Sorry, this entry is only available in Hungarian. For the sake of viewer convenience, the content is shown below in the alternative language. You may click the link to switch the active language.
Már a középkorban is lakóház állt itt, amelynek nyomait a kapualj első szakaszán ma is látni. A ház mai formáját 1815-ben nyerte el, amikor Vörösné Hiemer Katalin akkori tulajdonos számára klasszicista stílusban átépítették. Az ablakok fölé ekkor kerültek az antik mitológiai ábrázolások, valamint ekkor egészült ki a ház Schmelhegger Mátyás kovácsoltvas remekműveivel, köztük a lépcsőfeljáró ajtajával.
Az egyemeletes, klasszicista stílusú polgári lakóház földszinti homlokzatán egyenes záródású ablakot és oroszlánfejes kopogtatóval díszített kaput látunk. Kapualjának első szakasza és pincéje középkori eredetű, dongaboltozatos kiképzésű. A két szintet osztópárkány tagolja, az emeleti homlokzaton, az egyenes záródású ablakok felett a három tengely mindegyikén dombormű: Diana, Rhea Silvia és Athéné alakjaival. A hajdani barokk lakóházat 1815-ben alakították át klasszicista stílusban. A domborművek, az oroszlánfejes kapuveretek és a kovácsoltvas ajtók is ekkor készültek.[1] Az épület kapualja kis udvarba torkollik, melyből kétmezős csehsüveg boltozatos átjáró vezet a kis udvarba. Ennek végén baloldalt található a lépcsőfeljáró, jobboldalt pedig a pinceajtó, melyet klasszicista díszítésű, vas ajtószárnyak takarnak el.[2]
A telek első ismert birtokosa 1385-ben Nikolaus Zollnecker volt. Kanizsai János esztergomi érsek 1391-ben az általa alapított Szent István protomártír káptalannak adományozta az itt álló házat, azt azonban nem tudjuk, ő kitől vette meg. A káptalantól János aranyhímző bérelte a házat a 14. század végén. Ezután egy Péter nevű késgyártóé lett az épület, mely aztán az örökösök között öt részre darabolódott 1481-ben. A 15. század végén egy ónkorsógyártó lakhatott itt: a Péter nevű mester Szent György piaci házát 1481-ben és 1487-ben is említik. Szórványos középkori források az ónkészítőkről Budáról, Sopronból és Pozsonyból maradtak fenn, a legkorábbi forrás Budán a 15. század második feléből származik. A tér több házában is laktak ilyen mesterek, így - az óneszközök népszerűségén túl - többek között ennek is köszönhető, hogy erről a területről több ónból készült használati tárgy is előbukkant a régészeti kutatások során.[3]
Dísz tér 13. (1941-1942)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01488258]
Az épület később egyházi tulajdonba került, (Túroni) Mihály esztergomi érseki helynök az esztergomi káptalanra hagyta 1502-ben.[4] A török hódoltság korából nem maradtak fenn jelentős emlékek. Az 1696-os Zaiger 8-as számmal jelzi a Dísz tér 13. számú házat, amely egy ,,kayl. Pichsenmaister Corporaller quartier” volt, vagyis a puskaművesek kvártélya.[5] 1761-ben az épület akkori tulajdonosa Beer József Kajetan „Udvari” (eredetileg „Fekete Sas”) néven patikát alapított itt, ami egészen 1906-ig működött.[6] 1881-ben kaszinóhelyiség működött a címen, az említett év március 3-án itt tartotta közgyűlését a Magyar Országos Segélyező Nőegylet.[7] A Magyar Királyi Honvéd Főparancsnokság 1868. december 12-én alakult meg, hivatali helyiségei 1893-tól 1896-ig a Dísz tér 13. szám alatti bérleményben működtek.[8]
A ház mai formáját azután nyerte el, hogy 1797-ben Vörösné Hiemer Katalinhoz került, az ő számára építették át 1815-ben. A fennmaradt terv nem szignált, így az építőmester ismeretlen.[9] Hiemer Katalin farádi Vörös Ferenc nemes második felesége volt [10], a szerteágazó és befolyásos, Fejér megyei Hiemer-családból származott. Az asszonyt a Nemzeti Képcsarnok alapító egyesület tagjai között említik 1848 és 1851 között,[11] valamint kifejezetten bőkezűen adakozott a Jóltévő Asszonyi Egyesületnek is. Az egyesület bevételeinek hozzáférhető adatai szerint 1833-ban Vörösné Hiemer Katalin „többet adott, mint a király és Károly főherceg, mert 1050 forinttal támogatta az egyesületet”.[12] Mindezek a jótékony tevékenységek tipikusak voltak a korszak tehetős polgárai körében, de a művészeti mecenatúra arról is árulkodik, hogy nem véletlenül kerültek római istennőket ábrázoló domborművek az ablakok fölé.
A homlokzat domborművein kívül a vasrácsos kapuk is ekkor készültek, amik minden valószínűség szerint Schmelhegger Mátyás (1788-1879), a korszak jeles kovácsmesterének alkotásai. Neki 1819-től működött műhelye Budán, de nem zárható ki az sem, hogy már néhány évvel korábban kapott mesterjogot, ebben az esetben valóban ő készíthette a Dísz tér 13. díszes rácsait. A Dísz tér 13. számú ház díszes lakatosszerkezete kiemelkedik a korban, az első emeleten lévő ajtó és lépcsőkísérő rács geometrikus rozettái magas mesterségbeli tudásra utalnak. Ezeken kívül a Bécsi kapu tér 8. címen lévő ház díszes korlátját, valamint a Táncsics Mihály utca 13. lépcsőházának lándzsás klasszicista kovácsoltvas korlátját is Schmelhegger Mátyásnak tulajdonítják.[13] Az Országház utca 27. alatti műhelyt fia, Nándor örökölte, aki továbbvitte apja mesterségét egészen 1912-ben bekövetkezett haláláig.[14]
Dísz tér a Honvéd-szoborral, előtte bekerített park. Klösz györgy felvétele (1896-1900 között)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFOT00000109]
1882-től Walheim János volt budai polgármester (1848-1854) és felesége, Kratky Róza (Rozina)[15] birtokolták a házat fiukkal, Walheim Nepomuk Jánossal együtt. A korabeli címjegyzékek szerint ők nem itt éltek, hanem a szintén az ő tulajdonukban lévő Országház utca 21.-ben, [16] a Dísz téri ház lakásait pedig bérbe adták: lakott itt ekkoriban özvegyasszony, ügyvéd, földbirtokos, miniszteri tanácsos és több más hivatalnok.
Ebben az időszakban történt egy kalandos eset, amiről a Pesti Hírlap számol be: 1898. július 20-ai cikkük szerint az előző napon, kedden este
| | | „Pálmay Károly vasúti hivatalnok [...] kilenc óra tájban fölment a Dísz tér 13. sz. ház első emeletére, s ott elkezdte verdesni az ajtókat. A lakók rendőrt hívtak, aki aztán Pálmayt be is kisérte a főkapitánysághoz. Itt azonnal látták, hogy Pálmay meg van őrülve. A szerencsétlen ember nagyon kedélyesen viselkedett, mindenkit tegezett, s folyton arról beszélt, hogy Dreyfus ártatlan. Elmondta, hogy ő spiritiszta, van neki egy kitűnő házi szelleme, akiről egész bizonyossággal tudja, hogy Dreyfus ártatlan. Attól fél, hogy egy barátja őt is elküldi az Ördög-szigetre, vagy hogy úgy jár, mint a sógora, aki főbelőtte magát. A rendőrség telefonált a mentőkért, hogy Pálmayt az őrültek házába szállíttassa, de a mentők csak másfél óra múlva jöttek, mert nagyon el voltak foglalva. Addig ott tartották Pálmayt az őrszobában. Időközben a második emeleten egy szobában lámpát gyújtottak. Amint ezt Pálmay meglátta, rögtön dühöngeni kezdett: - Látjátok? Ez a delejes áram! Megjelent a szent Szűz! S aztán térdreborulva buzgón imádkozott a szent Szűzhöz, hogy mentse meg az ártatlan Dreyfust.” |
A megháborodott férfit egy hasonló elmeállapotban lévő fiatal cselédlánnyal, Reskó Magdolnával egyetemben a lipótmezei elmegyógyintézetbe szállították.[17] A történet persze nem csupán azért érdekes, mert a Dísz téri házhoz köthető, hanem mert megemlítik benne a korszak botrányperét, az úgynevezett Dreyfus-ügyet, amely során minden valószínűség szerint jogtalanul, antiszemita felindulásból ítélték el hazaárulásért Alfred Dreyfus katonatisztet. Az ügy óriási sajtószenzáció volt egész Európában, és a századforduló tájékán gyakorlatilag kettészakította a francia társadalmat.
A 20. század elején a ház Barcza György diplomata, vatikáni-londoni magyar nagykövet tulajdona volt. A II. világháborús ostrom során a ház komolyan megsérült, főhomlokzata részben leomlott, amiről az ekkoriban készült fotók is tanúskodnak. Az épületet 1947-ben építették újjá,[18] majd födémcserére is sor került 1957-ben.[19] 1958-ban a műemléki lakóépület helyreállítása és korszerűsítése is megtörtént, és ekkor találtak a hátsó lépcső és a pincelejáró közti pilléren egy szoborfülkét. A falfülkében ekkor elhelyezett, Nyakláncos lány nevű szobor Andrássy Kurta János műve, aki művészetében a népi hagyományt kutatta, s annak letisztult formavilága hatott rá. 1988-ban az elektromos hálózat teljes felújítása is megtörtént,[20] egy 2019-es beruházás során pedig több más budai épülettel együtt a Dísz tér 13. udvari homlokzata is megújult.[21]
Szemelvény forrása: Pesti Hírlap, 1938. 60. évf. 130. sz. p. 8.
A Dísz tér 13. és 12. romjai (1945)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 30132; adományozó: Fortepan]
A ház alatt 50 négyzetméter feltárandó barlangfelület, illetve mélypince húzódik egy 1989-es jegyzőkönyv szerint.[22] Ennek a feltárására az 1990-es évek elején került sor. „A legalább háromszintes üregrendszert borító halom tetején világháborús romok voltak, míg legalul egy török kori lócsontváz pihent.”[23] 1974-ben négyméteres kráter keletkezett a Dísz téri buszmegállóban, amikor egy 200 milliméteres csőből a felszínre tört a víz, és betört a műemlékházak pincéjébe is.[24] Ekkor posta működött az épületben, melynek alapja egy részen leszakadt, de a házban lévő lakások kiürítésére nem volt szükség.[25]