkel és egy geomterikus alapú tavacskába érkezett meg. Az erősen geometrikus szerkezetű park karakterét a terméskőből falazott alacsony támfalak adták. Ugyanekkor került a középrizalit kupolája elé egy nagyméretű „Lukács fürdő” neonfelirat is. Az átalakítások tervezője Schömer Ferenc volt, a bútorokat Kórody György és Ribáry Alajos építészek tervezték.

Az épület neoreneszánsz stílusú, francia-svájci hatásokkal (főként a manzárdtetők és kémények kialakítása miatt). Főhomlokzata a Duna irányába néz, összességében egy erősen horizontális, szimmetrikus architektúra, de alaprajzát tekintve nem teljesen egyforma a két szárny. Az északi szárny nem merőleges a középrizalitra és a két szárny szélessége sem azonos. A dunai homlokzat 3+10+5+10+3 tengelyes, középen egy nagyméretű, a két végén kisebb méretű rizalitokkal. A középrizalit földszint + emelet + egy két szint belmagasságú termet magában foglaló szint. Teteje kupolaszerű, amelynek tetején eredetileg díszes zászlótartó rúd állt. Az első emeleten az ablakközökben kariatidák helyezkednek el, amelyek a második emeleti, a teljes rizalit előtt végigfutó erkélyt tartják. A balusztrádos erkély díszítő elemei Zsolnay pirogránitból készültek. A zárópárkány feletti balusztrád és az azokon ülő vázadíszek szintén ebből az anyagból készültek. Az 1930-as évekbeli átalakítás leginkább a középrizalit dunai oldalát érintette: a második emeleti nagytermet megszüntették, vasbeton födémmel kettéosztották és szállodai szobákat alakítottak ki benne. Ez azzal járt, hogy a homlokzaton addig látható nagyméretű, félkörívben záródó nyílásokat, két szintben szögletes záródású erélyajtók váltották fel. Az így létrejött harmadik emeleti szobák francia erkélyt kaptak. A két oldalszárny és lezáró rizalitok földszintje sávozott vakolást kapott, a kádfürdők miatt kisméretű, fekvő ellipszis alakú ablakocskák sorakoznak rajta, így az egész földszintnek lábazat hatása van (ezt a struktúrát a közelmúltban állították helyre). Az első emelet ablakai stukkókeretezésűek, féloszlop tartotta timpanon a legjellemzőbb motívum. A rizalitok lakosztályai az első emeleten erkélyeket kaptak. A második emelet lényegében csak a rizalitokban jelenik meg a főhomlokzaton, az összekötő traktusok manzárdtetősek, gazdag, timpanonos stukkókeretezésű ablakokkal, az ablakok között balusztrádokkal.

Az épület mai állapota ellentmondásos. Ez leginkább abból fakad, hogy két intézmény használja megosztva. A földszinti kádfürdőket a Budapest Gyógyfürdői és Hévízei Zrt. üzemelteti, az egykori szállodai szobákban viszont ma kórház van. Már a második világháború után kórház került az egykori szállodába, 1951-tól pedig a ma is itt működő ORFI az üzemeltető. Míg a gyógyfürdő tevékenység az utóbbi évtizedekben jövedelmező üzletággá vált, addig az egészségügy finanszírozási helyezte nem kielégítő. Ez az állapot leolvasható a homlokzatok mai állapotáról. A gyógyudvar az elmúlt 10 évben nívósan megújult, vele együtt a főépület udvari homlokzata is, miközben a dunai homlokzat (a lábazat kivételével, amely a fürdőhöz tartozik) nagyon leromlott állapotban van. Az egykori gondozott, pezsgő élettel teli park ma elhanyagolt, leromlott, láthatóan nem szívesen időznek itt az emberek. Az egykori szállodai előcsarnokot ma a kórház használja. A portásfülke előterében még megvan az eredeti márványpadló. Az előcsarnok tere megvan, de burkolatai kicserélődtek, díszítő elemei eltűntek. A falakat ma kb. 2,5 méter magasságban siklósi barna márvány burkolja. A főlépcsőház többé-kevésbé megőrizte eredeti karaterét.

A gyógyfürdő épülete

A gyógyfürdő épületet egy időben tervezte Nay Rezső a szálloda épülettel. Stílusát tekintve ez is egy neoreneszánsz épület volt, de karakterében mégis erősen különbözhetett a vele egy időben létesült szállodától. A különbség leginkább abban érhető tetten, hogy itt a homlokzatok kiképzésében a téglaburkolat volt domináns, illetve a gyógyudvari (fő)homlokzat leginkább az itáliai reneszánszhoz állt közel. Az épület leírásánál a tervtárban részlegesen fennmaradt tervrajzokra lehet csupán hagyatkozni, ugyanis a megvalósult épületről fotó nem maradt fenn. Habár minden bizonnyal falainak nagy része ma is áll, már a megépülte utáni években elkezdődtek a hozzáépítések és átalakítások, amelyeket csak halvány nyomokból lehet követni. Ami bizonyos, hogy részben ennek az épületnek a helyén állt a Mátyás-kori kis vár, később lőpormalom, majd a mai fürdő előd fürdője. Ezt a becses középkori műemléket Palotai Fülöp a Lukács fürdő tulajdonosa az 1880-as évek közepén megsemmisítette. Ismeretlen okból egy sarokbástyáját nem bontották el, hanem belefoglalták az új fürdőépületbe. Belsejébe egy kis, kör alakú medence került, amely ma is megvan. A felépült fürdő egy emeletes volt. Földszintjén három medence helyezkedett el. Láthatóan a kapacitását igen alulméretezhették, így nem meglepő, hogy hamarosan újabb és újabb bővítések következtek. Nagyobbik medencéje ma is megvan, főbb elemeiben őrzi a tervlapokon látható belsőépítészeti megoldásokat. Más tekintetben ma már semmi sem látható az eredeti épületből. Legkésőbb az 1900-as években az északi oldalról hozzáépítettek egy nagyméretű szárnyat, amely egy emeletes lehetett, földszintjén és emeletén nagyobbrészt öltözőket foglalt magában. Nagy udvart zárt körbe, amelyben a ma is meglévő női és férfi nyitott úszómedence létesült. Erről az épületről tervtári anyag nem maradt fenn, korabeli fotó és ábrázolás is csak csekély számban. Ezekből viszont leolvasható, hogy a gyógyudvar felé tömegében a maihoz hasonló, egyemeletes, a földszinten árkádos eklektikus homlokzat nézett. Az uszodaudvarról fennmaradt fotón látható, hogy az udvari homlokzat gazdag szecessziós kiképzést kapott. E homlokzat tekintetében esetleg Böhm Henrik építész szerzősége elképzelhető, ugyanis a homlokzat díszítése, részletei erősen hasonlítanak az innen nem messze állt Flórián tér 12. bérház homlokzatához. A feltételezett szerzőség mellett szól az is, hogy Böhm egyik specialitása a fürdőépítés volt. Egyik homlokzat sem ért meg hosszú időt, ugyanis a fürdőépületet az iszaptó épületeivel együtt az 1920-as években klasszicista-biedemeier stílusban hozta közös nevezőre Hikisch Rezső. A visszafogott, historizáló épület bizonyára kedvére volt a következő koroknak is, mert lényegében eredeti formájában látható ma is. A sok építési periódusnak köszönhetően a gyógyudvari homlokzatok erősen tagoltak, így a szigorú klasszicizmus ellenére inkább romantikus összhatást eredményeznek. Mindezt még fokozza az egyik sarokra beépített, csigás oszlopon álló Szent Lukács szobor, amely valószínűleg a Hikisch-féle átalakításkor került ide és minden bizonnyal egy 18. századi szobor másodlagos beépítése. A gyógyudvari homlokzaton ma is láthatók az elmúlt több mint száz évből származó hálatáblák. Ezekből a táblákból sokkal több volt és eredetileg nem is ezen a falon voltak elhelyezve, de a második világháborúban jelentős részük tönkrement és egy későbbi felújítás során kerültek erre a falra. Az uszodai udvarhomlokzatok modernek, inkább stílus alatti kategóriát képviselnek. Feltehetőleg az 1930-1940-es években nyerték el mai formájukat. Az épület lapos tetején napozóteraszok vannak.

Az iszaptó épülete

Az egykori iszaptó a gyógyfürdő épületétől északra helyezkedett el és megszüntetéséig a Lukács fürdő egyedi látványossága és legjelentősebb gyógytényezője volt. A kis tavacska köré id. Ray Rezső tervezett fürdőépületet, amely 1893-1894-ben épült fel, egy időben és azonos stílusban a szemben lévő oldalon állt népgőzfürdővel. Tervtári anyagok nem maradtak fenn, csupán néhány fotó és képeslap. Ezek alapján megállapítható, hogy a külső és az udvari homlokzatok is keleties, mór stílusban épültek, részben vakolt felületekkel, részben polikróm téglaburkolatokkal, Zsolnay pirogránit nyíláskeretezésekkel. Az épület a kis tavacskát teljesen körbe vette, udvart képezve körülötte. Középen könnyűszerkezetes fallal volt elválasztva, külön területet használhattak a nők és és a férfiak. Maga az iszaptó és a ketté választott állapot egészen a rendszerváltás körüli időkig fennállt. Ez az épület még csak egy emeletes volt és alapterületét tekintve is lényegesen kisebb volt a mainál. Az 1920-as évekig a Frankel Leó utca és a Zsigmond köz sarkán fekvő területen földszintes ásványvízpalackozó üzem állt. Itt töltötték a korszak sokat reklámozott, népszerű Kristály ásványvizét. A többi fürdőépülettel együtt az 1920-as években, Hikisch Rezső tervei szerint ezt az épületet is jelentősen bővítették, átalakították, és közös nevezőre hozták a szomszédos fürdőépületekkel. A tó körüli épületet részben egy, két, és három emeletesre bővítették. Továbbá az ásványvízpalackozó üzem helyén telekhatárig bővítették. Itt helyezték el a gyógyászati osztályt, ahol elsősorban az iszapgöngyöléseket végezték. Az így létrejött nyugati épületszárnyban lényegében csak egy emelet volt, viszont a földszint is, és az emelet is, két szint belmagasságú, galériás, nagyvonalú csarnok volt. Ezek a termek ma is megvannak, felújításuk a közelmúltban történt meg, az eredeti kialakítást maximálisan tiszteletben tartva. A mai állapot tulajdonképpen még kedvezőbb is, mint az eredeti, mert a felújítás előtt ezek a nagy termek középen fallal ketté voltak választva, női és férfi részlegre. Figyelemre méltó, hogy a Hikisch-féle átépítések során az előterek, lépcsők burkolatait nagyrészt márványból készítették. Szép, többszínű márványból készült padlóburkolat látható ma is az egykori férfi gőzfürdő előterében (a Lukács szobor mellett), illetve megvannak az iszapcsarnokokat összekötő lépcsőházak carrarai márványlépcső burkolatai is, amelyeken még láthatók az egykori szőnyeglefogó rudak tartóelemei is.

Az iszapfürdő bejárati csarnoka a gyógyudvar leghátsó épülete, az iszaptó épülete és a Termál szálló közötti igen szűk területre épült be. A szűk terület miatt benyúlik a Termál szálló lépcsőházi tömbje alá, amelyet vasbeton oszlopokkal váltottak ki, illetve elfoglalja a Termál szálló alagsori szintjét is. Ez a szakasz valószínűleg már a 20. század legelején állt, mai formáját 1935 körül nyerhette. A világos és tágas csarnokban van ma a fürdő előcsarnoka és pénztárai. Nem csak eredeti funkcióját őrizte meg, hanem belsőépítészeti kialakítása is nagyjából megegyezik az 1935 körüli állapottal. A közelmúltban történt felújításnak láthatóan szándéka is volt ezt az enteriőrt megtartani, helyreállítani. A csarnok nagy, vertikális ablakokkal az iszap-udvarra néz. Padlója fekete-fehér márvány. Az összes nyílás keretezése, a lábazati burkolatok, és az oszlopok nagy része türkiz színű kerámiával van burkolva (a lépcsőházi tömböt tartó két oszlop tükörburkolatot kapott). Középen egy kissé robusztus ivókút áll, szintén ebből a kerámia anyagból. A mai kút a korábban itt állt kút rekonstrukciója. A közelmúltbeli felújítás során két érdekes dolog is megőrzésre és bemutatásra került: egyik a fürdő, az 1930-as évekből származó elektromos kapcsolóterme a másik pedig egy nagyméretű csempekép, amely a fürdő építésének állít emléket, német és magyar nyelven.

A Termál szálló

A Lukács fürdő és szállodája hamar népszerűvé vált, így az időközben részvénytársasággá alakult cég új szálloda építését határozta el. Ez az új szállodaépület közvetlenül hozzáépült a már működő szállodához, annak északi végfalához és a Zsigmond köz közé, Dunára néző főhomlokzattal. Homlokzati kialakítása, de még emeletmagasságai is eltértek a szomszédos szállóétól. Ezzel az épülettel és a mellette álló iszaptavi épülettel a nagy gyógyudvar lényegében U-alakban beépült. Tervezője szintén id. Ray Rezső volt. A szomszédos iszapépülettel egy időben, 1894-1893-ban épült fel, de attól jelentősen eltérő, francia hatású neobarokk stílusban. Kétemeletes, 1 + 5 tengelyes épület, amely a középtengelyben három emeletesre magasodik. A főhomlokzat struktúrája: három rizalit között loggiák, illetve az első emeleten a rizalitokon erkélyek. A zárópárkányt balusztrád koronázza. Az udvari homlokzat is díszes, középtengelyében kiugró lépcsőházi taggal. Habár a szálloda Termál néven épült, sosem volt önálló, régen is, ma is a Lukács szállóhoz tartozott (így ma ez is az ORFI-hoz tartozó kórház, csupán az alagsorát használja a fürdő). Az átadás után a Lukács szálló északi lakosztályait átalakították, udvari traktusait folyosóvá alakították és a két szálló közötti falat áttörték. Mivel az emeletmagasságok nem voltak azonosak, ezért kisebb, fából készült lépcsőket kellett elhelyezni az áttöréseknél. Az épület mai állapota (a fürdő által használt alagsor kivételével) rendkívül leromlott.

A népgőzfürdő és a Malom-tó (Frankel Leó utca 48.)

Szorosan nem tartozik a Lukács fürdő épületegyütteséhez, de az építtetője és építésze, sőt funkciója is megegyezett a Lukácséval, így nem hagyható figyelmen kívül ez az érdekes kis együttes. A Malom-tó duzzasztással jött létre. A középkorban már bizonyosan létezett, de elképzelhető, hogy már a rómaiak hozták létre. Az utcától jelenleg egy 1960-as években épült üvegfal választja el. Területe kicst nagyobb, mint amit láthatunk, ugyanis egy része boltozatok alatt benyúlik az utca alá. Az elmúlt századokban többször leengedték. Ekkor kiderült, hogy a budai meleg vizes források szabályozásában jelentős szerepe lehet, mert a leürítés idején még a Gellért-hegy környéki források vízhozama is lecsökkent. A tómederből egy Magyarországon egyedülálló barlangba lehet leszállni; a József-hegy gyomrában egy termálvízzel elárasztott, több mint 6 kilométernyi feltárt járatrendszerrel rendelkező barlang húzódik meg. A tó meleg vizében tavirózsák és más egzotikus növények éltek még a közelmúltban is. A tavat egykor dél felől egy fürdőépület határolta. Ennek egy kis része látható ma is. A budapesti köznyelv – helyesen – ál-törökfürdőnek nevezi az egykor itt állt a Lukács-fürdő férfi népgőzfürdőjét. A túloldalon egykor állt, az iszaptavat körülvevő fürdőépülettel egy időben és azonos stílusban létesült. id. Ray Rezső tervezte és 1893-1894-ben épült fel. Nem tudni, hogy a helyhiány miatt kezdett a Lukács fürdőt üzemeletető részvénytársaság az utca másik oldalán építkezni, de az is könnyen elképzelhető, hogy így akarták távol tartani a szegényebb fürdővendégeket a szemben lévő „világfürdő” elegáns közönségétől. Minden esetre csinos épületet húztak fel a Malom-tó partján. Az keleties-mór stílusú épület jól illett a török fürdők világába és a meleg vizű, kissé egzotikus tó partjára is. Az épület a Frankel Leó utca felé földszint+félemelet+emelet magassággal, 6 tengelyes homlokzattal nézett, dél felől a zárt sorú beépítéshez csatlakozott, észak felé (a tó irányába) változatos homlokzattal fordult: a magas, emeletes utcai traktus mögött – egy rövid összekötő szárnyat követően – állt a kupolával fedett központi medence. Mögötte a hegy felé volt még egy kisebb medence is. Ez a bádogborítású kupolával fedett épület nagyon hasonlított a Budán nagy számban fennmaradt eredeti törökfürdőkre. Ipartörténeti érdekessége, hogy ez volt Magyarországon az első vasbeton kupola.  Az utcai traktusra 1920 körül egy újabb emeletet építettek, az épület eredeti stílusához illeszkedően. A fürdő a második világháborúban csak kisebb sérüléseket szenvedhetett. Egy 1960 körül készült fotón láthatóak a homlokzat háborús sérülései, de az akkori rossz állapota leginkább az elhanyagoltság és az utólagos barkácsszínvonalú átalakításoknak volt köszönhető. Végül a fürdő 1965-ben bezárásra került és az épület nagy részét (utcai szárny és összekötő szárny) 1970-ben lebontották. Azóta a megmaradt ál-törökfürdő rom ijesztgeti az arra járókat. Meg kell említeni még a fürdőtől északra álló lapos tetős, földszintes épületet, amely eredetileg Malomtó eszpresszó néven létesült az 1960-as évek elején. Azóta sokszor bezárt és újabb neveken, újabb tulajdonosokkal kinyitott, de valahogy nem tudott sikeresen működni. 1962-ben itt forgatták a Mici néni két élete c. filmvígjáték néhány jelenetét.

Ivócsarnok

A Lukács fürdő ivócsarnoka 1937-ben épült, Scömer Ferenc tervei szerint. Megnyitása az ebben az évben Budapesten megrendezett Nemzetközi Fürdőügyi Kongresszus egyik protokolláris eseménye volt. Egy 1910 körül képeslapon fennmaradt egy másik ivócsarnok ábrázolása is, amely a dunai főhomlokzat előtti parkban állhatott. Csinos szecessziós, kis épület volt, két oldalról pergolákkal övezve. Ezt feltehetőleg az 1930-as évekre már lebontották. A jelenleg is álló és nagyrészt eredeti megjelenését őrző, szabadon álló, földszintes, közel négyzet alaprajzú épület a Frankel Leó utca felé telekhatáron áll, további három oldalát a fürdő belső, udvari parkja határolja. Utcai homlokzata, enyhén íves, követve az utca vonalát. Elhelyezkedése folytán a fürdő egyfajta elő-főbejárata is. Ma is ivócsarnokként működik. Stílusát tekintve historizáló modern. Falai kívül-belül travertin burkolatúak. Az épület belseje egyetlen nagy tér, közepén egy historizáló, 10 oszlop tartotta, baluszteres gloriettel, amelynek közepén található a forráskút. A gloriett története érdekes; ide másodlagosan került beépítésre. Eredetileg a milleneumi kiállításra készült, a magyar kőfaragóipar felajánlásaként, abból a célból, hogy a kiállítás megnyitásakor Ferenc Józsefnek díszes gloriettként szolgáljon. Anyagát úgy állították össze, hogy megtalálható benne a történeti Magyarország minden akkor ismeretes márványfajtája. Így – többek között – felismerhető a ma is közismert tardosi vörös, a siklósi sárga és szürke, illetve a ruszkicai fehér márvány. (Utóbbi márványfajta a 20. század első felének nívósabb budapesti épületeiben igen gyakran alkalmazott díszítőkő. 1950 után már lehetetlen volt beszerezni, így nagy gondot okozott, ha felújításoknál ki kellett egészíteni egy ilyen burkolatot. Érdemes tudni, hogy ma már ez a kitűnő anyag ismét beszerezhető.) Korabeli leírások szerint az épület tetején a kaszkádszerű, a vizet több méter magasba fellövellő szökőkút épült. Ha üzembe is helyezték ezt a látványosságot, minden bizonnyal hamarosan le is állíthatták a törvényszerűen bekövetkező beázások miatt (csak olyan fotó lelhető fel róla, ahol egyértelműen látszik, hogy a működő szökőkutat odaretusálták).

Források:

Budapest Főváros Levéltára tervtár

Budapest lexikon, Akadémiai, Bp., 1993.

Budapest fürdői, Pannónia, Bp., (1969)

Dr. Vitéz András (szerk.): Budapest gyógyfürdői és fürdői, Panoráma, Bp., 1980.

Budapest folyóirat 1974/12., Zolnay László: A Lukács fürdő múltja – és jövője.

2002. Poór Gyula (szerk.): Az ORFI ötven éve 1951-2001, ORFI, Bp., 2002.

Gerle János – Kovács Attila – Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete, Szépirodalmi-Bonex, Bp., 1990.

Tér és forma folyóirat, 1937/9.

Régi fotók, képeslapok (fortpan.hu, hungaricana.hu, axioart.com)