Dísz tér 14. lakóház

Az épület térre néző része a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült, helyreállításakor a 19. századi alakját vették figyelembe. A középkorban is lakóház állt itt, benne különböző iparosok, kézművesek műhelyével. Az épület maradványainak felhasználásával a 18. század elején alakították át, majd a 19. század második felében a Gerliczy család is jelentősen átépítette. A ház nem műemlék, de régészetileg védett.

Hangsúlyos falsávok, szigorú homlokzat
A Dísz tér 14. zártsorú beépítésben álló, egyemeletes, neoklasszicista jellegű épületének hattengelyes homlokzatát a nyílások között két emeletet átfogó páros lizénák és egy, a szintek között húzódó vízszintes sáv tagolja, amely egyfajta övpárkányként funkcionál. A hangsúlyos falsávok a vakolat színének váltakozásával modern rasztert alkotnak. A meglehetősen szigorú kiképzésű homlokzat apró díszei a lizénákat koronázó, metopé jellegű végződések. A negyedik tengelyben található a kosáríves, kőkeretes fakapu. A földszinti, rácsos ablakok felett félköríves, míg az emeleten téglalap alakú, keretezett mezők láthatóak. Az ablakkötényt csak az emeleten hangsúlyozzák tégla alakú kiemelkedések. A lábazat kőből készült, a homlokzatot pedig profilozott párkány és magastető zárja le.

Dísz tér 14. (1941-1942)
Kép forrása: FSZEK – Budapest Gyújtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01488257]

A királyné szakácsától a régészeti védelemig
A jelenlegi épület helyén középkori lakóházak álltak, amelyek első ismert birtokosa Nikolaus Zollnecker 1385-ben. Később Kanizsai János esztergomi érsek tulajdonába kerültek, ő pedig az esztergomi Szt. István protomártír káptalannak ajándékozta őket. 1397-ben János aranyhímző bérelte az ingatlan egy részét, majd 1464-ben Péter késgyártót, 1481-ben pedig Péter ónkorsógyártót említik a források. A bérlemény ezután még többfelé oszlott, a következő években János késgyártót, illetve Olasz Márton szabót találjuk a lakók között. Ugyancsak az 1480-as évek végén lakhatott itt János, a királyné szakácsa.[1]

A középkori épületek az 1686-os török ostrom következtében szinte teljes egészében elpusztultak: az egyiknek részben a boltozata és a pincéje, a másiknak néhány fala maradt fenn, a pincéje pedig nem volt látható.[2] Simon Faber komáromi kereskedő az egyik házat 1687-ben, a másikat 1696-ban kapta meg. A középkori falmaradványokat felhasználva a 18. század elején a Dísz tér felőli szárnyat újjáépítették.[3][4] Faber halála után az örökösök megbízásából Franzin Barbara a 6. és 7. számú házat eladta 1000 forintért Thomay János Györgynek és feleségének, Erzsébetnek.[5]

A 18. század végén a homlokzatot copf stílusban átalakították, a 19. század folyamán pedig mind a külsőn, mind a belsőben számos átalakítást és bővítést végeztek.[6][7] Ebben az időben több generáción át a Gerliczy család birtokában volt az épület, ezért Gerliczy-háznak is nevezték. A Gerliczyek a Krassó vármegyei Gerlistyéről származtatják magukat, de Erdélyben birtokolták a Hunyad megyei Arany helységet is.[8][9]

A Dísz tér 14. első ismert tulajdonosai a családból Gerliczy Vince (1791-1869), illetve unokaöccse, Gerliczy Bódog (egyes forrásokban Félix, 1819-1895) voltak.[10] 1866-ban Gerliczy Vince kérésére Pán József belső átalakítási munkálatokat végzett. A tervekről kiderül, hogy a lakószobák mellett cselédszobák, konyha, illemhelyek, a földszinten a déli szárnyban istálló és kocsibeálló kapott helyet.[11] 1868-ban Gerliczy Bódog az épület Bástyasétány (ma Tóth Árpád sétány) felőli szárnyát építtette meg Bárczy Imre tervei alapján, illetve kisebb belső átalakításokat eszközöltek az északi szárnyban. A hátsó szárny az épület többi részétől eltérően csak földszintes volt, szuterénszintjéről lépcső vezetett fel a Bástyasétányra nyíló bejárathoz (az udvar szintje tehát kb. 3 méterrel alacsonyabban feküdt a bástya járószintjénél). A tervek szerint a sétány felé héttengelyes, egyszerű klasszicizáló homlokzatot építettek.[12] Gerliczy Bódog ezenfelül az északi szárny földszintjén 1870-ben raktárakat terveztetett Peringer Mátyással.[13]

A Gerliczy báró címere
Kép forrása: Reiszig Ede, ifj. dr.: Bihar vármegye nemes családai [MEK OSZK]

További belső átalakítások 1891–1896 között történtek Jakabffy Ferenc és Szabó János, illetve a Bleskó és Schneider páros tervei alapján Gerliczy Ferenc (1859-1914) megrendelésére. Az 1891-es terveken[14] láthatjuk, hogy az első emeleten 11 szobát, 2 cselédszobát, 3 konyhát és hozzájuk tartozó kamrákat, illetve 2 fürdőszobát alakítottak ki. A Bástyasétány felőli szárny földszintjére is terveztek 2 kis, szoba-konyhás lakást, ezt azonban a hivatali tollvonás feltehetően (ebben a formában) meggátolta. Az 1896-os átalakítások a főlépcsőt érintették: a földszinten fürdőt és mellékhelyiséget építettek mögé, és kapott egy vas-üveg szerkezetű felülvilágítót; ezenkívül a déli szárny emeletén új padláslépcsőt építettek a cselédszoba mellé.[15]

1903-ban Jablonszky Ferenc tervei alapján jelentősen átépítették a házat, a homlokzata gazdag (már-már zsúfolt) neoreneszánsz díszítést kapott, valamint elhelyezték az épület oromzatán, a balluszteres attikafal közepén a család címerét, ami ma már nem látható. Az udvarból ekkor tűnt el az egyszerű lépcső, ami az emeletre vezetett, és helyette az északi szárnyban épült egy. A földszinten lakószobákat, konyhát, kamrát alakítottak ki, az emeleten pedig – korábbi kisebb helyiségek egybenyitásával – szalon, pipázó, két ebédlő, tálaló kapott helyet a hálószobák, a gyerekszoba, budoár, fürdőszobák és cselédszobák mellett – az emeleti volt tehát a család lakosztálya. Ekkor kapott a Bástyasétány felőli oldal is emeletet, majd 1918-ban egy másodikat, amelynek tervét Kovács Károly készítette.[16][17][18] Ez utóbbi tervsorozaton több más változtatást is felfedezhetünk. A déli szárny földszintjén a tálalóból vasaló, a konyhából mosókonyha, egy másik konyhából fűtőanyagraktár, az egyik szobából pedig kazánház lett és helyet kapott egy személyzeti lakószoba is. Az északi szárnyban volt a portás szobája, mellette a ruhatár, majd egy több helyiségből összenyitott nagy konyha, mellette a tálalóval. A sétány felőli szárnyban további két személyzeti szoba helyezkedett el. A hátsó szárnyból kivezető átjáró mellé ezenkívül egy liftet is terveztek, aminek az érdekessége, hogy a Fővárosi Közlöny szerint erre már a későbbi tulajdonos, Guttmann Artúr adta be (és kapta meg) az engedélyt.[19][20] Az első emeleten a déli szárnyban a gyerekszoba, a tálaló és a cselédszoba helyén könyvtárat alakítottak ki, az északi szárnyban megmaradt a pipázó és a nagy ebédlő. A Dísz téri oldalon lévő korábbi hálószoba helyet cserélt a sétányra néző hálóval, így a sűrűbb forgalmú térre immár csak a reprezentatív szobák néztek, a privát terek pedig a budai hegyek felé fordultak. Újdonság volt a déli szárnyban ennek kapcsán kialakított fürdő, valamint a tölgyfalépcső, ami a sétány felőli szárny második emeletére vezetett. Ez utóbbiban két egy egyszobás és egy kétszobás lakást/lakosztályt alakítottak ki fürdővel, az északi részen egy cselédszobával. A kétszobás lakásban egy kis télikert is volt.

Az 1944–45-ös budapesti ostromot a Dísz tér 14. is megszenvedte. Ennek során az épület súlyosan megsérült, a hátsó szárnyai összeomlottak, a Dísz téri szárnyból csak a földszint és a pincék maradtak meg épségben, míg az I. emeletből csupán az utcai főfal maradt meg.

Dísz tér 14. (1949)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 32055; adomományozó: Fortepan]

1948-ban a romos részeket lebontották. 1956 októberében Borsos László és Janáky István elkészítették a Dísz téri szárny helyreállítási tervét.[21] A helyreállítási munkálatok során felhasználták a megmaradt falakat és boltozatokat – ez a megoldás amellett, hogy gazdaságos volt, a műemléki szempontoknak is eleget tett. Az ostrom során a lépcsőház, amelyet 1903-ban építettek, nagyon romos állapotba került, így hát teljesen átalakították, mivel – a korszak felfogása szerint – nem volt műemléki értéke.[22] A tervezők úgy döntöttek, hogy mosókonyhát nem alakítanak ki, mert a Tóth Árpád sétány felőli telekrészen a Magyar Villamos Művek Tröszt új házat építtetett és az ott található mosókonyhát használhatták a lakók.[23]

A tervezők az épületek helyreállítása során elvi meggondolásból törekedtek a semleges, a környező műemlék-házakhoz igazodó homlokzatok alkalmazására.[24] Ennek értelmében Borsos szerint az épület copf stílusú homlokzata nem illett a Várnegyed hangulatába. Azt javasolta, hogy a homlokzatot állítsák vissza eredeti formájába. Az így elkészült homlokzatra mondhatjuk a visszafogottsága miatt, hogy jól visszaadja a neoklasszicista arányokat, azonban megformálásában inkább tükrözi a 20. századi műemlékes irányokat.[25][26][27]

Az épület alatt található pince összeköttetésben volt régebbi pincejáratokkal, ezért rendkívül nagy kiterjedésű terek voltak a ház alatt. Borsos úgy gondolta, hogy elegendő, ha csak a legszükségesebb tereket veszik igényben és a többit ajtóval lezárják.

A ház két szárnyában 6-6 lakást alakítottak ki.[28] Az ostrom utáni helyreállítási munkák 1959-re készültek el. A Tóth Árpád sétány felőli szárny Borsos László 1955. évi terve alapján épült meg.[29] Az új, kétemeletes ház nemcsak a Dísz tér 14., de a 15. számú ház hátsó szárnyát is alkotja – bár belülről elválik a két ház, a sétány és az udvar felé egységes a homlokzatuk. A hagyományokat őrzendő, a Dísz tér 14.-nek továbbra is van bejárata a Tóth Árpád sétány felől a négy tengelyéből a másodikban, amit ezenkívül egy első emeleti zárterkély és egy második emeleti vaskorlátos erkély is kiemel.

Kép forrása: Gerő László: Történelmi városok épületegyütteseinek és megújításuknak problémái. In: Műemlékvédelem, 1961. 5. évf. 1. sz. p. 21. [ARCANUM]

A fehér spalettás franciaerkélyek egészen mediterrán hatást keltenek, az ablakok egyszerű kőkeretei és a világos kőlábazat pedig egyrészt igazodnak a vári műemléki helyreállítások archaizáló módjához., másrészt a korszakban uralkodó szocreál kortárs anyaghasználatához is. (A Dísz tér 15.-höz csatlakozó, ugyancsak négytengelyes szakasz negyedik tengelyében lévő loggiák is ezeket a hatásokat erősítik.)

1975-ben az épület homlokzatát újraszínezték. 1983–1985 közötti felújítási munkákat végeztek a FIMŰV Műemléki Tervező Osztály tervei alapján, amit Vigh Erzsébet építész vezetett. A Dísz tér felőli részen a főhomlokzat falszigetelést kapott. A fedélszéket megerősítették, a tetőlécezést, valamint a homlokdeszkát részben cserével javították. A kéményeket és a szellőzőket helyreállították. A lakások lépcsőház felőli falai hőszigetelést kaptak. Pótolták a kőlábazatot a Dísz téri kapualjban, és új világítótesteket szereltek fel. A Tóth Árpád sétány felőli homlokzat zárterkélyének kőlapburkolatát javították. A tágas udvart az új kiskockakő burkolatok mellett zöldterületekkel is ellátták. A Dísz tér, illetve a Tóth Árpád sétányi épületrész külső-belső homlokzatait felújították, a kapukeretet konzerválták.[30] 2014-ben újabb felújításokat végeztek, erről nincsenek pontosabb adatok.

Az épület nem műemlék, de régészeti védelmet élvez.[31] A 60-as évek végén egy H. Gyürky Katalin által vezetett ásatás alkalmával értékes korsó került elő innen: „ilyen 13. sz.-i mázas korsó Magyarországon eddig 4 esetben királyi várból (Buda, Visegrád), 1 esetben főrangú úr lakóhelyéről (Dísz tér 14.) került elő”. Ez a fajta edény ritka külföldi áru volt, sokkal drágább, mint az országban készült főzőedények, ezért csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak.[32] Egy másik ásatás alkalmával az elfalazott mélypincében 19. századi, neogótikus kőfaragványok kerültek elő. A kutatók azt feltételezik, hogy a Mátyás-templom Schulek-féle helyreállítása során egy kőfaragó műhely működött a környéken, amelynek fel nem használt faragványait bedobálták a ház pincéjébe.[33]

Egy, a Csalogány utcai ásatás során előkerült korsó
Kép forrása: H. Gyürky, Katalin (1967) Középkori építőáldozat Buda egykori külvárosában. In: Archaeologiai Értesítő, 1967. 94. évf. 1. sz. p. 81. [REAL MTAK]

A tárgyi emlékek mellett egyéb érdekességekkel is szolgál az épület. Magyarországon 1944 májusában kezdődött meg a vidéki zsidók deportálása. A keresztények és a cionisták közül sokan arra törekedtek, hogy az üldözött zsidó gyerekek számára menedéket és védelmet nyújtsanak. A magyarországi református és evangélikus egyházak együtt dolgoztak a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsággal és a Magyar Cionista Szövetséggel a gyerekek megmentésén: többek között gyermekotthonokat hoztak létre – ilyen létesült a Dísz tér 14.-ben is.[34] A Belügyminisztérium 1944. június 16-án rendeletet adott ki, amelyben meg volt jelölve, hogy I–XIV. közigazgatási kerületben mely épületekben lakhatnak zsidók. A Dísz tér 14. ekkor még szerepelt a sorban, a végleges listán viszont már nem.[35][36]

Egykori és jelenlegi lakók
A fent már említett középkori, illetve újkori lakók után pontosabb információink a 19. századból vannak (még ha a kutatást egy kicsit meg is nehezíti, hogy egy ideig más volt a tér számozása, így a Dísz tér 14. egészen 1903-ig 15. szám alatt futott). Az épület ekkori kialakításából, illetve a korabeli híradásokból is arra következtethetünk, hogy a Gerliczyek nem tartózkodtak állandó jelleggel a házban, hanem bérlőknek adták ki egyes részeit, akik társadalmi státuszukat tekintve igen vegyesek voltak. Így lehetett a ház lakója az évek folyamán – csak néhány példát kiemelve – gróf Zichy Lipótné Sztáray Mária, Erzsébet királyné udvarhölgyének unokatestvére;[37] Aczél Pál titkosrendőr;[38] Hegedűs Júlia távírásznő;[39] Hunyady János urasági kocsis (ő feltehetően a Gerliczyek alkalmazottja volt);[40] Joseffy Vilmos teológus,[41] és számos hivatalnok, akik nagyrészt a Várbeli hivatalokban dolgozhattak. Általában 7-8 bérlő lakott a házban, azonban az 1903-as reprezentatív átalakítás után már inkább családi palotaként funkcionált a ház.

Az 1880-as évektől a Gerliczyek főként családi kastélyukban, a Szeged melletti Deszken éltek, de egy későbbi, 1927-es híradásból azt is megtudjuk, hogy Ferenc fiának, Félixnek (1885-1954)[42] emellett Münchenben is volt egy városi palotája.[43] A ma is álló deszki kastély Gerliczy Ferenc felesége, Fejérváry Gizella bárónő (1864-1943) hozományából épült.[44] A Gerliczyek óriási vagyont halmoztak fel, a 20. század elején az egyik legtehetősebb magyar családnak számítottak. A vidéki rezidenciákon kívül azért a fényes Dísz téri házhoz is kapcsolódnak történeteik: 1906-ban egy újságcikk arról számolt be, hogy betörtek Gerliczy Ferenc báró földbirtokos lakásába, elloptak több ékszert, és egy nagy értékkel bíró aranyplakettet. Az aranyérmet I. Ferenc császár és király adományozta Ferenc nagyapjának. Az érmet az tette értékessé, hogy egy híres aranyműves készítette Ferenc császár és király parancsára, csak öt darab készült belőle Innsbruckban. A rendőrségi vizsgálat során kiderült, hogy a báró egykori szolgálatában állott Happe Márton urasági inas volt az elkövető. Happe egy helybeli kereskedőnek eladta az érmet, a kereskedő pedig továbbadta az innsbrucki múzeumnak 3200 koronáért. A báró perek útján próbálta visszaszerezni a családi ereklyét.[45]

Széchenyi Erdődi Miklós és Guttmann Éva Mária bárónő esküvője a koronázó templomban (1930 körül)
Kép forrása: FSZEK – Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01503881]

1920-ban a Gerliczyek végül eladták budai „fészküket”: Félixtől gelsei és beliscei (belistyei) báró Guttmann Artúr és neje, Guttmann Stefánia[46] vásárolta meg a házat 500.000 koronáért.[47] Guttmann tehetős zsidó vállalkozó volt, többek között a Slavoniai Drávavidéki helyiérdekű vasút rt. vezérigazgatója.[48] A sajtóhírek között találunk olyat 1915-ből, ami nem éppen tisztességes üzleti ügyeiről számol be,[49] azonban két héttel később ugyanez a sajtóorgánum már az I. világháború alatt belistyei kastélyában berendezett, 120 fős hadikórház kiváló ellátottságáról szólt.[50] 1928-ban még a nemzetközi sajtót is bejárta a hír, amikor Guttmann Artúr lánya, Éva Mária Széchenyi-Erdődi Miklós felesége lett. Csodálkozó hangok kísérték a történelmi családból származó ifjú gróf választását:

A Mátyás-templomban megtartott esküvő után

A boldogság egészen 1932-ig tartott, amikor a házaspár elvált; Széchenyi Miklós 1939-ben újraházasodott, Keglevich Gabriellát vette el.[53] 1944. december 27-én ért tragikus véget az élete: Széchényi Viktor ostromnaplója szerint főbe lőtte magát felesége jelenlétében.[54]

Guttmann Artúr 1944-ben az ingatlant eladta gróf Esterházy Tamásnak 878.000 pengőért.[55] Valószínűleg éppen zsidó származása miatt igyekezett szabadulni vagyonától, a mérhetetlen vagyonnal rendelkező Esterházy, a pápai és a devecseri uradalom örököse pedig megtehette, hogy megveszi a várbeli házat. A gróf egyébként nem bánt jól a pénzzel, hamar elmulatta fényes örökségét, s 1931-ben szinte mindenét elárverezték a földbirtokokon kívül.[56] Néhány évvel később azonban már arról szólt a fáma, hogy a gróf gyökeresen megváltozott.[57]

A II. világháború alatt katonai kórháznak ajánlotta fel pápai kastélyát,[58] amelyben 20.000 pengő költségű átalakítás után 240 ágyat helyeztek el.[59] Emellett elrendelte, hogy minden hadba vonult uradalmi alkalmazott megkapja a járandóságát távolléte idején is.[60] Hiábavalóak voltak azonban ezek a jócselekedetek, a háború utáni hatalom nem nézett jó szemmel az arisztokratákra,[61] de Esterházyt sem kellett félteni: korábbi váltóbotrányai után a kétes ügyletekkel foglalkozó Régikép Szalon Képkereskedelmi Kft.[62] ügyvezető testületéhez „sikerült” csatlakoznia Porkay (Pikler) Márton invitálására.[63] Esterházy ekkor már Svájcban élt, a cég pedig azzal foglalkozott, hogy „A Szépművészeti Múzeumban a külföldi mesterek képeit a valódi értékük töredékére értékeltették, majd kivitték Svájcba, ahol megkapták a megfelelő árat érte, de feketén is csempésztek ki képeket külföldre.”[64]

Szemelvény forrása: Világ, 1948. 21. évf. 782. sz. p. 1. [ARCANUM]

Így maradt „gazdátlanul” a ház. 1948-ban a sajtóban arról számolnak be, hogy az épület elhagyatott, állapota romos, csak egyetlen ember lakik benne: a ház egykori fűtője, Schrader Géza. A fűtő abból élt, hogy a romos épület használható anyagát eladta. Egy ilyen vásárlás során szerencsétlenség következett be, a ház beomlott és maga alá temetett egy testvérpárt. A fűtőt letartóztatták, mivel nem volt bontási engedélye.[65]

A háza rendszerváltáskor a műemléki státusz hiányában nem került önkormányzati tulajdonba, jelenleg öröklakások vannak benne. Egy probléma, amely szinte a vár összes házáról elmondható, hogy a földszinti lakások vizesek. Évekkel ezelőtt befúrásos módszerrel próbálták ezt orvosolni, de ez a megoldás nem lett hosszú életű.[66] (A jelenségnek köze lehet a pincék ‘50-es évekbeli elfalazásához: mivel a barlangjáratokon keresztül ezáltal csökkent vagy épp megszűnt a szellőzés, ezért nem tudnak az alsóbb szintek sok ház esetében teljesen kiszáradni.) A 2000-es évektől egy-egy lakásban irodák működtek, jelenleg egy modellügynökség is van a házban a lakások mellett.