Orsó utca 43. [MTA Nagy Imre Emlékház] MTA Nagy Imre Emlékház

A Nagy Imrének egykor otthont adó bauhaus épületben ma a mártír-miniszterelnök életútját és az 1956-os forradalom eseményeit bemutató emlékház működik. A családi fotókkal, személyes tárgyakkal színesített kiállítás bepillantást enged a politikus Nagy Imre és a magánember családi körben eltöltött mindennapjaiba.

– írta Kozma Lajos a Tér és Forma című építészeti folyóiratban 1933-ban.[1] A ma Nagy Imre Emlékházként működő Orsó utcai épület híres tervezője e sorok írásakor még nem sejtette, hogy nem csupán építészeti szempontból mondható jelentősnek a ház, amely tervei alapján készült, de később otthonául fog szolgálni mások mellett Nagy Imre miniszterelnöknek is.

A ház a 30-as években
Bejegyzés forrása: FACEBOOK [Nagy Imre Emlékház]

A lejtős terepre épített letisztult, egyemeletes, lapostetős ház, amelynek egységes mivoltát csak a rajta található nagyfelületű nyílászárók törik meg, a budai Pasaréten található. A Bauhaus-korszak vonásait és Kozma Lajos tervező jellegzetes stílusát magán viselő épület egy családi ház házmesterlakással és egy külön személyzeti épülettel a kertben. Az alagsorban a házmesterlakás és egy garázs, a felső szinten pedig a tulajdonos kétszintes lakása kapott helyet. A földszinti részen a lakás gazdasági része található egy erkéllyel, félig fedett terasszal és lakótérrel, míg az emeleten a privát terek, a négy hálószoba, a fürdőszoba és a tágas tetőterasz található.

Kozma Lajos látványterve
Bejegyzés forrása: FACEBOOK [Nagy Imre Emlékház]

Érdekes adottságokat kapott a ház a terephez való igazítással, a lejtőre alkotott épület hátsó terasza – amelyre egy négyszárnyú üvegezett ajtón át vezet az út – már szinte a kert szintjén helyezkedik el. A villán 2-4 szárnyú ablakok törik meg a téglával burkolt alagsori, illetve vakolt felsőbb szinteket. A nappali ablakai híres Haas-Somogyi gyártmányok, azaz vasszerkezetű szalagablakok.[2] Az épületet pálcás erkély- és teraszkorlát díszíti.[3]

A telket 1932-ben Gellért Andorné (született Pollatschek Jolán) vásárolta meg 42.000 pengőért nővérével, Pogány Margit festőművésszel közösen. Az épületet Dr. Gellért Áron ügyvéd építtette lánya, Magdolna Mária számára. A Gellért-család lakta a házat még a második világháború alatt is, egészen addig, amíg zsidó származásuk miatt arra nem kényszerültek, hogy elhagyják az országot. A család később Ausztráliában kezdett új életet.[4]

Videó forrása: YOUTUBE [Nagy Imre Alapítvány]

A házba 1949-ben költözött be az országgyűlés akkori elnöke, Nagy Imre, és felesége, Égető Mária. A szomszédos házba, az Orsó utca 41. szám alá 1951-ben lányuk, Nagy Erzsébet költözött be férjével, János Ferenccel. Ekkor egy gyeremekük volt, Ferenc; lányuk, Katalin a beköltözés évében jött világra.[5] A lakás nem volt a tulajdonuk, hanem csak bérelték, hiszen a villa állami tulajdonba került. Az épület alagsorában egy házmesteri lakás helyezkedett el, a földszinten a nappali, a konyha, egy szoba és a télikert, míg az emeleten két hálószoba és a dolgozószoba volt berendezve. Az udvaron található kerti házban lakott Nagy Imre édesanyja, Sáringer (Szabó) Róza. Nagy Imre későbbi miniszterelnök ebben a házban élt és dolgozott haláláig, itt írta legjelentősebb műveit, beszédeit, tanulmányait, 1953-as reformprogramját, 1955-ös eltávolítása után pedig markáns kritikáit. 1956. október 23-án innen indult a parlamentbe is. 1956. július 7-én ebben a villában rendezték meg Nagy Imre 60. születésnapját, amelyen a kor számos híres közéleti személyisége megfordult. 1956. november 4-én a jugoszláv nagykövetségre is e házból menekült családjával. Kivégzése után felesége még utoljára visszatérhetett a házba lányukkal, hogy magukkal vigyék néhány berendezési tárgyukat, emléküket. Az ekkor kimenekített tárgyak közül több megtekinthető ma az Emlékház kiállításán.

Az ezt követő időszakban a villa diplomáciai testületek tagjainak szolgált lakóhelyül: 1975-ben a Diplomáciai Testület Ellátó Igazgatóság tulajdonába került, s ez nem is változott egészen az 1990-es évekig. 1963-64-ben például a mindenkori osztrák katonai attasé (a budapesti osztrák követség katonai attaséja) és családja lakott itt. Elsőként Méray Tibor javasolta 1989-ben, hogy nyilvánítsák az épületet Nagy Imre Emlékházzá. Ezen felbuzdulván Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya létrehozta a Nagy Imre Alapítványt, amely szervezet alapítása nyomán kezdődött meg az emlékház megszervezése. 1997-ben egy kormányrendelet a Magyar Tudományos Akadémiához és a Nagy Imre Alapítványhoz utalta a villát 99 évi használatra. Néhány éves felújítás után, 2002-ben nyitotta meg kapuit az intézmény. 2008-ban újabb jelentős felújítás következett, amelyre Nagy Imre kivégzésének 50. évfordulója adott alkalmat. Az egykori miniszterelnök unokája, Jánosi Katalin támogatásával és Rajk László építész tervei szerint készült el az Emlékház mai állapota.

A ház a 30-as években
Bejegyzés forrása: FACEBOOK [Nagy Imre Emlékház]

A Nagy Imre Emlékház ma korabeli bútorokkal és tárgyakkal, illetve személyes, eredeti emlékekkel mutatja be az egykori miniszterelnök otthonát.

***

Az alábbiakban Georges Isoz visszaemlékezéseit közöljük, aki gyerekként a környéken élte át a II. világháborút.

”Abban az időben két ház volt a telken az Orsó utca 45. és 43. szám alatt is, ahol az alsó volt a főépület, a felső egy nyaraló. A főépület jelenleg Nagy Imre emlékháza. Mind a telket, mind a két épületet jól ismertem. Többször jártam ott: a nyaralóban egy kb. velem egyidős fiúnál, a kivágott kerítésen át, majd jó néhányszor felmentünk a kert felső részébe; különösen a főépület földszintjén, a gondnok lakásában, ahol a mosókonyha óvóhelyként szolgált nekünk is a légitámadások kezdetén, majd a Vörös Hadsereg budapesti bevonulásánál.

Budapest ostroma ugyan 1944. december 30-án kezdődött, de a szentestét már 18 óra körül félbe kellett szakítani a hirtelen keletkezett hatalmas robaj, ágyútűz és robbanások hallatán. Rohannunk kellett a fent említett mosókonyhába! Röviddel ezután annak az úgynevezett »forradalomnak« a képviselői látogattak meg bennünket a dicsőséges Vörös Hadsereg néhány katonájának személyében. De se dicsőség, se felszabadulás nem történt! Azonnal elvitték apámat és az idősebb férfiakat körülbelül 50 éves korig, otthagyva a nőket, akiket elkezdtek molesztálni, megerőszakolni (gyakran hallottunk vészkiáltásokat, patruj, patruj, azaz járőr, járőr). Egy nap véletlenül megállított az utcán egy csoport davaj (szovjet katona), és megkérdezte, hol vannak nők; de süket fülekre találtak. A davajok rögtönzött látogatásai szinte minden nap és éjjel megtörténhettek. Az első benyomások alapján nem emberi volt a megjelenésük és a viselkedésük, hanem valóságos hordának, barbároknak látszottak, akik fenyegettek, fegyverekkel hadonásztak, különösen, amikor részegek voltak. Ez gyakran megtörtént, mivel mindent megittak, ami alkoholszagú volt, beleértve anyám kölnijét is. Megérdemelték a davajok (= gyerünk, menjünk) kifejezést, mert nyersen, akaratosan jártak el. Megőrültek az órákért, és gyakran szólt a fenyegetés: davaj csaszi (ide az órával)! Az angolvécéket zabrálómasináknak (lopógépeknek) nevezték, mivel a lezúduló víz mennyisége mindent levitt, eltüntetett. Ez megmaradt bennem, és csak a szovjeteket és az oroszokat (davajokat) tekinthetem ilyeneknek.

A főépületben laktak időrendben: a tulajdonosok (zsidók, ezért vették el tőlük a villát, ritkán láttam és nem ismertem őket); németek (tisztek), de magyarokat is lehetett látni (egy magyar sofőr egyszer el is vitt bevásárolni Mercedes-ével a Csévi utca–Szilfa utca sarkán ma már nem létező fűszereshez vagy szatócsboltba; nekem akkor gyerekként ez felért egy csodával); szovjetek (tisztek); a svájci nagykövetség első titkára; Nagy Imre 1949-ben (az ÁVH ügynökei őrizték, akik közül néhányan – saját bevallásuk szerint – egyenruhájuk alatt civil ruhát viseltek, hogy szükség esetén levehessék, elrejtőzhessenek, elmenekülhessenek, leléphessenek).

A zabrálásról (lopásról) még ennyit. Nemcsak az angol WC tette ezt, hanem maguk a davajok is. Így ez a mondás járta: »a Citadellán az Angyal azért tartja fenn az ágat, hogy az akkor alatta lévő szovjet katona el ne lopja«. A Citadelláról a katonát már elvitték. A Memento Parkban látható. Vajon ott mit művel…?

Az Orsó utca 43.-ban töltött tartózkodásunk után röviddel visszamentünk az apai nagyanyám villájába, az ugyancsak óvóhelyként működő mosókonyhába. Oda az Orsó utca 27.-en át szolgalmi úton értünk a Bimbó útig, közel az ágyúálláshoz a Rügy utca sarkán lévő telken, amelynek a budai Várnegyedre leadott lövései erősen lehallatszottak. Ezt az óvóhelyet jól ismertük, mivel a második világháború alatt, 1941 és 1944 között éjjel-nappal riadók alkalmával és légitámadásokkor használtuk. Ilyen esetekben az előttünk álló gyalogút hosszúnak és veszélyesnek bizonyult a légvédelmi, tüzérségi apró vagy nagyobb lövedékek égből lehulló repeszei miatt (egy félelmetest egyszer fel is vettem, mert varrótűnél hosszabb és vékonyabb volt). Nem volt sisakunk, csak gázálarcunk, amit előzőleg az arcunkhoz kellett igazítani; csak egyszer kellett használnunk, szerencsére nem túl sokáig. Ezen gázálarcok biztonsági intézkedésként szolgáltak. Ha jól emlékszem, kötelező volt rendelkezni velük; csakúgy, mint vízzel töltött vödrökkel, tűzoltásra.

Az óvóhelyre futás előtt állandóan figyeltük a rádiót, a híreket. Hallgattuk az Amerika hangját, mint sokan mások, a betiltása ellenére; mi lehalkított vagy detektoros rádión keresztül. Ez utóbbi fejhallgatóval működött. Így is valaki közülünk körbejárta a házat, hogy ne szivárogjon ki hang, hasonlóan, mint elsötétítéskor a fény. De főleg a légi riasztási jelzéseket követtük. Amikor meghallottuk, hogy „Krokodil grósz”, már fogtuk is az előre, minden eshetőségre elkészített dolgainkat, kis élelmet (a spájz bevonásával, előző bevásárlások révén is), s futottunk az óvóhelyre. Az amerikai szőnyegbombázások általában nappal zajlottak, este pedig a szovjet légitámadások az úgynevezett Sztálin-gyertyák megvilágításával, ejtőernyők segédletével. Egy ilyen a kertünkbe is esett, de nem okozott kárt.

A spájzban minden évszakra megvolt a megfelelő élelem, kompótok, lekvárok, zöldségek, sós vízben, üvegben tárolt tojás, homokban burgonya; kolbászok, külön-külön bödönökben méz, disznózsír az otthon kisütött hájból. Különben a kertben megtermett zöldségekből és gyümölcsökből is készítettek ilyet. Ez minden évben így történt. Az étolaj nem volt használatos, nem is annyira ismert, legalábbis nálunk. Bevásárolni többször voltam a Széll Kálmán téren. Az Orsó utcából gyalog mentünk anyámmal, én kiskocsit húzva, vissza megpakolva. Ma már nem lehet a forgalmi rendszer és a buszok fordulásai, parkolásai miatt. Oda akkoriban gyümölcsöt, zöldséget raktak le halmokban az eladóférfiak, eladónők, kofák. Pld. lehetett kapni többféle krumplit (Ella, Rózsa, Gülbaba).”

A pasaréti templom tornyán ma is megbújik a légvédelmi sziréna. Georges Isoz így emlékszik az épületre: ”Általános iskolás koromban (8-12 éves) jártam ide misére, majd ministrálni és harangozni, általában a 8, 9 és 10 órai misére, mind a riasztások idején, mind a kommunista korszakban, amikor a misére járást nemkívánatosnak tartották, egészen 1949 november végéig. Ekkor a család visszatért Svájcba, Lausanne-ba, lévén Château-d’Oex (Vaud kanton, francia nyelvterület) volt a származási helye.”