Országház utca 4. lakóház

Az Országház utca 4. jelenlegi állapotában egy L-alakú, középkori alapokon emelt barokk és klasszicista lakóház. A helyén egykor álló középkori lakóház néhány fal kivételével az 1686-os ostrom alatt teljesen elpusztult. A házat a budai vár visszafoglalása során erősen sérült állapotból Förderer Gáspár bognármester állíttatta helyre 1758-ban – ezt a falban talált alapkő bizonyítja.

Az épület leírása
Az Országház utca 4. jelenlegi állapotában egy L alakú, középkori alapokon emelt, klasszicizáló barokk lakóház. Az egyemeletes ház zárt sorú beépítésben áll, utcai homlokzata hattengelyes, egyszerű kiképzésű. A kőlábazatú földszintet höbörcsös vakolat borítja, az emelet simára vakolt. A barokk stílusról árulkodik a földszint középvonalában elhelyezkedő kosáríves és élszedett kőkeretes kapu. A kapu két oldalán két-két szalagkeretes ablak nyílik, amelyekkel egy vonalban egy-egy ugyanilyen ablakpárt találunk az emeleten. A kapu fölötti, szélesebb emeleti falmezőben nagyobb távközzel, szimmetrikusan helyezkedik el még két ablak, amik egy kicsit magasabb a földszintieknél. Az ablakok mindegyike egyenes záródású, négyszárnyú; alsó ablaktábláik hat-, a felsők négyosztatúak. Az emeletet négy hangsúlyos pilaszter osztja két keskenyebb szélső és egy szélesebb középső falmezőre. Az emeleti ablakmellvéd kőből készült könyöklője osztópárkányként húzódik végig a homlokzaton (egyben egyfajta lábazatot adva a pilasztereknek), amelyet profilozott főpárkány zár le.

Országház utca 4. (1941-1941)
Kép forrása: FSZEK – Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01488175]

„A kapualj egy fiókos, dongaboltozatos, és egy kétmezős csehsüvegboltozatos szakaszból áll. A kapualj közepénél kőből épített hevederívet találunk” – tudjuk meg Hadik András műemléki leírásából, s ez ma sincs másként.[1] A II. világháború utáni felújítás során az utcai szárny udvarra tekintő loggiájára modern vasbeton lemezdíszítés került. A ház udvari szárnya a jobb oldalon, északkelet-délnyugati irányban húzódik. Az itt elhelyezkedő lépcsőházban „két, szépen faragott dór oszlop található”.[2] Az udvari szárny végében hasonló, ugyancsak vasbeton lamellákon keresztül megvilágított lépcsőházat építettek a felújítás során. Az új lépcsőházra merőleges, magas kőkerítésen egy ovális félgömbökkel díszített vörösmárvány falikút van, ami ma virágtartóként funkcionál.

A pince
A háznak háromszintű pincerendszere van, melynek lejárata újkori falazású. Az épületszárnyak alatt helyezkedik el az első két szint, amelyek között az utcafrontra merőleges, keskeny átjáró folyosó található. A pince harmadik szintje már az utca alá húzódik, ennek lejárója a déli pinceszakaszból nyílik. A harmadik szinten egy ún. „török kút” található. A várban több mélypincében is létesültek magánkézben lévő kutak, ezek közül a mélypincékben lévőket hívták török kutaknak.[3] A török kultúrában a muszlim vallási előírások miatt nagy jelentősége van a tisztálkodásnak, és emiatt a fürdőknek, de épp emiatt a kutaknak is. Mivel a hódoltság idején a budai vár volt a leginkább kitéve a háborús veszélynek, ezért védett helyen, a pincében alakították ki az ivókutakat,[4] amelyek vize később, a II. világháborús ostrom alatt is életmentőnek bizonyult. Horusitzky Henrik 1938-ban készített felméréséből megtudhatjuk, hogy a barlangpince padlószintje az utcaszinttől számítva ekkor kb. 10 méter mélységben volt, ezért nem meglepő, hogy a víz megtalálásához már csak 2 métert kellett „leásni”. A pince hőmérséklete 8 fok körül mozgott, a kútvíz pedig 11 fokos volt a leírás szerint.[5]

Az épület története; tulajdonosok, lakók
Az Országház utca 4. helyén a középkorban is lakóház állt, amely néhány fal kivételével az 1686-os ostrom alatt teljesen elpusztult. A töröktől való visszafoglalás után az 1696-os Zaiger házjegyzékében a következő szerepel az épületről: „ház a Sütő utcában. Homlokzata 9 öl 3 láb és mindkét oldala 18 öl 4 láb egyenlő hosszú. Van még valami régi falaiból és beomlott pincéje van.”[6] A visszafoglalás utáni években a ház többször is gazdát cserélt, elsőként 1699 márciusában Johann Christoph Prandt kapta meg ingyen a házhelyet a Kamarai Adminisztrációtól azzal a feltétellel, hogy 3 éven belül házat kell építenie rajta. Ugyanezen év szeptemberében azonban már Johann Michael Widermann (más forrásokban: Bidermann) császári puskaműves és neje, Maria Justina voltak a tulajdonosok; végül Johann Geißler bognármester és felesége, Katharina Biderman vásárolták meg az ingatlant 1716-ban 275 forintért.[7] (Az egyező családnév miatt feltételezhetjük, hogy valamilyen rokoni kapcsolat állt fenn a régi és az új tulajdonosok között.)

Az épület azon kevés ház közé tartozik, amelyek sértetlenül maradtak az 1723. márciusi budai tűzvész során. Habár a város nem volt megfelelően felkészülve a katasztrófára, a csekély mértékű tűzvédelmi felszereléséhez Geißler maga is hozzájárult:

Az Országház utca 4. számú ház 1758-ból származó alapköve. D’Isoz Lajos felvétele (1947)
Kép forrása: A budai vár weboldal

A következő tulajdonos Förderer Gáspár bognármester lehetett, akiről egy rejtélyes sorsú kőemlék is tanúskodik. A Budapest műemlékei című, 1955-ben megjelent összefoglaló kötetben feltűnik egy vésett kő, amelyet az Országház utca 4. „lépcsőaljánál befalazva” találtak, és a fotó tanúsága szerint a bognármesterség jelvénye látható rajta: „kerék, fölötte vonókés, jobbról körző, balról csapszegfúró, alatta bognárbárd”. Ezenkívül „a kőbe 1758-as évszám és F. G. monogram van vésve, amely Förderer Gáspár bognármester, a ház akkori tulajdonosának a nevét jelzi”.[9] 30 évvel később azonban már ezt írják róla: „az ismertetés a követ alapkőnek minősíti, de sokkal valószínűbb, hogy ez is kapu fölötti zárókő volt eredetileg, de ezt megállapítani nem tudtuk, mert a követ a megadott helyen nem találtuk”.[10] A kő tehát jelenleg nem látható eredeti helyén, és egyelőre bizonytalan a holléte.

1810 körül Adlitzer Márton megrendelésére az addig földszintes barokk lakóházat klasszicista stílusban átalakították és emeletet húztak rá.[11] 1820-ból fennmaradt építészeti tervek alapján Adliczer Mártonné Rosa az udvari szárnyban egy műhelyt építtetett,[12] ez azonban a II. világháború alatt elpusztult.[13]

Műhely, építtető: Adliczer [Mártonné], Rosa (1820)
Kép forrása: HU BFL XV.17.a.301 – 278 [HUNGARICANA]

1824 karácsonyán Rauschmann József, a híres budai órásmester vette meg a házat,[14] aki az ország egyik legnevesebb szakembere volt. Rauschmann (ahogy ő maga írta egy Szentes város tanácsához intézett levélben) „Ő Herczegségének a Nádor Ispánnak Udvari Orássa” volt, majd nyugati tanulmányai után Budára visszatérve, „felvették a budai nagy- és kisórakészítők céhébe, mint »Gross Uhrmachert«-t.”[15]„Első (ismert) toronyórája 1821-ben került ki műhelyéből, s ez József nádor főherceg alcsúti kastélya számára készült. Ez volt az első horizontális toronyóra hazánkban. Más budai és pesti órásokhoz hasonlóan, ő is főleg a kevésbé iparosodott Alföldről kapott megrendeléseket: 1828-ban a szentesi, 1838-ban a tiszaburai református templomoknak szállított toronyórát.”[16]

A címjegyzékek szerint 1865-ben már Koppi Adalbert és Laura voltak a ház birtokosai,[17] majd egy évvel később csak Koppi Laura,[18] illetve más forrásban vele együtt Paksy Therese és Guckler Hermina[19] szerepelnek ugyanezen a címen.

Ezután három generáción át a Wettstein család tulajdonában volt a ház egészen a II. világháborút követő államosításig. 1874-ben elsőként Wettstein Antal (1818-1899) királyi kúriai bíró[20] és neje, Dulovics Natália lettek a tulajdonosok.[21] Előbbi 1899-es gyászhírében a következőket olvashatjuk:

A házat természetesen fia, Wettstein Gyula (1853-1916) örökölte. Ő 1853-ban Oravicabányán született, majd

A következő örökös Gyula fia, Wettstein János (1887-1972) lett. Felmenői nyomán először jogi végzettséget szerzett, Budapesten, Berlinben, Párizsban és Oxfordban tanult. 1912-től a Külügyminisztérium fogalmazó gyakornoka volt, majd 1913-ban diplomáciai vizsgát tett és udvari fogalmazóként helyezkedett el. A világháborúban először a durazzói követségen volt kisegítő, majd főhadnagyként több harctéren is szolgálatot teljesített, és 1914-ben meg is sebesült. 1917-ben századosként leszerelték, visszakerült a Külügyminisztériumhoz. Miután a Monarchia összeomlott, a Tanácsköztársaság pedig megbukott, egy rövid elbocsátás után I. osztályú követségi titkár lett. 1920-ban a magyar békedelegáció helyettes főtitkáraként a trianoni tárgyalások naplóját vezette, amely történelmi jelentőségű forrássá növekedett az évtizedek folyamán. A háborút követően először a párizsi, majd a hágai magyar követségen dolgozott, 1925 és 1933 között a berlini követség tanácsosa, majd 1933-tól 1939-ig a prágai követség vezetője lett. 1933-ban házasságot kötött báró Kászoni Bornemisza Margittal. 1939-től 1943-ig a berni követséget vezette. 1943. december 31-gyel nyugdíjazták, eleségével a Ticino kantonban fekvő Asconában telepedett le. Svájcban maradt érte a II. világháború vége. Locarnóban hunyt el, de lakóhelyén, Asconában temették el, majd a leszármazottak 2018-ban a feleségéével együtt hazahozatták hamvait a galgamácsai családi sírboltba.[26]

Johann (János) Wettstein von Westersheimb (1943)
Kép forrása: WIKIMEDIA COMMONS [Eleprinc]

Falkutatás
A II. világháborús ostrom során súlyos károk érték az épületet, és még jó ideig részben romosan állt. Mielőtt azonban a ‘60-as években megindult volna a ház műemléki felújítása, H. Gyürky Katalin, a Vármúzeum régésze 1962-ben falkutatást végzett a házban, amiről így írt:

A leírásban szereplő sarokarmírozás (a homlokzatból kidomborított sarokkövek sávja) ma is látható a homlokzat jobb oldalán a korszak műemlékes helyreállítási gyakorlatának köszönhetően, amely igyekezett megmutatni az ostrom után frissen előkerült középkori részleteket.

Helyreállítás, felújítások
Meglepő lehet, hogy a háború vége után még mintegy 20 évet kellett várnia a háznak arra, hogy megújulhasson, és újra élet lehessen benne. Egy 1965-ben „Miért olyan csúf?” címmel megjelent olvasói levél az Esti Hírlapban ráerősít arra, mennyire szokatlan volt ekkor már a Várban egy-egy romos ház:

Zeőke Gabriella építész (BUVÁTI), a helyreállítás tervezője így írt a romos házról ugyanekkor:

Ilyen állapotból indult el a felújítás és újjáépítés, amely 1966 végére fejeződött be. A felújításra szánt összeg 1.560.000[30] és 1.800.000[31] forint közé esett, de a tanácsi jegyzőkönyvekből nem pontosan megállapítható, hogy végül mennyit költöttek rá. (Mai értékre átszámolva körülbelül 100-116 millió forint között lenne ez az összeg.[32] A felújítás során a legnagyobb változás a házban – építészeti szempontból – az udvari szárny magasítása volt. Antalné Czétényi Piroska rövid műemléki helyzetjelentésében írja 1967-ben: „[a ház] északi része, és ezzel együtt udvari szárnyának első emelete a második világháborúban elpusztult. A ház helyreállítása 1966-ban befejeződött: utcai homlokzatán kiegészítették a höbörcsös vakolat maradványát, a tönkrement kapu helyett pedig új készült. Déli földszintes szárnyát lebontották és a másik oldal elpusztult egy emelete helyett kettő épült. Itt a földszint felett húzott horony jelzi a régi és az udvar képébe szépen beleülő új résznek a találkozását. (Tervező Zeöke Gabriella és Balázs László, BVTV, az építtető a HKI Műemléki Osztálya volt.)”[33] Az utcai és az udvari szárny eltérő emeletszáma miatt az utóbbi lakásainak belmagassága lényegesen kisebb lett (2,65 m), mint a földszint vagy az utcai szárny belmagasságai.

Kép forrása: Takács József: Szeged új toronyórái és mestereik (1806-1883). In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1999. p. 283. [HUNGARICANA]

Az elmúlt években a ház átesett egy újabb homlokzati rekonstrukción, amelynek keretében az általános tisztítás, tatarozás mellett az ablakok a barokk eredethez passzoló zsanérokat kaptak. A terveket Jassó Sándor és Hegyi Gábor készítették.[34]