Fő utca 61. – Duna-parti Pontház lakóház

A Duna-parti Pontház, az eredeti tervek szerint egy három épületből álló házcsoport első tagja lett volna, ám ez az elképzelés nem valósult meg.[1] Egyedi terv alapján valósult meg a budai Duna-parton, az ostrom alatt megsemmisült, több házból álló épülettömb helyén. Az épület a kezdetektől fogva ellenszenvet váltott ki, nemcsak költségessége, hanem az egységes Dunapart megbontása miatt is. A magas költségszint oka a kútalapozás, a tízszintes és igényes vasbeton szerkezet, a szabadon álló, jórészt téglaburkolatú, erkéllyel tagolt homlokzatfelület, ill. a felvonó költsége és a hibás költségvetés volt. Kezdetben a MATI (Magasépítési Tervező Intézet) egyik vezetőjeként Gádoros Lajos is tiltakozik a jelenség ellen, de egy újságtámadás hatására elhallgat.[2] Pedig a nyolcemeletes toronyház híven mutatja, hogyan is képzelte el az építészek nagy része a Duna-part rekonstrukcióját. Ugyanis nem a helyreállításra kívántak törekedni, hanem a régi hibákat szerették volna elkerülni az újjáépítéssel. A budai rakpartot lazán elszórt, magas épületekkel tarkították volna, amelyből egy valósult meg, ez pedig a Pontház.[3] Mit is takar ez a megnevezés, arról nem sokat tudni.

Pontház a Fő utcában, képeslap. (1945 után)
Kép forrása: ZEMPLÉNI MÚZEUM [HUNGARICANA] [leltári szám: 0006145]

Egy építészeti témájú könyvben ekképpen írnak róla:

A rossz nyelvek szerint inkább azért kapta a Pontház megnevezést, mert „pont kétszer annyiba került, mint egy hagyományos módszerrel épült ház”. Annak köszönhetően, hogy a háború után épült első modern lakóház volt, sokáig az újjáépítés szimbólumaként emlegették, még az útikönyvekbe is bekerült. Ám nem akárkik vehették birtokba a szép új lakásokat, de a lakók még így is csak zsörtölődtek. A közvéleménykutatás – melyet a párt Várospolitikai Bizottsága kért -, alapján a megkérdezett lakók a következőkről panaszkodtak: drága a központi fűtés, hullik a vakolat, nehezen tisztíthatók az ablakok a lépcsőházban, kicsi a kamra, nem jól zárnak az ajtók, vetemednek az ablakok, a parketta felpúposodik.[5]

Az épület könnyűbeton öntött falas teherhordó szerkezettel, szilárd közbenső és záró födémmel van ellátva. Ezekben a házakban egy, vagy több lépcsőház található, ami az épület közepén van, e köré épül a körfolyosó, ebből nyílnak a lakások, amik körben helyezkednek el. A lakóház tetején egy tetőterasz van.[6] Az új házak szabadon állóak voltak, mert az építési telkek időközben lezajlott államosítása lehetővé tette, a modern építészet higiénikus elvei pedig szinte kötelezően előírták a lazább beépítési módot. A szabadon álló lakóház, két fő homlokzata, vagyis a Bem rakparti és Fő utcai 6 tengelyes, míg a két oldalsó 4 tengelyes. A homlokzat téglaburkolattal rendelkezik. A földszinten az árkád alatt, és a nagy üvegportál mögött egy Herendi porcelán üzlet van. Az épület minden emeletén nyitott erkélyek vannak, leszámítva a magas földszintet. A külső üvegtégla fal mögött egy tágas és fényes lépcsőház kígyózik. Az emeletek mindegyikén oldalt 3-3 lakás nyílik. A tetőterasz, mely legfölül található lenyűgöző kilátással a várra, rálátással bír a Duna-part pesti és budai oldalára, az Országházra, ill. magára a Dunára is.

Bem rakpart, szemben a Pontház a Vitéz utcánál. (1971)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 98069; adományozó: UVATERV]

Korábban a nyolcemeletes lakóház helyén, amikor a Víziváros 16. szám alatt még csak egy földszinti sarokház állt az 1810-es években, az épület egy pékmester tulajdonában állt.[7] Ám 1820 környékén, erre Günther Heinrich megbízásából Kimnach Lajos építész ráépített egy emeletet.[8] Itt az épület további története a ködbe vész, a következő feljegyzés 1928-ból való, mely szerint az épület, – akkori címe szerint Vitéz utca 2.-, Nagyságos Dr. Dávid Albin úr tulajdona volt. A bérházának utcaszintjén szeretett volna egy garázst építtetni, azonban kérvényét elutasították, arra való tekintettel, hogy a helyiség padlója az engedélyezett tervtől eltérően nemcsak az utcai járda, hanem az udvar szintje alatt is mélyebben fekszik s így a benzingőzök levezetése nem eszközölhető.[9]

1945. január 2-án egy légitámadást követően a Fő utca 59. és a Vitéz utca 2. egymással szomszédos két saroktelek, valamint a rájuk épített, egymásba érő lakóházak elpusztultak. Ezt az okozhatta, hogy a lakóház előtt futó villamosvágányra tolt német lőszer-szerelvényt érte a bombatalálat, így a detonáció következtében a ház összeomlott, ezzel maga alá temetve a ház légópincéjében tartózkodó lakókat. A mentési munkálatokkal kénytelenek voltak felhagyni, ugyanis azok még több emberi életet követeltek volna. Más korabeli beszámolók szerint, az újra támadó ellenséges repülők miatt függesztették fel a túlélők utáni kutatást. Emiatt a romok alatt található emberi maradványok kis részét tudták csak azonosítani. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona (írói álnevén Görög Ilona) 1948-ban kiadott ostromnaplójában, melynek címe Tüzes cipőben, a következőket írja:

Lépcsőházi belső nézet a Pontházból. (1949)
Kép forrása: Építészet – Építés, 1949. 1. évf. 6-7. sz. p. 340. [ARCANUM]

Alaprajz a Pontházból. (1949)
Kép forrása: Építészet – Építés, 1949. 1. évf. 6-7. sz. p. 38. [ARCANUM]

A tulajdonos özv. Dr. Dávid Albinné nevében, Dr. Csillag Károly ügyvéd kérvényezte a Fő utca 59. telken álló romház bontásának engedélyezését. A bontási terv 1948 áprilisában készült Deésy György építési vállalkozó tervei alapján. Az épület bontásáról szóló véghatározat az engedély megadásáról 1948. május 11-én kelt.[11] A kétszárnyas, új épület Duna-parti kapubejárata a Bem rakpartra, míg a nyugati a Fő utcára nyílik. Az elődépületre a Fő utca névtáblája mellett, a Vitéz utcára tekintő, a 2-es számot viselő kisebb tábla emlékeztet. A romba dőlt két sarokházat újjáépítés helyett, a már említett Bem rakpart 37. és Fő utca 61. házszámozással, 1948-49-ben helyettesítették a modern, Dunapartot uraló Pontházzal.

A ház Bem rakpart 37. szám alatti falán lévő bronz domborművet, Gulácsy-Horváth Zsolt szobrászművész – P. Gulácsy Irén unokaöccse – alkotta. Az emléktábla 1992 óta hirdeti az 1945. január 2-i tragédiát. Az épület híres lakója P. Gulácsy Irén (1894 – 1945) magyar írónő, újságíró és színműíró, a két világháború közti korszak ünnepelt irodalmára. Tanulmányait Szegeden végezte, 16 évesen férjhez ment Pálffy Jenő uradalmi mérnökhöz. Az első világháború kitörésekor Nagyváradra költöztek, ahol az írónő a Magyar Szó újságírója lett. Váradon mutatták be Székely vér című színművét. Belső munkatársa lett a Nagyvárad című napilapnak, de számos más erdélyi újságnak küldte kéziratait, mint például a nagyváradi Tavasz című folyóiratnak, a kolozsvári Napkeletnek, a Keleti Újságnak, és az aradi Geniusnak. 1925-ben az Erdélyi Szépmíves Céh kolozsvári könyvkiadó első kiadványa P. Gulácsy Irén Hamueső című történelmi regénye volt, a mű Kós Károly illusztrációival készült. Erdélyi tartózkodása idején a romániai Országos Magyar Párt alelnöke. Férje 1927-es halála után előbb Kolozsvárra, majd Budapestre költözött. Itt, a Pesti Hírlap, az Új Idők és a Magyarság munkatársa lett. Történelmi regényei: Hamueső, Nagy Lajos király, Fekete vőlegények. 1939-ben megkapta Corvin-koszorú kitüntetést. P. Gulácsy Irénnek, és a vele együtt hősi halált halt többi áldozatnak jelképes sírja van a budapesti Farkasréti temetőben.[12]

Az Új Építészet folyóirat első számának borítója. (1946)
Kép forrása: Új Építészet, 1946. 1. évf. 1. sz. [ARCANUM]

A három építészből Németh Pál és Szilágyi Jenő az Új Építészet Körének tagjai, mely 1946-49 között működött, díszelnöke Kozma Lajos volt. Szakmai és politikai szemléletmódjukról az Új Építészet folyóirat ad képet. Scultéty János a MÉSZ alapító tagjai között szerepel, a MÉSZ mesteriskolájában tanult Károlyi Antaltól. Scultéty János tervezte a gyöngyösi ércelőkészítő-művet (1952-53). Nagy hatást váltott ki a MÉSZ magalakulása idején Németh Pál Salgótarjáni Tanácsház épülete (1951-53). A kőbányai SZTK-rendelő (Egészségház) épületét 1948 elején, egy tervpályázaton nyeri. Műtermében Oltai Pál és Fodor László dolgozott. Szilágyi Jenő emigrált, hogy mikor és hová, arról nincsenek adatok. Németh Pál (1913-1959 vagy 1995) a mesterek sorában a legfiatalabb, de tehetségben nem kevésbé jelentős alkotó. A háború alatti és utáni pályázatai, az első periódusban született lakóháztervei, ill. lakóházai és a kőbányai Egészségház körüli viták emelték az elismert mesterek sorába. Mint a Közti Műteremvezetője székházakat, irodaházakat, iskolákat tervez. Nyírin kívül talán ő gyötrődik a legtöbbet a szemlélete és az új követelmények közötti ellentmondással, hiszen a tehetsége révén elnyert nagy feladatokat meg akarja valósítani, építészeti igényességben viszont nem alkuszik: a korszerű építészet vívmányait (a funkcionális alakítás, alaprajz-szervezés kötetlenségét) épületeiben meg akarja őrizni. A salgótarjáni Megyei Tanács Székházának tervét (1951) a kongresszus kiállításán is bemutatják. A felvidéki pártázatos reneszánsz emlékét idéző attika párkány, a pillérgerendás bejárati nagy motívum, vagy a nagyterem lesarkítása azonban nem elégíti ki a bírálókat, mert maga a funkcionálisan tagolt tömegformálás és a négyzetes nyílásrendszer elüt a konzervatív követelményektől.[13]

Augusztus 20-i víziparádé, kajak-kenusok a Dunán. Háttérben a Bem rakpart és a Pontház a Vitéz utcánál. (1965)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 118386; adományozó: MHSZ]

A Kohó- és Gépipari Tervezőiroda Vérmező sarkán épített tömbjénél (1953-54) még több a megalkuvás. A konzultációra felkért vendég, a Szovjet Építőművészek Szövetségének alelnöke, az orosz konstruktivizmus idején fivéreivel a vízerőmű építő G. M. Orlov tanácsai alapján változtatnia kell az épülő ház részletein – bár talán az is az elismerés valamilyen formája, hogy az ő tervezői tevékenységére irányítják a legerőteljesebb kritikát. Néhány jelentős katonai célú középületet is tervez, gyorsan változó formálási móddal. Erőteljes tömegjáték jellemezi eredeti ízű épületeit, amelyek Ragnar Östberg, Ivan Tengbom és Asplund északi romantikus klasszicizálásával mutatnak összhangot. Másik két épülete még az 50-es évekből: Tatabányán a harckocsizó Tiszti Iskola (1951-52) és az oroszlányi Vájártanuló Iskola (1952-54), munkatársa ezeknél Tálos Gyula; mindkettő a kor legízesebben formált épületei közé tartozik. Azt a gondolatkört idézi, amit a hetvenes években a racionalisták, így Aldo Rossi képviselnek sikeresen az európai posztmodern építészetben hasonló színvonalon. Németh Pál építészeti pályája 1956-ban megszakad, a továbbiakban Svájcba települt és barátja Wanner János irodájában dolgozott.[14]