Úri utca 4. lakóház

A háborús foghíj helyén 1967-ben átadott, Kapsza Miklós által tervezett lakóépület jó példa arra, hogyan lehet úgy életet lehelni a több száz éves múlt romjaiba, hogy egyszerre láttasson az időben vissza és egyúttal a jövőbe is, lakható tereket létrehozva, tartva az arányokat, simulva a környezethez, a szomszéd épületekhez. Erre utal a kapubejáró, az árkádok, az ódon udvar és az innen nyíló pince.

Leírás

Az Úri utca ezen szakaszának első említése 1454-ből származik: ekkor még Hátsó utcának (néha a Mindenszentek kápolna után Mindszent utcának, vagy Német utcának) nevezték, amely elnevezés az akkori Szent György piac (a mai Dísz tér) felől nézve nyer értelmet.[1] Az Úri utca 4. helyén az 1696-os Zaiger szerint két középkori ház állt [2], amit az 1959-es régészeti kutatások is megerősítettek.[3] Ezek ekkor a 14. és 15. telekszámot kapták (a Haüy-féle 1687-es felmérésben még 15. és 16. számon szerepeltek). A felmérésből az is kiderül, hogy a véres ostrom és az azt követő szabadrablás után sok más épülethez hasonlóan ezekből a házakból is csak néhány fal és boltozat, illetve a pincék maradtak meg. A házak uralkodói tulajdonból kerültek 1696-ban Maria Eleonore von Frankenberg (vagy Franckenberg) tulajdonába; ekkoriban katonai parancsnoki szállás működött bennük. Az asszony az egykori várparancsnok, Max Wenzel Frankenberg ezredes özvegye volt.[4]

Az 1723-as budai tűzvészben a középkori maradványok felhasználásával épült ház (a szomszédos épületekkel egyetemben) teljesen leégett.[5] Az ismételt újjáépítés után az 1784-es budai házösszeírásban Johannes Volkmann szerepel tulajdonosként. Az összeírás szerint a házban ekkor 5 szoba, 1 konyha és 1 kamra volt, valamint egy négy ló számára alkalmas istálló.[6] Feltehetően Volkmann építtetett emeletet a házra, mivel az 1805-ös összeírásban az immár 6 földszinti szoba mellett (amiből 2 az Úri utcára, 4 pedig a bástyára nézett) 10 emeleti helyiséget is írnak (ebből 3 az Úri utcára, 3 a bástyára nézett, 4 pedig az udvarra nyílt). A földszinten 2, az emeleten 3 konyha volt, és hozzájuk 1, illetve 2 éléskamra tartozott. Ezenfelül 3 ló számára istálló, 2 kocsibeálló, 2 pince és 2 fáskamra volt a házban.[7] 

1869-ben a Budai Evangélikus Egyház vásárolta meg a házat Röszlerné Weitner Annától[8], és 1870-ben teljesen átépíttették Benkó Károly és Kolbenheyer Ferenc építészek tervei alapján.[9] Ekkor készült el a mára sajnos elpusztult elegáns, íves lépcső az Úri utcai szárnyban. A ház “megszerzése” az egyház részére Sztehlo Kornél ügyvéd (1847-1940) nevéhez fűződik, aki ekkoriban gondnokként tevékenykedett a budai közösségben. Sztehlo Kornél Dobsinán született, apja Sztehlo András (1816-1899) evangélikus lelkész, a Nógrádi evangélikus egyház főesperese, anyja ilenczfalvi Sárkány Aurélia (1826-1906) volt.[10] Sikeres ügyvédi indulása után főként házasságjoggal kezdett foglalkozni, amely a 19. század második felében még igen zűrzavaros terület volt szabályozatlansága miatt. Sztehlo Kornél az elsők között volt, aki felemelte szavát a polgári házasság bevezetése mellett, és miután 1895-ben bevezették Magyarországon a polgári anyakönyvezést [11], őt kérték fel a vonatkozó jogi kézikönyvek megírására.[12] Gondnoksága alatt épült fel a budai evangélikus közösség új temploma, paplakja és iskolája a Bécsi kapu téren 1895-ben.[13]

Az 1880-as évektől az Úri utca 4. alatt működött az evangélikus elemi lányiskola.[14] Mellettük tanítók, hivatalnokok, özvegyasszonyok, katonatisztek béreltek lakást a korabeli lakcímjegyzékek tanúsága szerint. 1894-ben az egyházközség ismét átalakítatta a bérházat Zenkl György tervei alapján historizáló stílusban [15], majd nem sokkal később, 1896-ban eladták: dr. Zorn Vilmos (1847–1924) [16], kassai jogakadémiai tanár és neje, Liebhardt Lujza vásárolták meg 38.000 forintért.[17] 1915-ben Hauer József tervei alapján újabb átalakításokra került sor, ezek azonban kizárólag a ház belsejét érintették.[18] Zorn Vilmos jogi végzettsége megszerzése után 1870-ben lett a pozsonyi királyi jogakadémia tanársegédje és könyvtárosa [19], majd 1873-ban a pozsonyi bírói államvizsgálati bizottság tagjává nevezték ki [20]. Később Győrbe, majd az ottani jogakadémia feloszlatása után Kassára került, ahol 1905-ben az akadémia igazgatójának nevezték ki.[21] Halála után a ház özvegyére szállt, Zornné 1930-ban bekövetkezett halála után azonban az oldalági rokonok a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület ellen indítottak pert, akikre az asszony 1928-as végrendeletében 3 milliárd korona értékű vagyonát hagyta.[22] A rokonok szerint Zornné halála előtt 2 nappal szóban, tanúk jelenlétében visszavonta a végrendeletet, azonban ez valószínűleg nem állta meg a helyét a bíróságon, mivel nem sokkal ezután az Egyesület már az örökölt vagyontárgyak (“antik bútorok, fehér- és ruhaneműik, üveg- és porcellánáruk és egyéb apróságok”) árverését hirdette [23], és a házjegyzékekben is ők szerepelnek az Úri utcai ház tulajdonosaként egészen a II. világháború végéig [24].

1944-45-ben, Budapest ostroma idején az épület olyannyira megsérült, hogy le kellett bontani; az ‘50-es években többször kellett a romok életveszélyességét csökkenteni. Az 1959-es régészeti kutatások eredményeit így foglalta össze Gerő Győző és G. Sándor Mária: “Az elpusztult épület helyén a középkorban két épület állott, éspedig a délinek a kapualja és egy – az Úri utcára néző – szárnya a hozzá tartozó Bástya sétányi traktussal, a másiknak, az északinak pedig egy szárnya. Mindkét lakóház a XIV. században épült, és helyiségeit, valamint kapualját konzolokon nyugvó síkfödém fedte. Az északi épületnek a mai telekre átnyúló szárnyában ebben az időben három földszinti helyiség volt. A déli lakóház – eredetileg kéttraktusos épület – ideeső részében csupán egy földszinti lakóhelyiség volt megállapítható. Ehhez a középkori épülethez tartoztak a Bástya sétányi részen feltárt maradványok. Az itt állott épület az 1686. évi visszafoglaláskor, vagy az 1723-ban a közelben levő lőporraktár robbanása következtében keletkezett tűzvész alkalmával pusztult el. Pincéje azonban a benne levő sziklába vágott kúttal részben megmaradt. A mai épület helyén állott két középkori lakóház síkfödémét XV. század folyamán — feltehetőleg annak még az elején — téglából épült dongaboltozatokkal cserélik fel. Az északi épület földszinti alaprajzi elrendezése ekkor még nem változik meg. A XVI. század elején az Úri utcára néző és a tőle nyugatra levő helyiséget egy szobává vonják össze, amelyet azután az utca vonalára merőlegesen húzódó dongaboltozattal fednek. Ekkor szüntetik meg az egyik kőkeretes, gótikus ajtónyílást is. A visszafoglalás során elpusztult épületeket a XVIII. század első felében újjáépítették a régi maradványok felhasználásával. Ekkor építik át a kapualj déli falában levő ajtónyílást és ülőfülkéket, ugyanakkor az északi épület középső földszinti helyiségének egyik bejáratából falifülkét csinálnak. Kapualjának 1944-ben elpusztult barokk boltozata ebben az időben készülhetett. Bástya sétányi szárnya a XVIII. század elején épült, középkori alapfalak felhasználása nélkül.”[25]

A romeltakarítás és a kutatások után 1967-ben felépült ezen telken a ma is látható, kétemeletes, 21 lakásos lakóépület, amelynek fő tervezője Kapsza Miklós (1929-2007) volt, aki nemcsak a Műegyetem Lakóépülettervezési Tanszék kiváló szakembereként, hanem korábban Dunaújváros főépítészeként is dolgozott. Az ő és társai (Dr. Pattantyús Ádám és Konkoly Jánosné – statika, Mosoni György és Dr. Fekete Iván – épületgépészet, illetve Zádor Mihály – műemléki részletek) által tervezett ún. OTP-társasházról több méltatás is született az építész szakirodalomban. Perényi Tamás így írt róla: “A talán legismertebb Kapsza-ház a Budai Várban épült fel 1967-ben az Úri utca és a Tóth Árpád sétány közötti átmenő telken. A telek elhelyezkedéséből fakadó különleges értéket növelte az Úri utcai szárny alatt talált szép gótikus pince, mely a tervező szándéka szerint külön bejárattal, a részletek gondos helyreállításával, kőtár funkcióval épült meg, így bárki által megtekinthető vált. A belső udvarral összekötött, két önálló tömegből kialakított épület a beépítés második világháborúban lerombolt állapothoz igazodott. A két utcai homlokzat eltérő képet mutat: az Úri utcában a szomszédos műemlék házakhoz való illeszkedés, a párkányok, tetők, ablakok ritmusát figyelő, de korát nyíltan vállaló homlokzat kialakítása volt a fő cél, míg a sétány felé egy nagyobb megnyitású, óvatos plasztikájú vázszerkezetű felület került. A vári foghíjtelkekre épült házak felett az idő mondott ítéletet – Kapsza Miklós környezetébe ízesült, több mint 40 éves épülete mai szemmel nézve is friss, modern alkotás.”[26]

Habár a homlokzat is teljesen modern, az udvar hozzá képest alig látható, így a tervező elgondolása szerint itt lehetett a leginkább eltérni a régitől. Itt jelennek meg legnagyobb mértékben a nyers vasbeton felületek, a lépcsők és lépcsőkorlátok a hatvanas évek hangulatát idézik. A felhasznált anyagok anyagszerűségének, mintázatának és színének a meghagyása volt a fő szempont. A vasbeton váz a régi alapokra támaszkodik. Az Úri utcai oldalon kisméretű tégla a felmenő fal, a tetőszerkezet vasbeton és fa kombinációja. Az esőcsatorna mögött műkő is felbukkan, az udvari homlokzatok többnyire vagy nyersbeton felületűek, vagy vakoltak. Az Úri utca felőli oldalon egyedi fa nyílászárókat alakítottak ki, amelyekhez részben borovi fenyőt használtak “díszítésként”. 

Az emeleteken a lakások kétszintesek, függőfolyosós elrendezésűek. A két szárnyat udvari lépcsőház fogja össze – a lépcsők egyben a szinteltolódást is áthidalják a két épületrész között. A tető a régi házakhoz igazodva lett meredek lejtésű. Ez tette lehetővé, hogy belső kétszintes lakások is épüljenek. A Tóth Árpád sétány felőli oldalon az egykori itt álló barokk kori épület külső, boltozatos szakaszát és az udvar felőli függőfolyosó alátámasztását beépítették az új lakóházba.

A tervező így írt a házról 1968-ban a Magyar Építőművészetben: “Az Úri utcában szerényen a házsorba simuló, a műemléki épületek primátusának alárendelt, de mai voltát nyíltan valló házat akartam építeni, figyelve a tetők, párkányok, nyílásarányok ritmusát és léptékét.”[27]  szomszédos házhoz való furcsa illeszkedésről ezt írta Kapsza Miklós: “Egyik ilyen problémakör az Úri utca 2. szám tűzfalán lévő ablakok kérdése. Ezek furcsa véletlen szülöttei: a tervezés befejezése és a kivitelezés megkezdése között, a szomszéd ház korszerűsítésével – részben önkényesen – nyitották meg, és hosszas huzavona után, meghagyva szellőzési funkciójukat, betonrácsot helyeztünk eléjük. Bár helyenként romantikus hatást kölcsönző »háremablak« jellegűek, a véletlen szülöttei.”[28]

A várbéli házak zömén a leghangsúlyosabb homlokzati nyílás a nagyméretű kapu, ezt is modern formában gondolta újra a tervező. A ház kapuja plasztikus rácsozatú vaskapu lett, amely bepillantást is enged a kapualjba. A kapu melletti falon Kiss Nagy András Szarvas szőlőfürttel című bronz domborműve látható, amellyel a várbéli ablakok fölötti mezőket díszítő domborműveket kívánták megidézni.

Ebben az új házban élt haláláig báró Lukács Miklós (1905-1986) karmester, a fővárosi Operaház igazgatója, aki számos díja mellett különleges élettörténetéről is nevezetes volt.[29] Édesapja, a főúri származású erzsébetvárosi Lukács György (1865–1950) maga is híres és tudós ember volt: országgyűlési képviselő, jogászként a századfordulón az állami anyakönyvi rendszer kidolgozója, majd vallás- és közoktatási miniszter (1905–1906), Békés vármegye főispánja, a lengyel-magyar kapcsolatok ápolója. [30]

Miklóst “középiskolai tanulmányai befejeztével egy téves diagnózis következtében halálos betegnek nyilvánították. Ennek következtében bárói örökségének nagy részét elherdálta, még hitelt is felvett annak reményében, hogy visszafizetnie már nem kell. Miután kiderült, hogy orvosai tévedtek, úgy döntött, hogy komolyabb zenei tanulmányokba kezd. 1926-ban felvételt nyert a lipcsei konzervatóriumba, majd két év múlva Berlinben, a zeneművészeti főiskolán folytatta tanulmányait. Itt Julius Prüwer, Arthur Schnabel, Paul Hindemith voltak a mesterei. 1930 és 1943 között különböző német városok (Hamburg, Osnabrück, Münster, Greifswald) színházaiban működött karmesterként. Ekkor még nem állt szándékában visszatérni Magyarországra: egyetlen magyarországi meghívását sem talált minden tekintetben kielégítőnek, ezért visszautasította azt. A második világháború közepén végül mégis a hazatérés mellett döntött. A Magyar Állami Operaházban 1943. október 21-én debütált vendégkarmesterként. A nyilas hatalomátvétel alatt végig bekötött, begipszelt karral járt, hogy ne kelljen vezényelnie. A háború alatt számos kollégája életét mentette meg, és az operaház ingóságai közül is igyekezett menteni a menthetőt.

Ezért a háború után az intézmény ügyeit vizsgáló bizottság kedvezően ítélte meg addigi működését a házban. Ennek következtében 1943-tól egészen 1978-ban bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig a Magyar Állami Operaház karmestere maradhatott, de az igazgatósági posztot 1fel kellett adnia. Csak Nádasdy Kálmán 1966-ban történt visszavonulása után lett ismét az Operaház igazgatója lett. Második igazgatósága alatt többek között színpadra állíttatta Wagner teljes Ring ciklusát, illetve számos 20. századi opera premierjét vezényelte el (pl. Petrovics Emil: Bűn és bűnhődés, 1969; Durkó Zsolt: Mózes, 1977). Ezenkívül főként Verdi operáit vezényelte nagy sikerrel. A MÁV szimfonikusok karnagyaként elsősorban Brahms, Beethoven és Bartók műveinek interpretálásával tűnt ki. 1978-ban az Operából és a MÁV Szimfonikusoktól is nyugdíjba vonult, de ezután néhány évig még vállalt vendégszerepléseket Magyarországon és Németországban is.”[31]