“Mindig az volt számomra a fontos, hogy kapcsolódjunk azokhoz, akiknek egy adott épület készül” – Interjú Polinszky Tiborral
Részletek
Hamarosan itt a hétvége, terek és emberek találkozása, ahol számtalan izgalmas történetet ismerhetünk meg és lehetőségünk adódik olyanokkal is találkozni, akik jól ismerik azt a korszakot, amit idén a Budapest100 megidéz. Polinszky Tibor a fotós önkéntesek munkáját koordinálja immár három éve. Az 1970-es években fiatal építészként épp a Középülettervező Vállalat (KÖZTI) munkatársa volt, és komoly szerepet vállalt abban, hogy a mozgáskorlátozottak szempontjai is érvényesüljenek az építészetben. Később Budafok és Csepel főépítészeként, majd fotóriporterként is megismerte Budapest tereit, közösségeit, emlékezetét. Nem véletlen kértük arra, segítsen hangolódni és idézze fel, milyen volt a ‘70-es években fiatalnak, azon belül is fiatal építésznek lenni.
Építész és fotós vagy, voltál főépítész Budafokon és Csepelen. Fel tudod idézni, milyennek láttad a várost még ezek előtt a szerepek előtt?
Tízéves koromig tulajdonképpen nagyanyám nevelt. Az ő halálát követően apám elvitt Veszprémbe, ahol egy családnál helyeztek el. Ez számomra azt jelentette, hogy egy olyan kisvárosban éltem három évet, ahol bármit el tudtam érni gyalog vagy biciklivel. Éppen ezért, amikor hetedikes koromra visszajöttem a városba, nekem Budapest nagy volt. Miután a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium és a Keleti Károly utca, ahol laktunk, nagyon közel voltak egymáshoz, így nekem ez a “mag” jelentette “a várost”. Később aztán az egyetem és a Középülettervező Vállalat, a KÖZTI vitt közelebb Pesthez. Emellett pedig a buszokon, járműveken utazva is kezdtem megismerni a várost, ilyen volt például az 5-ös busz útvonala. Ekkor, az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején tele volt a város foghíjjal, romos épületekkel. Ebben az időszakban épült az Astoria, a Kálvin tér. De a város sem volt ennyire zsúfolt, mint ma.
Hogyan kerültél végül 1972-ben a Középülettervező Vállalathoz?
Több mint 50 éve 1972-ben kaptam kézhez a diplomámat, de már korábban kapcsolatba kerültem az építészettel. Előfelvételisként 11 hónapos katonai szolgálatra hívtak be a seregbe, de a lövész alapkiképzés után leszereltek. Ekkor apám azt mondta: dolgozni kell. Miután építészetre vettek fel, 1967 januárjától egy félévet a KÖZTI-ben rajzolóként töltöttem. Így az egyetemre már úgy mentem, hogy az alaprajz és ábrázoló szerkesztésen kívül építész rajzból is felkészültem, illetve kapcsolatom volt a KÖZTI-vel is. És innentől én téli, illetve nyári szünetekkor egy-egy hónapra bementem oda. Nem volt kérdés ezért, hogy végzés után ott kezdek majd.
Milyennek láttad azt a közeget, amiben mozogtál, dolgoztál a ‘70-es években?
Amikor elkezdtem bejárni a KÖZTI-be, láttam, milyen heterogén összetételű a tervezőintézet. Úgymond “összepréselt” emberek, élettörténetek egy tízes létszámú műteremben. A költségvetés készítője a háború előtt például vállalkozó volt. Államosították a vállalkozását, de közben meg dolgoznia kellett, betették hát a KÖZTI-be. Olyan emberek voltak ott, akiknek a politikáról megvolt a maguk véleménye, az életet is másképpen látták. A nyolc óra ekkor tényleg nyolc óra volt, de úgy, hogy be is voltunk zárva. Bementünk reggel és a portás becsukta a kaput. Bent minden volt, étterem, büfé, de ha mondjuk a szemközti csemegésből akartunk valamit, akkor nem mehettünk csak úgy ki, hanem ki kellett szökni, vagy kilépési engedélyt kellett kérni. Ezt jól példázza az, hogy a portás sokszor úgy fogalmazott: “Megmondtam én is, meg az igazgató elvtárs is…” – tehát az igazán fontos az ő személye volt. Aztán négy óra előtt öt perccel mind megindultunk kifelé, sűrű sorokban. De nem haza mentünk, hanem a Felszabadulás, mai Ferenciek terére, ott beültünk egy presszóba, ahol dumáltunk, folytattuk a társalgást. Vagy a MÉSZ (Magyar Építőművészek Szövetsége) pincében. Volt olyan is, hogy külföldről visszajött valaki, amikor a KÖZTI Algériában kezdett dolgozni Párizson keresztül. Hozott Coca-Colát, meg jazzlemezt, mi meg elmentünk hozzá, csendben jazz zenét hallgattunk és mindenki ivott egy kortyot a kólából.
És mi jellemezte ekkoriban az építészetet?
1974 környékén vált igazán érezhetővé az új gazdasági mechanizmus következménye, ami a tervgazdaságot volt hivatott felváltani. A tervteljesítés volt érvényben és a cél a termelékenység növelése lett. Az anyagjelöléseken spóroltunk, ezzel időt nyertünk, így többet és többet tudtunk dolgozni. A sraffozás, ami addig az építészeti rajz egyik meghatározó eleme volt, egy idő után el is maradt, már csak a vonalvastagsággal játszottunk. De ebben is elértük a plafont, és jött a kérdés: hogy lehet akkor mégis többet teljesíteni?
A ‘60-as években meghatározó volt a lakáshiány, illetve új intézmények, gyárak, irodák alakultak, amiknek létesítmény kellett. Ezek létrejötte még tervutasításként indult. Viszont a tervezést, megvalósítást nem úgy kell elképzelni, ahogyan a Budapest100 korábbi épületeinek az esetében, hogy van az embernek pénze, aki megrendeli Ybl Miklóstól, hogy csináljon egy bérpalotát, aztán Ybl készít mondjuk tíz tervet, az egyiket a megrendelő elfogadja és kezdődik is az építkezés. Itt ez nem ment ilyen egyszerűen. A műtermek, tervező, tervtanács, megbízó, beruházó, költségkeret – mind egy-egy szereplője a történetnek, mind nehezítő tényező volt. Ezért, amikor a ‘70-es évek építészetéről beszélünk, nem lehet azt mondani, hogy beszéljünk 1972-74-ről. Mert egy 1972-ben megépült épületet elkezdtek tervezni 1967-68-ban. Aztán jött az építés is, ami szintén elhúzódott.
Vegyük példának egy számomra meghatározó épületet. Ezt az intézményt a Marczibányi téren egy kis kastélyépületben hozták létre. 1973-ban tizedik tervezőként kaptam meg az épülettel járó munkát. Gimnáziumban, amikor fel sem merült bennem, hogy építész leszek, csak arra jártam el iskolába, már akkor felvetette a KÖZTI ennek az épületnek a bővítési tervét. Ez aztán 1972-73-ban jutott el a kiviteli tervig. 1973-74-ben “kikapartam” az összes problémáját, de majd csak 1976-ban kezdődik az építkezés. Vácdukai nevelőotthonból hozott gyerekekkel kezdték el a munkálatokat. Aztán majd csak 1978-ra készült el az épület.
Fontos társadalmi témával kerültél kapcsolatba építészként, a mozgáskorlátozottak számára tervezett terekkel. Talán nem túlzás azt állítani, hogy te voltál ennek az első számú hazai szakértője. Ez hogy jött?
Ahogy említettem, a Marczibányi téri intézet mellett mentem el nap mint nap a gimnáziumba és furcsa volt számomra, hogy soha nincs mozgás ott, nem látok embereket. Hiszen bent zömében Heine–Medin-kór, azaz járványos gyermekbénulás következtében mozgáskorlátozottá váló emberek éltek. Akkor ebbe nem gondoltam bele, csupán ez a csend volt furcsa. Rehabilitáció ekkoriban nem volt, a gondozók adták meg nekik a személyi segítséget, ami akkor azt jelentette, hogy mozgatták őket, segítettek a mosdásnál, étkezésnél, a mindennapi cselekedetekben. Bár a járványos gyermekbénulás megszűnt, de jöttek a Contergan-babák, a fogós szülések következtében pedig gerincsérült gyerekek születtek. A láthatatlanság miatt a társadalom úgymond “meg volt kímélve” ettől a “problémától”, hiszen az rejtve maradt.
1976-77-ben kezdődött a rehabilitációval való foglalkozás a Fodor Gyógyszanatóriumban Budakeszi határában, ami egykor katonakórház volt, majd tüdőszanatórium. Mindenki kereste az utakat, hogy kitaláljuk, mi kell azoknak az embereknek, akik idejönnek. Elmentem, beszéltem az orvosokkal. Egymásra találtunk, őket is nagyon érdekelte, hogyan gondolkodom építészként, engem pedig az ő igényeik, szempontjaik foglalkoztattak. Ekkor kapcsolódtam be nemzetközi konferenciákba is. 1977-ben a Rehabilitációs Társaság kapott egy meghívást Lengyelországba. Ennek apropóját az adta, hogy a miniszterelnök-helyettes fia mozgássérült volt. 1978-ban, amikor kezdtem a mesteriskolát, akkor nekem már ez volt a témám. Virág Csaba ekkor dolgozott a szovjet “házgyár” korszerűsítésén és akkor kaptam egy olyan feladatot: nézzem meg a konyhát, a fürdőszobát, hogyan lehetne ezt kerekesszékkel használni.
Hogyan láttad az akkori helyzetet, a lehetőségeket ezen a téren?
Intézményekben gondolkodott mindenki. Az oktatás is úgy működött, hogy a tanárok jártak be az intézetbe, tehát a gombhoz varrták a kabátot. Ezen szerettem volna én is változtatni. Ekkoriban kaptam a feladatot, hogy egy 200 fős iskolát tervezzek, a Marczibányi téri épületen kívül is. Sajnos a bentlakók szabadabb mozgását lehetővé tevő átfogó koncepció nem valósult meg. Az épületet mindig csak bővítgették, amikor erre épp lehetőség adódott.
Volt azért sikeresebb történet is. 1981-ben adták át a pesthidegkúti lakótelepet, amiben te voltál a szakmai tanácsadó. Ennek a munkának az előzménye a ‘70-es években történt. Elmesélnéd ennek a történetét?
A rokkantak nemzetközi éve 1981-ben fókuszba hozta a témát, nyitott az ország is, sok nemzetközi szervezet tartott itt konferenciát, miniszteri szinten fogadták a szakembereket, tehát volt egy láthatósága ennek az ügynek és egy ebből fakadó együttállás is. Mindenki feladatot kapott, a párt, a KISZ, a kormány. Lett egy csomó felajánlás, így lett meg a telek, a Fővárosi Csatornázási Művek felajánlotta a csatornázást. Többeknek volt közöttük megtakarított pénze. A cél pedig az volt, hogy 1981-ben szalagot lehessen vágni. A pesthidegkúti hétvégi, úgynevezett “kapirgálós telket” ekkor ajánlották fel, de nem mindenki örült maradéktalanul. A II. kerületi építési vezetőnek például az volt a feladata, hogy mindig találjon valami kifogásolni valót a terveken, ezzel is elodázva a megvalósítást. Egyszerűen nem tudták elképzelni, mit jelent majd, ha 60 mozgáskorlátozott megérkezik ebbe a kerületbe, milyen helyzetet fog ez majd előidézni az ottani egészségügyi ellátó rendszerben. Pedig arra is volt elképzelés, ez hogyan működhet.
A pesthidegkúti lakótelep esetében volt egy belső, házi pályázat a KÖZTI-ben. Hosszú ideig hezitáltam, hogy ezt én készítsem elő, vagy inkább vegyek részt benne. Ha én nem vagyok a bírálóbizottság tagja, meg előadója, hiába csinálok jó tervet, ha azok, akik nem ismerik azt, amiről szó van, nem ezt a tervet fogják választani. Ezért azt mondtam, inkább vállalom a nehezebb utat, előkészítem a pályázatot, ami azt jelentette, hogy a pályázók számára egy segédletet kellett készítenem arról, hogy ez mit jelent. Később ez a segédlet lett a hazai szabályozás alapja, mivel az Építésügyi minisztérium is kiadta.
Csak ugye, ahogy említettem, még mindig az volt, hogy az állam intézményekben gondolkodott. Ezt kellett “feltörni” és ki kellett lépni a társadalomba. A társadalom viszont nem volt felkészítve, nem volt “edukálva”.
Volt egy nagyon fontos segítséged is. Ki volt ő?
Rádai Sándor volt a partnerem, aki ugyancsak gyermekbénulásban vált mozgáskorlátozottá, kerekesszéket használt. Csodás koponya volt, fizikus. Mintegy 30 évig dolgoztunk együtt, ő vitte az úgynevezett politikai, elvi vonalat, én meg az építész szakmai megoldásokat adtam. A munkámat kerekesszékes megjelenésével mindenkor legalizálta mások előtt. Neki 1978-ban sikerült (politikailag) elérni azt, hogy az építési törvénybe bekerüljön az akadálymentesség. Én követtem és javaslatot tettem a végrehajtási rendelet aktualizálására, módosítására. Nagy elismerés és egyben egy furcsa érzés is volt számomra, amikor 2021-ben átvehettem a róla elnevezett díjat. Különös volt ott látni valakit egy plaketten, aki már nem él, akivel annyi közös emlékem van. Sokszor együtt mentünk a konferenciákra, ahol én voltam a kísérője. Egyfajta szimbiózisban dolgoztunk, ezért sok minden belém ivódott ténylegesen. Így nekem ez a téma tulajdonképpen a véremmé vált, nem is tudnék erről a korszakról nem ezen keresztül beszélni.
Sokszor együtt mentünk a konferenciákra, ahol én voltam a kísérője. Egyfajta szimbiózisban dolgoztunk, ezért sok minden belém ivódott ténylegesen. Így nekem ez a téma tulajdonképpen a véremmé vált, nem is tudnék erről a korszakról nem ezen keresztül beszélni.
A Rehabilitációs Társaságon keresztül 1977-ben találkoztam Rádai Sándorral, őt is az orvosok vonták be ebbe a projektbe. Mi ketten, amikor megjelentünk valahol, azt nem kellett többé bizonyítani, hiszen Sándor személye validálta az állításokat.
Mi az, ami téged leginkább motivált abban, hogy valamibe ilyen sok energiát fektess?
Szerettem volna a kialakult helyzetet megérteni, egy átfogó képet kapni arról, hogy miért nincs valódi megoldás a mozgáskorlátozottak problémáira. Ehhez az is hozzátartozik, hogy megértettem, a párt kezdetben miért nem engedte, hogy a mozgássérültek egyesületet hozzanak létre. A második világháborút követően sok katona vált mozgáskorlátozottá különböző harci sérülések következtében. Közülük többen nem tettek esküt a magyar alkotmányra, a kommunistákra. Emiatt a párt emberei hezitáltak, mert élt bennük egy félelem azzal kapcsolatban, milyen következményei lesznek egy ilyen egyesületnek. Az sem véletlen, hogy az első ilyen nem Budapesten jött létre. Ebből is látszik, hogy nagyon sokszor az “elakadások” mögött a hatalmi érdekekkel összefüggő félelmek, hiedelmek is vannak. És ez például ebben az esetben egy nehezítő tényező volt.
Amit mesélsz, abból kitűnik, hogy milyen fontos számodra az interdiszciplinaritás, az együttműködés. Szerinted a Budapest100 mit tud megmutatni a ‘70-es évek építészetének segítségével?
Két fotóriportot nagyon szerettem volna megcsinálni – ezek meg is születtek –, talán ez válasz is a kérdésedre. Az egyik a 90 éves Anna nénivel készült a Faluházban, aki ugyanabban a lakásban lakik, ahová beköltözött a ‘70-es években. Ugyanaz a konyhabútor, a beépített szekrény, sorolhatnám. Illetve riportot csináltam egy fiatal budafoki párral is a kísérleti lakótelepen, akik a nagymama után örökölték a lakást. Igazi időutazás volt mindkét helyszín, ahol több órát eltöltöttem. Izgalmas volt látni a múlt gondolkodását, elképzeléseit a jelen használóival. Ezek az emberi történetek adnak hozzá a legtöbbet.
Mindig az volt számomra a fontos, hogy kapcsolódjunk az emberekhez, azokhoz, akiknek egy adott épület készül. Az, hogy főépítész voltam húsz évig, azt is jelenti, hogy igenis fontosnak tartom bemutatni az épületeket és szeretném, ha azt is megmutathatnánk, hogy egy épület milyen módon tud beilleszkedni a környezetbe. Viszont az is fontos, hogy ezt ne csak a szakma értse meg, hanem ugyanúgy azok, akik a tereket, az épületeket használják.
Nagyon sajnáltam, hogy annak idején a köztelevízióban Osskó Judit építészetről, építészekről szóló műsoraiban, riportjaiban szubkulturális nyelvezetet használt – szerintem valahogy ezt kéne meghaladni.
Talán furcsán hangzik, de sokszor a tervtanácsok ülésein, vagy ismertetőkkor a tervezőket nem engedtem beszélni, hogy a ne a szubkulturális nyelven szólaljanak meg – hogy akkor ilyen átló, meg olyan szemközt, meg Le Corbusier mit mondott –, hanem egyszerű nyelven beszéljenek. Így sokakkal megérttettem magam. Nagyon sokszor mondtam például egy rendezési tervre, hogy ez olyan, mint a szabásminta, a staffázs. Akkor sokan felkapták a fejüket és megértették, hogy azoknak a vonalaknak van jelentősége.
Hogyan lettél a Budapest100 fotósainak önkéntes-koordinátora?
Elkezdtem kutatni a saját “archívumomban” és megdöbbentem, amikor láttam, hogy már a kezdetekkor bekapcsolódtam. Érdekeltek a 100 éves házak, különösen az érdekes épületbelsők, belső terek, ahová egyébként nem lehet csak úgy bejutni. Nagyon élveztem és emlékszem, hogy már akkor is csináltam egy-két képet. De még nem voltam ilyen tudatos a képeim elrendezésével. Viszont kifejezetten figyeltem, mikor lesz megint az esemény. A programfüzetben láttam a házak fényképét és akkor fogalmaztam meg magamban, hogy: Hú, de jó lenne nem csak az eseményen, de a tereket üresen is fotózni. Így jelentkeztem én is már fotózni olyan 2012-13-ban. De ekkor még főépítész voltam Csepelen, így ezt munka mellett nem tudtam olyan aktívan csinálni.
2016-ban két órán belül kerültem ki a főépítészi pozícióból… Ekkor lettem fotóriporter egy ismerősöm meghívására, kvázi önkéntes alapon. Ennek köszönhetően belejöttem a “pofátlanságba”. És így indultam neki aztán már magabiztosabban fotós önkéntesnek. Csak hogy egy példát említsek erre: amikor a Bauhaus volt a témája a Budapest100-nak, akkor egy pasaréti ügyvédi irodánál addig-addig győzködtem a titkárnőt, majd magát az ügyvédet, arról, hogy ezt az épületet le kell fotóznom, amíg abból a perspektívából nem készítettem egy fotót, ahonnan az épületet a ‘30-as években is megörökítették. Ez annyira jól sikerült, hogy ki is került az iroda falára.
Egyébként nagyon érdekelnek az emberek. A hétvégén kocsival rohantam egyik helyszínről a másikra, hogy fotózzam az embereket, a szervezett programokat. Ezt is nagyon élveztem, hiszen ez is egyik nagy érdeme a Budapest100-nak. Megfigyeltem a közönséget, a résztvevőket, a kihelyezett ad hoc kiállításokat. Néztem a fiatal párokat, a programfüzettel jól felkészült baráti társaságokat.
Mit jelent számodra koordinátorként segíteni a munkát?
Koordinátorként nekem az egész eseményben nagyon tetszik maga az önkéntesség, azaz lehetőséget adunk embereknek arra, hogy kipróbálják magukat kutatásban, szervezésben, fotózásban. Ugyanakkor ennek a koordinálása nem olyan egyszerű, mert fontos, hogy a képek is jól sikerüljenek témájukban, a kidolgozás minőségében és az önkéntesek is olyan feladatban vegyenek részt, ami jól illik hozzájuk. A Budai várban voltam először koordinátori szerepben és emlékszem, akkor 147 fotós önkéntesnek adtunk lehetőséget. Ez rengeteg, főként úgy, hogy sokan vannak, akiket a lelkesedés mozgat, de mondjuk nincsenek otthon a képkészítésben. Ezt követően vezettük be, hogy küldjenek az önkéntesek portfóliót, ami alapján kiválaszthatjuk azokat, akiknek ez tényleg testhezálló feladat. Hangsúlyt helyezünk a felkészítésre is, az adott év témájának, az az elkészítendő képek technikai feltételeinek megismertetésére.
Engem az is nagyon érdekel, amikor egy fotósokból álló csapat dolgozik együtt egy-egy épület fotózásakor. Érdekel, hogyan alakul közöttük a dinamika, hogy találják meg a maguk helyét benne a rendszerben, mit találnak érdekesnek az adott témában. A fotósok között sokszor kialakul egy szoros kapcsolat.
Akik ismernek, tudják, hogy maximalista ember vagyok. A fotókat tényleg mindig végignézem, foglalkozom az anyaggal, szólok, ha valami nem jól sikerült, vagy akár én magam korrigálom a hibákat, hiányosságokat. Nem úgy, hogy belenyúlok a szerző munkájába, hanem azzal, hogy kimegyek a helyszínre és megmutatom: “Szerintem ezt így kéne bemutatni”– ebben persze az építész végzettségem, főépítészi múltam is benne van.
Szerző: Sóki Diána