Országház utca 13. lakóház

A 15. századból származik a mai épület magját képező középkori lakóház, amely az 1686. évi ostrom idején elpusztult, de kapualja és földszintjének egy része, a kapualjtól délre lévő bordás keresztboltozatos helyiséggel épen maradt. Utóbbi helyiségekben ma a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtára működik – ez kétségkívül Budapest egyik legkülönlegesebb ”könyvtárszobája”.

Az Országház utcát a középkorban Olasz utcának hívták. “A név az oklevelekkel is adatolható gazdag olasz kereskedőktől származik, akik szinte kizárólag ebben az utcában alakították ki kolóniájukat. Ismert Nagy utca elnevezése is, amely talán tekintélyes lakosaira is utal. Meghatározását a szomszédos utcákra is kiterjedő, nagyméretű ingatlanok (Garai-Corvin ház, Erdődy ház, Ozorai Pipó háza), valamint az 1441-es plébánia határjárás teszik lehetővé. Eszerint a szomszédos párhuzamos utca egyfelől a Mindszent utca, másfelől a Szt. Miklós és a Szt. Pál utcák voltak. Északi vége a Szombathellyel érintkezett a Tej utca (a mai Kard utca) kereszteződésénél, délen a németek piacteréig ért. […] 1390-ben az utcát Wulving utcának nevezték nyilván a tekintélyes budai család itteni háztulajdona után. Az utcanév feledésbe merült a hódoltság másfélszáz esztendeje alatt, a 17. század vége óta Sütő utca (Bäckhen Gasse) nevet viselte, feltehetően egy itteni pékmester háztulajdona után. 1785 óta használják mai nevét, miután II. József császár rendeletére a bezáratott klarissza kolostor telkén helyezték el az országházat.”^[1]

Telektörténet
A telek helyrajzi viszonyait Buda törököktől való visszavételétől követhetjük végig. A visszafoglalás után az első pontos, telkeket is feltüntető térképet Joseph de Haüy császári hadmérnök készítette 1687-ben. A telek ezen a 156. szám alatt szerepel.^[2] Az ingatlan az 1696. évi Zaigerben a 133. szám alatt található.^[3] Matthey hadmérnök 1740-50 között készített térképén is megtalálható, továbbá a Lipszky János által 1810-ben sokszorosított Pest-Buda-Óbudát ábrázoló munkájában is fellelhető^[4], valamint a Schmidt–Matkovitz-féle térképen is. A Marek-féle térképen, 1873-ban a 222-es helyrajzi számon és a 110. házszámon szerepel.^[5]

Az épület
Zártsorú, U-alakú beépítésű, egyemeletes lakóház, értékes középkori és barokk belső részletekkel. Öttengelyes homlokzatát egytagú főpárkány zárja le, a földszint felett övpárkány húzódik. A falsíkot a földszinten és az emeleten megújuló páros falisávok osztják három mezőre, kéttengelyes oldalszárnyak között egytengelyes középrésszel. Mindhárom mezőt a falisávok között egyszerű tükrök tagolják, az emeleten lesarkított vonallal, bennük egyszerű, keretezetlen ablakokkal. A földszint középtengelyében szegmensíves záradékú kapu nyílik, eklektikus szárnyakkal. A földszinti ablakokban lévő rácsok az 1950. évi helyreállításkor készültek.

Középkori, dongaboltozatos kapualjának északi oldalfalában csúcsíves, gótikus ajtókeret van befalazva. A kapualj udvari homlokzata felett a főfalban összetett gótikus kőkonzol maradt fenn. A kapualjtól délre fekvő helyiség (mai könyvtár) kétmezős, XV. századi bordás keresztboltozattal fedett; a bordák vállkövei az 1924. évi restaurálásból származó kiegészítések. Hasonlóképpen utólag készült a szoba sarokboltozatos, neogótikus ajtókerete is. A kapualjtól északra csehsüvegboltozatos szoba nyílik, a boltozat felületén barokk, Istenszem­ motívumos gazdag stukkódíszítéssel. Az udvari homlokzat előtt kőkonzolos függőfolyosó fut végig, a XIX. század második feléből származó klasszicizáló vasrács korláttal.

Építéstörténet
A XV. században épült a mai épület magját képező középkori lakóház, amely az 1686. évi ostrom alkalmával elpusztult, de kapualja és földszintjének egy része, a kapualjtól délre lévő bordás keresztboltozatos helyiséggel épen maradt.

A XVIII. század elején újjáépítették, rövidebb északi és hosszabb déli udvari szárnyakkal. A XVIII. század második felében történt újjáépítése során a kapualjtól északra lévő helyiségét csehsüvegboltozattal újraboltozták, a boltozatot barokk stukkóval díszítve. Ugyanekkor történhetett déli udvari szárnyának meghosszabbítása is, ekkor még csak egy földszintes szakasz hozzáépítésével.

1870 körül homlokzatát átalakították és új, eklektikus kapuval látták el; ekkor készülhetett udvari függőfolyosója is.^[6] Egy 1869. március 8. napján kelt, a Városi Építő és Szépítő Bizottmány jelentése alapján kiadott építési engedély szerint az akkori tulajdonosnak, Sztojacskovics Sándornak engedélyezték, hogy valószínűleg az északi udvari szárnyat a telek végéig meghosszabbíthassa egy földszintes épületrésszel.^[7]

Egy 1873. július 18. napján kelt terv szerint az akkori tulajdonos, Sztojacskovits József az északi oldali földszintes részen, ahol valószínűleg a cselédség lakott, alaprajzi változtatásra kért és kapott engedélyt Kulits Antal tervei alapján.^[8]

1913-ban Radványi János háztulajdonos az északi és a déli földszintes szárnyak átalakítására kért és kapott engedélyt. Ekkor ezekben az épületrészekben cselédségi lakások voltak, ő pedig egy összekötőszárny építésével asztalosműhelyt szeretett volna kialakítani.^[9]  A tervezést és a kivitelezést is Hauer József kőművesmester végezte.

1924-ben Wydler Károly építész tervei szerint végeztek átalakításokat: a déli oldalszárnyban lévő kétkarú, tömör, orsófalú lépcső helyén új, neobarokk, baluszteres korlátos lépcsőt építtetett Kochanovszky József és neje, Pejacsevich Mária Gabriella grófnő.^[10] Az építkezés során a gótikus keresztboltozatos szobát restaurálták, a boltozatot új vállkövekkel kiegészítve, s a szobára új, neogótikus ajtókeretet készítve.^[11] A kivitelezést Hauer József kőműves és tetőfedő mester végezte, aki maga is az Országház utcában lakott, az 5. szám alatt. Az utcai homlokzat tervezett átalakítása nem valósult meg.

1928-ban Kochanovszky további belső átalakításra kért és kapott engedélyt. Ekkor a tervező Kovács László okleveles mérnök, a felelős építőmester pedig Gál György okleveles mérnök volt. Ekkor épült a déli szárny végén lévő földszintes épületrész emeleti ráépítése, ahol három szobát alakítottak ki.^[12]

A lakóház 1944-45-ben kisebb háborús sérüléseket szenvedett. Valószínűleg ekkor bontották el az északi szárny udvar végéig érő földszintes, félnyeregtetős épületrészét.

1950-ben a Fővárosi Tervező Iroda és Hell Géza tervei szerint helyreállították és belsőleg átalakították a házat. A helyreállítás során a kapualj északi falán gótikus ajtókeret, a déli udvari homlokzati falban pedig gótikus kettős kőkonzol került elő. Ezen helyreállítás során az elbontott északi földszintes udvari szárny helyén egy kb. 3 méteres részen visszaépítettek egy terasszal lezárt, mellvédfalas kis szakaszt.^[13] Ekkor már minden lakás fürdőszobás volt.

A vári épületek helyreállítása közben 1963-ban került sor újabb felújításra, ekkor készült az épületről egy tudományos dokumentáció, melyet Nagy Emese, Molnár János, Rékai János és Pereházy Károly készítettek.^[14]

1982-ben újabb felújítás történt, ezúttal T. Papp Melinda volt a vezető tervező (FIMÜV, Műemléki Osztály).  Ugyanebben az időben az Országház utca 15. számú házban megnyitották a Várgondnokság irodáját és a tűzfalba 3 db 90/150 cm méretű ablakot nyitottak az udvar felé.^[15]

1956-ban táblát helyeztek el az épületen, amely jelzi műemlék voltát.
 
A ház tulajdonosai, lakói
Habár a ház jelentős középkori részleteket tartalmaz, tulajdonosairól nem igazán áll adat a rendelkezésünkre. Mint oly sok ház esetében, itt is a 18. századtól tudunk részletesebb információkat. Egy 1714-es jegyzék szerint az épület tulajdonosa ekkor Jungmayer János Keresztély volt, rajta kívül Roth György és Waigel Ferenc laktak a házban.^[16] AZ 1723-as nagy budai tűzvész során a ház leégett, tulajdonosa ekkor Paul Seyyler budai polgár, mészáros volt. Simon Katalin az alábbiakat írta házról ennek kapcsán: “A Sütő utcai ház korábbi tulajdonosa: Jungmayr, Johann Christoph cs. építőtisztségi írnok (1696, 133. sz.) és neje, Maria Secunda szül. Trompeschin (még Werlein assignálta rájuk ingyen, bejegyzés: 1700. szeptember 1.). A Jungmayr-házaspár halála után hirdette meg Buda városa a házat és adta el 1000 forintért Seyller, Paulnak és nejének, Maria Annának a hozzátartozó 6 holdas szőlővel (39. sz.) a Svábhegy alatt, a Németvölgyben (jegyzőkönyv: 1719. augusztus 21., bejegyzés a telekkönyvbe: 1719. augusztus 25.).” ^[17]

Az 1830-as években Ghyczy Miklós lakott itt (feltehetően családjával)^[18], majd az 1840-es évektől Rokszer Ágoston orvos.^[19]  1866-ban Cseh József tulajdonában volt a ház, és többnyire tisztviselők laktak itt a címjegyzékek szerint, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen sokaknak csak az utca túloldalára kellett átsétálniuk az irodájukba.^[20] Sztojacskovits Alexander (Sándor) és Katharina (Katalin) az 1860-as évek végén vehették meg a házat, a bérlőket ők is megtartották. 1893-ban lányaik, Welkov Józsefné, szül. Stojacskovits Julia és Pesche Miklósné szül. Stojacskovits Olga örökölték meg a házat. 1900 körül itt lakott Valentino Edvardo ”mennyezetkészítő” (rokona, Albert az Úri utca 39.-ben bérelt lakást) – a szakember biztosan értékelte volna a gótikus részleteket, azonban ezek ekkor még vakolat alatt rejtőztek.^[21] A Stojacskovits-nővérek 1912-ben adták el az ingatlant, a vevők Radványi János postatakarékpénztári altiszt és neje, Kolczun Anna, valamint Tempinszky György asztalosmester és neje, Rosenberger Matild voltak.^[22]

1918-ban ismét gazdát cserélt a ház, új tulaja Windischgrätz Lajos herceg lett. Az 1848-49-es forradalom osztrák hadvezérének unokája “katonai műszaki akadémiát végzett. 1904-1905-ben részt vett az orosz–japán háborúban, Port Arthur eleste után katonai attasé volt a szentpétervári osztrák-magyar követségen, majd 1912-ben, Szófiában a török bolgár háború idején. 1916–1918 között országgyűlési képviselő volt. IV. Károly király bizalmasa, tanácsadója, az Országos Közélelmezési Hivatal vezetője, 1918. jan. 25-től okt. 25-ig közélelmezési miniszter, a közös hadügyminisztérium osztályfőnöke, majd az utolsó közös külügyminiszter, ifj. Andrássy Gyula első beosztottja 1918. okt. 25-től nov. 5-ig.”^[23] “Hivatali ideje alatt sikkasztásos ügybe (»krumplipanamába«) keveredett, ami miatt a »burgonyaherceg«  lett a gúnyneve. A közös hadügyminisztérium osztályfőnöke volt, majd az utolsó közös külügyminiszter, ifj. Andrássy Gyula első beosztottja lett 1918. október 25-től november 5-ig. Az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság idején Svájcban élt emigrációban, ahol »Agence Centrale« néven royalista-antibolsevista beállítottságú hírügynökséget alapított. 1920-ban tért haza. Az Andrássy-párt programjával a sárospataki kerület legitimista képviselője a nemzetgyűlésben (1920–22), Károlyi Mihály perében a vád tanúja (1921). A hírhedt frankhamisítási per fővádlottjaként 4 évi fogházra ítélték (1926), melynek felét elengedték. Ezután sárospataki birtokain élt. 1932-ben német állampolgárságot vett fel. 1933-tól V-99 fedőnéven a Gestapo ügynöke, Károlyi Mihálynét Berlinben sikertelenül próbálta lefogatni. A II. világháború alatt összekötő volt Berlin és Zágráb között. A második világháború után Argentínába emigrált, ahonnan visszatérve előbb Franciaországban, majd Németországban, végül Ausztriában élt.”^[24]

Kochanovszky József (1880–1961) és neje, Pejacsevich Gabriella (1894–1977) 1922-ben 2 millió koronáért vásárolták meg a házat Windischgrätz hercegtől.^[25] Pejacsevich Gabriella korábban Edelsheim-Gyulai III. Lipót felesége volt: 1920-ban elhagyta a családját, mert beleszeretett Kochanovszkyba. (Mindez közvetlenül azelőtt történt, hogy az Edelsheim-Gyulai család a Dísz tér 12. alatti palotába költözött volna felvidéki birtokukról.) A pár Felsőelefánton találkozhatott, ahol addig az Edelsheim-Gyulai család is élt. Kochanovszky a Fővárosi sörfőző-részvénytársaság igazgatósági tagja volt, így volt mit a tejbe aprítani. A frissen beköltöző pár nagyra értékelte ősi részletekkel teli otthonát, ahogy erről Lux Kálmán is írt: “Az Országház utcának még van egy középkori építészeti nevezetessége, mégpedig a 13-ik számú Kochanovszky József-féle ház egyik földszinti szobája, melynek kőbordás boltozata még a XV. század elejéről való. Az azelőtt elhanyagolt és vastag mész- és festékréteggel eléktelenített szobát mai műértő tulajdonosa, Csányi Károly kortársunk tervei alapján restauráltatta s régi bútorokkal ízlésesen rendezte be.”^[26] 

A tulajdonos előszeretettel mutatta meg másoknak is a különleges építészeti emléket. Így történt ez az Erzsébet Népakadémia által rendezett várbeli sétán is: “A történelmi sétán résztvevők az első magyar Országház udvarán szemlélték éppen az épület struktúráját, amikor egy elegáns úr lépett a társaság vezetőjéhez, bemutatkozott és felajánlotta, hogy megmutatja szemben lévő kis palotájának az Országház-tér 13. számalatt lévő háznak fennmaradt gótikus szobáját. A társaság örömmel vette tudomásul a ház urának, Kochanovszky Józsefnek ajánlatát és bevonultak a páratlan müizléssel rekonstruált XIV-ik század végi szobácskába, melynek gótikus ívhálózata és a zárókövek rózsadísze feltétlenül 1360 és 1410 közötti időre mulat. A szobába egy tökéletesen másolt középkori ajtón lehet bejutni és a bútorok, ritka régi magyar fajanszok is teljesen stílszerűen illeszkednek bele a sokszázados szoba történelmi levegőjébe.“^[27] 

A házaspár 1923-ban a szomszédos Országház utca 15-öt is megvásárolta^[28], és valószínűleg inkább itt lakhattak, míg a 13.-at bérbe adták. 

1925-től a 13. szám alatt működött a lengyel nagykövetség^[29]: nemcsak az adminisztratív ügyeket bonyolították itt, de a budapesti lengyel közösségek ünnepségeit is itt tartották. 1938-ban az első bécsi döntést is erőteljesen támogatta az itteni delegáció, amiről a 8 Órai Újság így tudósított: “Lengyelország fenntartás nélkül kiállt a jogos magyar követelések mellett és erélyes, áldozatra kész, céltudatos harcot indított, hogy ismét megvalósuljon a történelmi közös lengyel–magyar határ. A magyar közvélemény minden idegszálának megfeszítésével, várakozásteljesen tekint Lengyelország felé s az érdeklődés előterébe került maga a budapesti lengyel követség is, a baráti Lengyelország magyarországi képviselete és szimbóluma. Országház utca 13. Egyemeletes, nemesen egyszerű, régi patinás épület a Kohanowski-palota, ahol a lengyel követség székel. A sárga, egyemeletes ház földszinti ablakait remekbe készült kovácsoltvas rácsozat díszíti. A masszív, boltozatos kapu két oldalán egy-egy szép, kovácsolt vasból készült barokk stílusú lámpa. Az egyik lámpa alatt tábla van ezzel a felírással: Poselstwo Rzeczypospolitej Polskii, a másik oldalon francia nyelvű a felírás: Légation de la République de Pologne. Itt lakik Orlowski lengyel követ és itt vannak a követség hivatali helyiségei. A bejárattól jobbra tágas, csodálatosan szép gótikus terem nyílik, ahol Miczelszky követségi tanácsos dolgozik. Az udvaron folyondárok girlandjai díszíti az öreg, patinás falakat, romantikus udvarházi kép. Máskor hűvös, előkelő csend honolt a lengyel követség budai palotájában, de néhány hét óta lázas munka folyik, amely gyakran belenyúlik a késő éjszakába, sőt a hajnali órákba is. A palotának különben most igen előkelő vendége van: itt szállt meg gróf Lubienski Mihály, a lengyel külügyminiszter kabinetfőnöke a feleségével együtt. Most szinte szakadatlanul érkeznek a látogatók a lengyel követség palotájába. De nemcsak előkelőségek jönnek, hanem egyszerű névtelen magyarok is, férfiak, nők, öregek, fiatalok vegyesen. Elárasztják virággal a követséget, így fejezik ki hálájukat azért, hogy Lengyelország igazságos harcunkban tántoríthatatlanul kitart mellettünk.”^[30] 

A II. világháború után Kochanovszkyék Svácjba emigráltak, a házat államosították. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fiókkönyvtára 1967-ben nyílt meg a ház földszintjén, a gótikus boltozatú szobában^[31], a ház többi részében pedig lakásokat alakítottak ki. 

Források:
^[1] Végh András: Buda város középkori helyrajza I. Monumenta Historica Budapestinensia XV. Budapest, 2006. pp. 81-82.
^[2] Weidinger György – Horler Ferenc: A budai vár 1687. és 1696. évi helyszínrajzai. ln: Tanulmányok Budapest Múltjából 11. (1956) 1-2. melléklet. A telek helyszínrajzi számairól összefoglalás: Felhő Ibolya és Gál Éva: Buda város topográfiai mutatója, 1. Vár, Krisztinaváros. Budapest, 1980. p. 22.
^[3] HU BFL IV. 1009/b. Budai telekhivatal iratai, 5. számú kötet. Zaiger über die Vörstung und Wasserstadt. Betűhíven közli Nagy Lajos: A budai vár topográfiája a XVII. század végén. ln: Tanulmányok Budapest Múltjából 18. (1971) p. 97.
^[4] Holló Szilvia Andrea: Budapest régi térképeken 1686-1896. Szerk. Székely András. Budapest, 1994
^[5] Budapest Főváros dunajobbparti (volt budai és Ó-budai) részének bel- telkein létező helyrajzi s az új és régi házszámok mutatókönyve. Budapest, 1882. p. 8.
^[6] Horler Miklós et al.: Budapest műemlékei 1. Budapest, 1955. p. 401.
^[7] HU BFL – XV.17.a.302 – 697 [link]
^[8] HU BFL – XV.17.a.302 – 1416 [link]
^[9] HU BFL – XV.17.d.329 – 6606
^[10] HU BFL – XV.17.d.329 – 6606
^[11] Horler Miklós et al.: Budapest műemlékei 1. Budapest, 1955. p. 401.
^[12] HU BFL – XV.17.d.329 – 6606
^[13] HU BFL – XV.17.d.329 – 6606
^[14] HU BFL – XV.17.e.306.a – 482
^[15] HU BFL – XV.17.e.306.a – 482
^[16] Dr. Völlick Brúnó: Budavár háziurainak és lakóinak névjegyzéke 1714-ben. Budapest, 1927. p. 9., 16., 17.
^[17] Simon Katalin: Az 1723-as budai tűzvész. Fons XVIII. (2011) 4. sz. p. 522.
^[18] Pesther und Ofner Wegweiser Kalender 1837. p. 76.
^[19] Pester und Ofner Wegweiser Kalender 1845. p. 104.
^[20] Adress-Kalender von Pest, Ofen und Alt-Ofen 1867. Pest, 1866. p. 126.
^[21] Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1900-1901 (12. évfolyam) Budapest, 1901. p. 1587.
^[22] HU BFL – VII.151 – 1912 – 0383
^[23] Windischgrätz Lajos szócikk. Magyar Életrajzi Lexikon 3., kiegészítő kötet A-Z. Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest, 1981. p. 854.
^[24] Windisch-Graetz Lajos szócikk. Wikipédia. [link]
^[25] Fővárosi Közlöny, 1922. november 24. p. 2635.
^[26] Lux Kálmán: A budavári Szent Miklós-torony. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közleményének Havi Füzetei, 1925. 4-6. sz. p. 48.
^[27] N.A.: Az Erzsébet Népakadémia történelmi sétát rendezett a Várban. Magyarság, 1925. február 17. p. 4.
^[28] Fővárosi Közlöny, 1923. december 21. p. 2857.
^[29] Budapesti Hírlap, 1925. április 23. p. 8.
^[30] 8 Órai Ujság, 1938. október 21. p. 2.
^[31] Koroda Miklós: ”Mindenki olvasólámpája.” Fiók-könyvtár nyílt meg a Várban. Magyar Nemzet, 1967. december 2. p. 4.