A hetvenes évek városa egy lázadó fiatal nő szemén keresztül – Interjú Ránki Júliával

A Budapest100 az épületek mellett emberi történetekről is szól. Idén a program az ötven évvel ezelőtti Budapestet idézi meg. Egy olyan idősík ez, amiről még sokan tudnának mesélni. Milyen lehetett az idei program témáját adó 1970-es évek egy akkor épp pályakezdő fiatal számára? Ránki Júlia kezdetektől tagja a Budapest100 csapatának. Szenvedélyesen érdeklik őt az emberek, közösségek, az épített környezet és a kultúra. Ráadásul épp a hetvenes években volt huszonéves, rendbontó fiatal, aki a televízió világában mozgott és riporterként is dolgozott. A most következő interjúban az ő szemén keresztül tekintünk vissza erre az izgalmas, Janus-arcú korszakra. 

Hogyan kapcsolódsz a Budapest100-hoz?

2011-ben önkéntesnek jelentkeztem az akkor alakult Budapest100 csapatba. Épp friss nyugdíjas voltam, tele szabad idővel és energiával. Kezdetben fotóztam azokat a házakat, amelyekről úgy tűnt, hogy majd bekerülnek a programba. Gyorsan világos lett számomra, hogy az a gép, ami nekem a kezemben van, nem alkalmas épületfotózásra, a szervezőknek pedig nincs idejük a vadonatúj esemény meghirdetésére, jól jönne valaki, aki ebben segít. Így lettem fotós önkéntesből a program sajtósa, ami aztán 10 évig tartott. Közben szinte minden megváltozott, ma már egészen másképp kell és lehet eljutni a széles nyilvánossághoz. A Budapest100 időközben majdnem teljesen önjáró lett, mert annyira jó, hogy a híre viszi magával minden évben. A fotózás is kikerült lassan a kedvteléseim közül. Az viszont nagy öröm számomra, hogy ötleteléskor és szövegeken való szöszöléskor benne vagyok a csapatban, mint „első mohikán”. Persze sok új kapcsolat és néhány barátság is köt ide.

1989-ben kerültél a tévétől a rádióba, mégpedig azért, mert nem fogadták el a tervedet, hogy az 1970-es évekről készíthess műsort. Mi történt pontosan?

1989-ből visszapillantva úgy láttam, hogy az 1970-es években annyi minden történt, sokkal színesebb, változatosabb és meghatározóbb volt, mint azt láttatták. 1974-ben, vagyis idén ötven éve kezdtem dolgozni és “észnél voltam”, figyeltem, mi történik körülöttem. Volt például lehetőségem arra, hogy csináljak két dokumentumfilmet is. Az egyiket Péli Tamásról, a festőről, akit ma ismét felfedezett a cigány kultúrával foglalkozó szakma. A másikat pedig Cigányfilm címmel a kiskundorozsmai cigánytelep felszámolásáról, ezen három évig dolgoztam, 1978 és 1981 között.

Akik a teljesen kontrollálló kommunista diktatúráról beszélnek, azoknak javaslom, hogy nézzenek Jancsó Miklós és Fábri Zoltán rendezte filmeket, másrészt vegyék elő a Valóság és a Világosság folyóiratokat, esetleg pár ÉS-t, amiket én ekkoriban gyűjtöttem is. Vagy nézzék meg, hogy akár Hankiss Elemér, vagy a Tömegkommunikációs Kutatóközpont milyen szakmai anyagokat publikált. Szakmai viták folytak a Jel-kép folyóiratban, amihez én a kezdőkre jellemző hévvel szóltam hozzá.

Igen, volt cenzúra, de a szabad gondolkodásnak megvoltak a fórumai, amikkel élhettünk. És épp 1989-ben, tizenöt év elteltével azt gondoltam, itt lenne az ideje megnézni, hogy az, ahová addigra eljutottunk, honnan jön, honnan jövünk, milyen is volt ez valójában. Beadtam az éves munkatervet, de nem fogadták el, indoklást nem kaptam. Ekkor azt mondtam, hogy ha nem kéritek, akkor én meg benneteket nem kérlek. Átjelentkeztem a Rádióba. 

A tévéműsor nem készült el, de a Budapest100 kapcsán épp jól jön, hogy visszanézzünk erre a “sűrű” időszakra. Egy interjúban említetted, hogy a fotózáson keresztül vetted észre a várost. A ‘70-es években egyetemi hallgatóként egy egyetemi fotóklubban is részt vettél. Azok a fotóid is városképek voltak?

Abszolút, de Párizs. 1970-ben jártam először Párizsban, 1972-ben másodszor, és sokat fotóztam.  Sajnos csak papírképeim vannak, mert a klubban a negatívokat valaki meglovasította. 1972-ben egy FED 4-es szovjet géppel többek között a Notre-Dame tetejéről fotóztam a várost. Vannak képek rólam is, ahogy miniszoknyában, térdzokniban ülök a Notre-Dame tetején, meg fogdosom a vízköpőket és úgy teszek, mintha én is köpködnék – ezt ma már nem lehetne. 

Ez volt az első találkozásod egy nyugati nagyvárossal, húszévesen? 

Igen. Előtte csak Pozsonyban jártam. Ekkoriban csak meghívólevéllel, háromévente lehetett utazni. Az egyik nagynéném közbenjárásával egy régi családi ismerősünk meghívott két hónapra. Nyelvet tanulni mentem az Alliance Française-be.

Milyen volt Párizs tükrében Budapest, milyen volt visszatérni?

Vonattal mentem és vonattal jöttem, ami ugye 24 óra volt. Az “átmosta” az embert így határokon keresztül, ráadásul nem volt alvóhelyünk.

Egyébként pedig akkora “nyelvi cunami” ért engem, hogy teljesen bele voltam gabalyodva a nyelvhasználatba, nem nagyon tudtam másra figyelni. Egyetemista voltam, magyar–francia szakos középiskolai tanárnak tanultam épp.

Van egy-két fotó Párizsban, ahol állok az utcán és nekidőlök egy csodálatos Citroënnek, úgy csinálok, mint egy színésznő. Mert a francia filmek, az újhullám ekkoriban a bölcsészek életének része volt. Ez összeadódott a nyelvvel, a hellyel, a helyszínnel, a szereppel, amit próbálgattam.

Arra a benyomásra határozottan emlékszem, hogy Párizsban a házak kívülről nagyon tisztának tűntek, de belülről gyakran “speciális” szaguk volt. A komfort sem az volt, mint ma: nagyon meglepett, amikor vendégségben a lakásból ki kellett menni a folyosó végén lévő wc-re. Voltam olyan helyen, ahol nem volt fürdőszoba sem, hanem a konyhában, lavórban mosakodtunk. Én egy összkomfortos pesti lakásból mentem Párizsba, ahol azt láttam, amit itthon csak nagyon szegény embereknél, vagy falusi családoknál. Hatemeletes házakban sem volt mindig lift. Csodálkoztam, hogy ez lenne a legendás Párizs?! Nem voltam felkészülve erre. De a látvány, amiben az utcákon, múzeumokban, templomokban, és persze a metróban részem volt, máig itt van a fejemben. A nagyváros!

Nem sokkal ezután meglett a diplomád és 1974-ben kezdtél el dolgozni a tévénél. 

Amikor bekerültem a Televízióba, akkor még a Rádióval egy cég volt. Tulajdonképpen a Rádióba jelentkeztem, de azt mondták, nem jó a hangom, menjek át a televízióba. A Pollack Mihály térről átsétáltam a Szabadság térre, ahol akkor a TV székház volt. Később, mint Alpár Ignác tervezte egykori Tőzsdepalota esélyes lett volna a Budapest100-ban az egyik sztárszerepre, de nem lett – hiszen réges-régen zárva van már.  Itt én akkor bemondónak jelentkeztem. De épp a felvétel előtti este beleharaptam egy zsemlébe, és kitört az egyik fogam. Azért persze elmentem a felvételire, ahol igyekeztem úgy beszélni, hogy ne lássák a “hibát”. Mosolyogjon, kedves! – kérték a vezérlőből. Mosolyogtam és akkor hallottam, hogy “elájulnak”. Aztán, amikor lejöttek az eredményhirdetésre, azt mondták: “Maga jöjjön vissza, ha megcsináltatta a fogát!”. 

Később épp lett egy hely a TV Híradónál, így 1974 őszétől gyakornok voltam, majd egy évre rá fel is vettek, mert épp nyugdíjba ment valaki, aki képzőművészeti anyagokat csinált és nekem kellett ezt a feladatot átvennem. Mindenféle műfajban otthon éreztem magam, tanultam zenét, irodalmat, tudtam franciául, képben voltam a színházat és filmet illetően, de képzőművészet… teljesen idegen volt. Úgyhogy belevágtam nagyon bátran, amolyan hályogkovács módjára. Tanultam: barátoktól kaptam segítséget, elsősorban Jerger Krisztától, aki a Műcsarnokban és kis galériákban is dolgozott és egészen új szemléletet hozott a kortárs kiállításrendezésbe itthon. Szerencsére nem csak képzőművészeti anyagokat készítettem.

A Hilton szálló a kor „szülötte”, meg is hívtuk az épületet a programba. 1976-ban ott voltál az átadásán is. Milyennek láttad?

Feljártam a Várba, nézni, ahogy épül a szálló. Eszembe jutott a párizsi Cluny Múzeum és a franciaországi hatások egyszer csak előjöttek, mellette pedig a középkor és a régészet iránti kíváncsiságom.  Az altemplom, a börtön és a kerengő teljesen elvarázsolt. Nagyon érdekelt, ahogyan összehangolták a különböző kortárs funkciókkal.

Aztán – mivel hosszú ideig ez volt a protokollhelyszíne Budapestnek – sokat jártam ide eseményekre tolmácsként, riporterként. A design akkor felfedezést jelentett és egy új világképet nyitott meg.  Elég mozgalmas időszak volt ez. 1974-75-ben költözött a Magyar Nemzeti Galéria a Várba, ebben az időben költözött a Néprajzi Múzeum a (volt és ma újra leendő) Kúria épületébe. Azt megelőzően még csináltam riportot a Néprajziban, amikor a Könyves Kálmán körúti épületben volt, ami most a Pedagógiai Múzeum. Minden ilyen múzeumi költözés egy politikai esemény volt és én mint híradós protokollanyagokat készítettem. Csak később kerültem abba a helyzetbe, hogy riportokat csináljak nagyobb műsorok számára és komolyabban átgondoljam azt, hogy az ilyen változásoknak mi is a jelentősége. Akkor már a TV Képzőművészeti Osztályán dolgoztam, a havonta jelentkező Képzőművészeti Magazin riportere és ritkán műsorvezetője voltam, D. Fehér Zsuzsa főnöki irányítása mellett. Ismertem minden folyosót, lépcsőházat, művészbejárót és raktárt is országszerte a múzeumokban és a színházakban. Sok felújítás, átépítés zajlott – ezek szellemi háttérként is jó terepnek számítottak a tájékozódáshoz. De a korszak építészete Osskó Judit szenzációs Unokáink is látni fogják című műsoraiban tükröződött inkább, ő szakemberként volt jelen, míg én csak a kíváncsi újságíró maradtam.

1977-ben költöztél az első önálló lakásodba a Zólyomi útra. Ezek a házak is illenek a Budapest100 idei témájába, hiszen épp ekkor épültek. Mesélj róla egy kicsit!

Ebben az időszakban sok nagyvállalat épített társasházakat a dolgozóinak.  Ilyen vállalati épületek voltak a Zólyomi út környékén épülő házak is, ahová aztán beköltöztem. Közös vasárnapi program volt, hogy mentünk a Wartburggal és néztük, ahogyan kivájják a földet, elkezdik építeni a házakat. A Hegyalja út és környéke ekkor tele volt építkezésekkel. Emlékszem, hogy kaptunk tervrajzokat és ki is kellett választani a lakást.

Egyébként épp ilyen vállalati épületek voltak a tévéházak, vagy “mikrofonházak” is, amit a rádiósok és a tévések szakszervezete építtetett a dolgozóinak. Ezek nem lakótelepi házak, vagy kiutalt lakások voltak, amire várni kellett, amiről számtalan film szól a ’70-es években.

És milyen szempontjaid voltak?

Kicsi legyen. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy egy első emeletit választottam, ami alatt egy garázs volt. Folyton fáztam, a konvektoros fűtés nem segített. 

Belvárosi lányként amúgy furcsa volt a zöldben élni, madárfüttyre ébredni. Emlékszem, állandóan úgy éreztem, hogy elmentünk nyaralni és nem mondták meg, meddig maradunk. De keveset voltam otthon, mert a lakásban nem volt telefon, pedig a munkámhoz kellett volna. Ezért állandóan a tévében ültem az irodában, hiszen csak onnan tudtam elintézni riportokat, egyebeket. És akkor már nemcsak a TV Híradóban voltam, hanem csináltam riportfilmeket és a rádiónak is dolgoztam. 

Hogy kell téged elképzelni, milyen volt fiatalnak lenni akkoriban?

Mivel nagy volt a szám, ezért KISZ titkár lettem az egyetemen a csoportomban, de amolyan rendbontó KISZ titkár. Abszolút szabad voltam, csak arra az órára jártam be, ami érdekelt és fotóztam, amatőrfilmes klubba jártam. Az Újpesten működő, Najmányi László vezette Kovács István Stúdió nevű színjátszó csoporthoz tartoztam az egyetem utolsó évében. Rajk Laci vitt oda, mert régi iskolatársakként ismertük egymást. Egyébként tőle és akkor hallottam először Zalotay Elemér nevét és a máig legendás szalagház tervét. 2012-ben Nagy Bálint meghívására a FUGA látta őt vendégül, akkor csinálhattam vele egy rövid beszélgetést. A TV Híradóhoz kerülés előtti nyáron ott voltam Bogláron a ma már újra híres Kápolnatárlaton, aláírtam az abortusz szigorítása elleni petíciót – ma is megvan az egyik gépelt példánya. A Károlyi palotában Károlyi Mihályné titkárnője voltam pár hónapig. Ott értek az első kortárs képzőművészeti élmények, amikor az Elnökasszony meghívta a legprogresszívebb művészeket és Keserű, Nádler, Bak, Hencze, Haraszty és mások ott forgolódtak a lakosztályban. Volt szabályos megnyitó is, az ajtóban egy listával vártuk a meghívottakat, ma úgy mondanánk: zártkörű esemény volt…  Egy életre szóló kapcsolatok lettek ezek. Miután dolgozni kezdtem, minden kiállításmegnyitó és koncert után a Fészek Klubban vacsoráztunk, nagy élet volt ott is és a Fiatal Művészek Klubjában meg a MÚOSZ székházban az Andrássy úton.

Így a hetvenes években, tudva, hogy cenzúra van, hogy egy megszállt országban élek, hogy 56-ról nem szabad beszélni, hogy csak a párt(állam) van, én egyszerűen csak megvontam a vállam és azt mondtam: mindent vállalok, amit mondok. Jöjjön ide, akinek ez nem tetszik. És azt gondolom, hogy a legjobb döntést hoztam. Velem nem történtek olyan rettenetes dolgok, amikről utóbb tudtam meg, hogy másokkal megtörténtek a hetvenes években, hiszen egy ilyen nagyszájút nem próbálnak meg beszervezni.  Úgyhogy én szabad voltam, belül eldöntöttem. Ez utólag lehet, hogy bátorságnak tűnik, de nem az volt, hanem egy belső indíttatás, nem is tudtam volna másképp csinálni. Egyáltalán nem volt bennem megfelelési kényszer, szerettem a munkámat, de nem érdekelt, hogy ezáltal híres legyek, vagy bármilyen előnyhöz jussak.

Ehhez kapcsolódik is egy jó történetem. Előzetesen annyit érdemes tudni, hogy akkoriban a szemetesvödörbe nem nylonzacskót tettünk, hanem újságpapírt, abba dobáltunk mindent. Egy nap jött valaki a tévéhez a Pesti Műsortól fényképezni, én lettem volna a következő számban az egyik portréalany. Ellenkeztem: ” – Rólam biztosan nem lesz fotó, mert nem akarom a szemetes alján végezni.” A fotós nem hitt a fülének, a kollégáim pedig azt mondták, hogy ezzel most örökre elszúrtam a karrierem.

Honnan jött ez a belső szabadság?

Azt hiszem, otthonról, miközben sokszor figyelmeztettek: nem kell mindig az igazság bajnokának lenni! Amikor Franciaországba mentem 1970-ben és 72-ben, akkor jó kis “batyut”, vagyis egy címlistát kaptam, hogy ki mindenki él ott, aki elment ‘49-ben, meg ‘56-ban. Nem kerestem meg mindenkit, de elmentem például egy családhoz, ahol velem egykorú fiúk és lányok voltak, sokat jártuk a várost, beszélgettünk. Könyvesboltba is mentünk. Nem értették, hogy én miért nem olvastam azokat a dolgokat, amiket ők ismernek már… Erős indíttatást kaptam, hogy gondolkodjak el arról, kinek van joga meghatározni, mit olvasok, mi van a könyvesboltban, mi megy a moziban, mit mondhatok, mit nem. Visszaigazolódott, hogy jó szabadon gondolkodni és van olyan ország, ahol ezt természetesnek veszik.

Mesélnél még olyan történetet, amiben kirajzolódik ez a fajta szabadságvágy? 

Lehet, hogy túlzásnak fog tűnni, de legyen ez: híradós riporterként a gellérthegyi víztároló átadásánál is ott voltam, ahogy engem huszonévesen el lehet képzelni: Párizsból hozott bokorugró fekete-fehér miniszoknyában, piros csizmában, sárga pulóverben. Jött Lázár György miniszterelnök elvtárs, én pedig azzal a lendülettel odaléptem hozzá, megkérdeztem tőle, hogy tetszik az átadott építmény? Egyből ott termett két biztonsági manus és rámförmedtek: Ezt hogy képzeli a kisasszony? Mondtam a magam stílusában, hogy hiszen ez egy új épület, miért ne kérdezhetném meg. Azt érdemes tudni, hogy akkoriban az ilyen protokoll riportokat be kellett jelenteni a párt központi bizottság propaganda osztályán, illetve ők mondták meg, ha a miniszterelnök elvtárs beszélni akar. De hát ott álltunk a kollégákkal, magnóval, kamerával… gondoltam, ha már itt vagyunk, akkor azért Lázár elvtárs mondana két szót? Mondott is. Mire beértem a TV Híradó szerkesztőségébe, addigra égtek a vonalak. K-vonal, azaz külön vonal volt, ahonnan a pártközpont mindenkit elért. Azzal fogadtak, hogy mi a fenét csináltam, hogy képzelem és egyáltalán, hogy vagyok felöltözve? Annyit válaszoltam, hogy ügyeletes voltam, ami igaz is volt. Azt gondoltam, megvan a riport, mi történhet? Kirúgni nem fognak. De protokoll eseményre többet nem küldtek. Aztán eljött az a pont, amikor majdnem kirúgtak.

Ez hogy történt?

Amikor a demokratikus ellenzékhez és a repülő szabadegyetem társaságához csatlakoztam, akkor a Belügyminisztériumból értesítették a Televízióban az elnök elvtársat. Behívattak a főnökömhöz, ahol ott ült a párttitkár is, és elém tettek egy papírt. Azt mondták, hogy az, amit tettem, tilos és most írjam le a barátaim nevét. Fel voltam háborodva, és visszakérdeztem: Mi az, hogy tilos? Ezek az én barátaim, egy magánlakásban beszélgettünk. Akkor feltették a kérdést, hogy tudom-e, miben veszek részt? ” – Tudom és nem írok le semmit, egy sort sem. Aki engem ott látott, az látta a többieket, az feljelentette a többieket is. Kérdezzék őt!” Kizavartak az irodából. Pár héttel később behívattak az elnöki titkárságra, hogy adjam le a szolgálati útlevelemet, többet képernyőn nem dolgozhatok. Annyit tettek hozzá, hogy a hátamon van egy cédula, hogy “lebukott”, ami az egykori illegális kommunista mozgalom által használt szó volt. Ez 1978-ban volt, amikor egy-egy alkalommal már műsorvezető voltam a TV híradóban és jártam Franciaországban ösztöndíjjal, sőt riportot is csináltam a L’Humanité ünnepségen. De később megint elkövettem valami “disznóságot”, ami miatt ismét feljelentettek. Arról utóbb megtudtam, hogy valakinek az érdekeit sértette a magángalériákról készülő törvénytervezet, amiről a riportokat csináltam volna.  Mivel nem próbáltak meg beszervezni vagy kirúgni a munkahelyemről, ezért azt gondolom, hogy konstatálták, mennyire “megbízhatatlan” vagyok, aki mindenről nyíltan beszél. Egy riporternél szerintem ez nem baj. És ez később is bevált.

Szerző: Sóki Dia