Dísz tér 13. lakóház

Már a középkorban is lakóház állt itt, amelynek nyomait a kapualj első szakaszán ma is látni. A ház mai formáját 1815-ben nyerte el, amikor Vörösné Hiemer Katalin akkori tulajdonos számára klasszicista stílusban átépítették. Az ablakok fölé ekkor kerültek az antik mitológiai ábrázolások, valamint ekkor egészült ki a ház Schmelhegger Mátyás kovácsoltvas remekműveivel, köztük a lépcsőfeljáró ajtajával.

Az egyemeletes, klasszicista stílusú polgári lakóház földszinti homlokzatán egyenes záródású ablakot és oroszlánfejes kopogtatóval díszített kaput látunk. Kapualjának első szakasza és pincéje középkori eredetű, dongaboltozatos kiképzésű. A két szintet osztópárkány tagolja, az emeleti homlokzaton, az egyenes záródású ablakok felett a három tengely mindegyikén dombormű: Diana, Rhea Silvia és Athéné alakjaival. A hajdani barokk lakóházat 1815-ben alakították át klasszicista stílusban. A domborművek, az oroszlánfejes kapuveretek és a kovácsoltvas ajtók is ekkor készültek.[1] Az épület kapualja kis udvarba torkollik, melyből kétmezős csehsüveg boltozatos átjáró vezet a kis udvarba. Ennek végén baloldalt található a lépcsőfeljáró, jobboldalt pedig a pinceajtó, melyet klasszicista díszítésű, vas ajtószárnyak takarnak el.[2]

A telek első ismert birtokosa 1385-ben Nikolaus Zollnecker volt. Kanizsai János esztergomi érsek 1391-ben az általa alapított Szent István protomártír káptalannak adományozta az itt álló házat, azt azonban nem tudjuk, ő kitől vette meg. A káptalantól János aranyhímző bérelte a házat a 14. század végén. Ezután egy Péter nevű késgyártóé lett az épület, mely aztán az örökösök között öt részre darabolódott 1481-ben. A 15. század végén egy ónkorsógyártó lakhatott itt: a Péter nevű mester Szent György piaci házát 1481-ben és 1487-ben is említik. Szórványos középkori források az ónkészítőkről Budáról, Sopronból és Pozsonyból maradtak fenn, a legkorábbi forrás Budán a 15. század második feléből származik. A tér több házában is laktak ilyen mesterek, így – az óneszközök népszerűségén túl – többek között ennek is köszönhető, hogy erről a területről több ónból készült használati tárgy is előbukkant a régészeti kutatások során.[3]

Dísz tér 13. (1941-1942)
Kép forrása: FSZEK – Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01488258]

Az épület később egyházi tulajdonba került, (Túroni) Mihály esztergomi érseki helynök az esztergomi káptalanra hagyta 1502-ben.[4] A török hódoltság korából nem maradtak fenn jelentős emlékek. Az 1696-os Zaiger 8-as számmal jelzi a Dísz tér 13. számú házat, amely egy ,,kayl. Pichsenmaister Corporaller quartier” volt, vagyis a puskaművesek kvártélya.[5] 1761-ben az épület akkori tulajdonosa Beer József Kajetan „Udvari” (eredetileg „Fekete Sas”) néven patikát alapított itt, ami egészen 1906-ig működött.[6] 1881-ben kaszinóhelyiség működött a címen, az említett év március 3-án itt tartotta közgyűlését a Magyar Országos Segélyező Nőegylet.[7] A Magyar Királyi Honvéd Főparancsnokság 1868. december 12-én alakult meg, hivatali helyiségei 1893-tól 1896-ig a Dísz tér 13. szám alatti bérleményben működtek.[8]

A ház mai formáját azután nyerte el, hogy 1797-ben Vörösné Hiemer Katalinhoz került, az ő számára építették át 1815-ben. A fennmaradt terv nem szignált, így az építőmester ismeretlen.[9] Hiemer Katalin farádi Vörös Ferenc nemes második felesége volt [10], a szerteágazó és befolyásos, Fejér megyei Hiemer-családból származott. Az asszonyt a Nemzeti Képcsarnok alapító egyesület tagjai között említik 1848 és 1851 között,[11] valamint kifejezetten bőkezűen adakozott a Jóltévő Asszonyi Egyesületnek is. Az egyesület bevételeinek hozzáférhető adatai szerint 1833-ban Vörösné Hiemer Katalin „többet adott, mint a király és Károly főherceg, mert 1050 forinttal támogatta az egyesületet”.[12] Mindezek a jótékony tevékenységek tipikusak voltak a korszak tehetős polgárai körében, de a művészeti mecenatúra arról is árulkodik, hogy nem véletlenül kerültek római istennőket ábrázoló domborművek az ablakok fölé.

A homlokzat domborművein kívül a vasrácsos kapuk is ekkor készültek, amik minden valószínűség szerint Schmelhegger Mátyás (1788-1879), a korszak jeles kovácsmesterének alkotásai. Neki 1819-től működött műhelye Budán, de nem zárható ki az sem, hogy már néhány évvel korábban kapott mesterjogot, ebben az esetben valóban ő készíthette a Dísz tér 13. díszes rácsait. A Dísz tér 13. számú ház díszes lakatosszerkezete kiemelkedik a korban, az első emeleten lévő ajtó és lépcsőkísérő rács geometrikus rozettái magas mesterségbeli tudásra utalnak. Ezeken kívül a Bécsi kapu tér 8. címen lévő ház díszes korlátját, valamint a Táncsics Mihály utca 13. lépcsőházának lándzsás klasszicista kovácsoltvas korlátját is Schmelhegger Mátyásnak tulajdonítják.[13] Az Országház utca 27. alatti műhelyt fia, Nándor örökölte, aki továbbvitte apja mesterségét egészen 1912-ben bekövetkezett haláláig.[14]

Dísz tér a Honvéd-szoborral, előtte bekerített park. Klösz györgy felvétele (1896-1900 között)
Kép forrása: FSZEK – Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFOT00000109]

1882-től Walheim János volt budai polgármester (1848-1854) és felesége, Kratky Róza (Rozina)[15] birtokolták a házat fiukkal, Walheim Nepomuk Jánossal együtt. A korabeli címjegyzékek szerint ők nem itt éltek, hanem a szintén az ő tulajdonukban lévő Országház utca 21.-ben, [16] a Dísz téri ház lakásait pedig bérbe adták: lakott itt ekkoriban özvegyasszony, ügyvéd, földbirtokos, miniszteri tanácsos és több más hivatalnok.

Ebben az időszakban történt egy kalandos eset, amiről a Pesti Hírlap számol be: 1898. július 20-ai cikkük szerint az előző napon, kedden este

A megháborodott férfit egy hasonló elmeállapotban lévő fiatal cselédlánnyal, Reskó Magdolnával egyetemben a lipótmezei elmegyógyintézetbe szállították.[17] A történet persze nem csupán azért érdekes, mert a Dísz téri házhoz köthető, hanem mert megemlítik benne a korszak botrányperét, az úgynevezett Dreyfus-ügyet, amely során minden valószínűség szerint jogtalanul, antiszemita felindulásból ítélték el hazaárulásért Alfred Dreyfus katonatisztet. Az ügy óriási sajtószenzáció volt egész Európában, és a századforduló tájékán gyakorlatilag kettészakította a francia társadalmat.

A 20. század elején a ház Barcza György diplomata, vatikáni-londoni magyar nagykövet tulajdona volt. A II. világháborús ostrom során a ház komolyan megsérült, főhomlokzata részben leomlott, amiről az ekkoriban készült fotók is tanúskodnak. Az épületet 1947-ben építették újjá,[18] majd födémcserére is sor került 1957-ben.[19] 1958-ban a műemléki lakóépület helyreállítása és korszerűsítése is megtörtént, és ekkor találtak a hátsó lépcső és a pincelejáró közti pilléren egy szoborfülkét. A falfülkében ekkor elhelyezett, Nyakláncos lány nevű szobor Andrássy Kurta János műve, aki művészetében a népi hagyományt kutatta, s annak letisztult formavilága hatott rá. 1988-ban az elektromos hálózat teljes felújítása is megtörtént,[20] egy 2019-es beruházás során pedig több más budai épülettel együtt a Dísz tér 13. udvari homlokzata is megújult.[21]

Szemelvény forrása: Pesti Hírlap, 1938. 60. évf. 130. sz. p. 8.

A Dísz tér 13. és 12. romjai (1945)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 30132; adományozó: Fortepan]

A ház alatt 50 négyzetméter feltárandó barlangfelület, illetve mélypince húzódik egy 1989-es jegyzőkönyv szerint.[22] Ennek a feltárására az 1990-es évek elején került sor. „A legalább háromszintes üregrendszert borító halom tetején világháborús romok voltak, míg legalul egy török kori lócsontváz pihent.”[23] 1974-ben négyméteres kráter keletkezett a Dísz téri buszmegállóban, amikor egy 200 milliméteres csőből a felszínre tört a víz, és betört a műemlékházak pincéjébe is.[24] Ekkor posta működött az épületben, melynek alapja egy részen leszakadt, de a házban lévő lakások kiürítésére nem volt szükség.[25]