A ház programjai

Országház utca 4.

+11
  • Épület funkciója:

    lakóház
  • Nyitvatartás:

    SZOMBAT 10:00–12:00; VASÁRNAP 14:30–17:00
  • Kutatva:

    2022
  • Helyrajzi szám:

    6665
  • Fotó:

    Polinszky Tibor
  • Fotó:

    Papp Géza
  • Kutatás:

    Jankovits Anton, Szij Barbara
  • Önkéntesek:

    Gúth Ildikó Éva, Szita Barbara

Leírás

Az Országház utca 4. jelenlegi állapotában egy L-alakú, középkori alapokon emelt barokk és klasszicista lakóház. A helyén egykor álló középkori lakóház néhány fal kivételével az 1686-os ostrom alatt teljesen elpusztult. A házat a budai vár visszafoglalása során erősen sérült állapotból Förderer Gáspár bognármester állíttatta helyre 1758-ban – ezt a falban talált alapkő bizonyítja.


Az épület leírása
Az Országház utca 4. jelenlegi állapotában egy L alakú, középkori alapokon emelt, klasszicizáló barokk lakóház. Az egyemeletes ház zárt sorú beépítésben áll, utcai homlokzata hattengelyes, egyszerű kiképzésű. A kőlábazatú földszintet höbörcsös vakolat borítja, az emelet simára vakolt. A barokk stílusról árulkodik a földszint középvonalában elhelyezkedő kosáríves és élszedett kőkeretes kapu. A kapu két oldalán két-két szalagkeretes ablak nyílik, amelyekkel egy vonalban egy-egy ugyanilyen ablakpárt találunk az emeleten. A kapu fölötti, szélesebb emeleti falmezőben nagyobb távközzel, szimmetrikusan helyezkedik el még két ablak, amik egy kicsit magasabb a földszintieknél. Az ablakok mindegyike egyenes záródású, négyszárnyú; alsó ablaktábláik hat-, a felsők négyosztatúak. Az emeletet négy hangsúlyos pilaszter osztja két keskenyebb szélső és egy szélesebb középső falmezőre. Az emeleti ablakmellvéd kőből készült könyöklője osztópárkányként húzódik végig a homlokzaton (egyben egyfajta lábazatot adva a pilasztereknek), amelyet profilozott főpárkány zár le.


Országház utca 4. (1941-1941)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01488175]

„A kapualj egy fiókos, dongaboltozatos, és egy kétmezős csehsüvegboltozatos szakaszból áll. A kapualj közepénél kőből épített hevederívet találunk” - tudjuk meg Hadik András műemléki leírásából, s ez ma sincs másként.[1] A II. világháború utáni felújítás során az utcai szárny udvarra tekintő loggiájára modern vasbeton lemezdíszítés került. A ház udvari szárnya a jobb oldalon, északkelet-délnyugati irányban húzódik. Az itt elhelyezkedő lépcsőházban „két, szépen faragott dór oszlop található”.[2] Az udvari szárny végében hasonló, ugyancsak vasbeton lamellákon keresztül megvilágított lépcsőházat építettek a felújítás során. Az új lépcsőházra merőleges, magas kőkerítésen egy ovális félgömbökkel díszített vörösmárvány falikút van, ami ma virágtartóként funkcionál.

A pince
A háznak háromszintű pincerendszere van, melynek lejárata újkori falazású. Az épületszárnyak alatt helyezkedik el az első két szint, amelyek között az utcafrontra merőleges, keskeny átjáró folyosó található. A pince harmadik szintje már az utca alá húzódik, ennek lejárója a déli pinceszakaszból nyílik. A harmadik szinten egy ún. „török kút” található. A várban több mélypincében is létesültek magánkézben lévő kutak, ezek közül a mélypincékben lévőket hívták török kutaknak.[3] A török kultúrában a muszlim vallási előírások miatt nagy jelentősége van a tisztálkodásnak, és emiatt a fürdőknek, de épp emiatt a kutaknak is. Mivel a hódoltság idején a budai vár volt a leginkább kitéve a háborús veszélynek, ezért védett helyen, a pincében alakították ki az ivókutakat,[4] amelyek vize később, a II. világháborús ostrom alatt is életmentőnek bizonyult. Horusitzky Henrik 1938-ban készített felméréséből megtudhatjuk, hogy a barlangpince padlószintje az utcaszinttől számítva ekkor kb. 10 méter mélységben volt, ezért nem meglepő, hogy a víz megtalálásához már csak 2 métert kellett „leásni”. A pince hőmérséklete 8 fok körül mozgott, a kútvíz pedig 11 fokos volt a leírás szerint.[5]

Az épület története; tulajdonosok, lakók
Az Országház utca 4. helyén a középkorban is lakóház állt, amely néhány fal kivételével az 1686-os ostrom alatt teljesen elpusztult. A töröktől való visszafoglalás után az 1696-os Zaiger házjegyzékében a következő szerepel az épületről: „ház a Sütő utcában. Homlokzata 9 öl 3 láb és mindkét oldala 18 öl 4 láb egyenlő hosszú. Van még valami régi falaiból és beomlott pincéje van.”[6] A visszafoglalás utáni években a ház többször is gazdát cserélt, elsőként 1699 márciusában Johann Christoph Prandt kapta meg ingyen a házhelyet a Kamarai Adminisztrációtól azzal a feltétellel, hogy 3 éven belül házat kell építenie rajta. Ugyanezen év szeptemberében azonban már Johann Michael Widermann (más forrásokban: Bidermann) császári puskaműves és neje, Maria Justina voltak a tulajdonosok; végül Johann Geißler bognármester és felesége, Katharina Biderman vásárolták meg az ingatlant 1716-ban 275 forintért.[7] (Az egyező családnév miatt feltételezhetjük, hogy valamilyen rokoni kapcsolat állt fenn a régi és az új tulajdonosok között.)

Az épület azon kevés ház közé tartozik, amelyek sértetlenül maradtak az 1723. márciusi budai tűzvész során. Habár a város nem volt megfelelően felkészülve a katasztrófára, a csekély mértékű tűzvédelmi felszereléséhez Geißler maga is hozzájárult:

| „Johann Geißler bognármester [...] 10 lajtoskocsit és 2 horgot készített a város számára ebben az évben [1723-ban] (36 forintért, összesen 15 lajtoskocsit és 20 tűzoltó horgot vontak be az adott évben vassal), s 1724-ben fejezte be Geißler a többi lajtot és tűzoltó horgot (amiért 15 forintot kapott Buda városától).”[8]


Az Országház utca 4. számú ház 1758-ból származó alapköve. D’Isoz Lajos felvétele (1947)
Kép forrása: A budai vár weboldal

A következő tulajdonos Förderer Gáspár bognármester lehetett, akiről egy rejtélyes sorsú kőemlék is tanúskodik. A Budapest műemlékei című, 1955-ben megjelent összefoglaló kötetben feltűnik egy vésett kő, amelyet az Országház utca 4. „lépcsőaljánál befalazva” találtak, és a fotó tanúsága szerint a bognármesterség jelvénye látható rajta: „kerék, fölötte vonókés, jobbról körző, balról csapszegfúró, alatta bognárbárd”. Ezenkívül „a kőbe 1758-as évszám és F. G. monogram van vésve, amely Förderer Gáspár bognármester, a ház akkori tulajdonosának a nevét jelzi”.[9] 30 évvel később azonban már ezt írják róla: „az ismertetés a követ alapkőnek minősíti, de sokkal valószínűbb, hogy ez is kapu fölötti zárókő volt eredetileg, de ezt megállapítani nem tudtuk, mert a követ a megadott helyen nem találtuk”.[10] A kő tehát jelenleg nem látható eredeti helyén, és egyelőre bizonytalan a holléte.

1810 körül Adlitzer Márton megrendelésére az addig földszintes barokk lakóházat klasszicista stílusban átalakították és emeletet húztak rá.[11] 1820-ból fennmaradt építészeti tervek alapján Adliczer Mártonné Rosa az udvari szárnyban egy műhelyt építtetett,[12] ez azonban a II. világháború alatt elpusztult.[13]


Műhely, építtető: Adliczer [Mártonné], Rosa (1820)
Kép forrása: HU BFL XV.17.a.301 - 278 [HUNGARICANA]

1824 karácsonyán Rauschmann József, a híres budai órásmester vette meg a házat,[14] aki az ország egyik legnevesebb szakembere volt. Rauschmann (ahogy ő maga írta egy Szentes város tanácsához intézett levélben) „Ő Herczegségének a Nádor Ispánnak Udvari Orássa” volt, majd nyugati tanulmányai után Budára visszatérve, „felvették a budai nagy- és kisórakészítők céhébe, mint »Gross Uhrmachert«-t.”[15]„Első (ismert) toronyórája 1821-ben került ki műhelyéből, s ez József nádor főherceg alcsúti kastélya számára készült. Ez volt az első horizontális toronyóra hazánkban. Más budai és pesti órásokhoz hasonlóan, ő is főleg a kevésbé iparosodott Alföldről kapott megrendeléseket: 1828-ban a szentesi, 1838-ban a tiszaburai református templomoknak szállított toronyórát.”[16]

A címjegyzékek szerint 1865-ben már Koppi Adalbert és Laura voltak a ház birtokosai,[17] majd egy évvel később csak Koppi Laura,[18] illetve más forrásban vele együtt Paksy Therese és Guckler Hermina[19] szerepelnek ugyanezen a címen.

Ezután három generáción át a Wettstein család tulajdonában volt a ház egészen a II. világháborút követő államosításig. 1874-ben elsőként Wettstein Antal (1818-1899) királyi kúriai bíró[20] és neje, Dulovics Natália lettek a tulajdonosok.[21] Előbbi 1899-es gyászhírében a következőket olvashatjuk:

| „Westersheimbi Wettstein Antal cs. kir. tanácsos, pestmegyei mácsai és aradmegyei dombegyházai földbirtokos, nyugalmazott kúriai bíró, 81 éves korában meghalt Budapesten. Az elhunyt kiváló tagja volt a régi bírói karnak. Tudásával, éles ítélőképességével és igazságos voltával kiérdemelte mindenki szeretetét és becsülését, jótékonyságáért pedig a földbirtokai körül fekvő vidék áldja nevét. Működéséért a király a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Elhunytát özvegye, Dulovics Natália, leánya, Boxberg János báró alezredes neje [Wettstein Gabriella[22]], fia Wettstein Gyula kir. táblai bíró és számos unoka és rokon gyászolja. Az elhunytat szerdán délután 4 órakor temették el országház utczai lakásáról ismerősei, rokonai és a tisztelők óriási részvéte mellett.”[23]

A házat természetesen fia, Wettstein Gyula (1853-1916) örökölte. Ő 1853-ban Oravicabányán született, majd

| „középiskoláit Temesváron, jogi tanulmányait Bpesten végezte. Önkéntesi évének leszolgálása után mint hadnagy szerelt le. Pályafutását az I—III. ker. járásbíróságnál kezdte meg, majd a kereskedelmi és váltótörvényszék bírája lett, ahonnan kiváló érdemei folytán a bpesti kir. ítélőtábla bírájává nevezték ki. Ezután kúriai bírói rangban a Kúriánál a váltószak referense lett, 1915-ben vonult nyugalomba. Felajánlották neki a bárói rangot, valamint a Lipótrend nagykeresztjét, de ő ezeket szerénységére hivatkozva nem fogadta el. Nagy nyelvtudással rendelkezett, anyanyelvén kívül a német, olasz, francia, angol és román nyelveket is folyékonyan beszélte. A BTE [Budapesti Torna Egylet] alapító tagja és alelnöke volt, valamint az I. ker. iskolaszék tagja. 1916-ban hunyt el.”[24] Pályaképén túl a következőket tudjuk meg családjáról: „özvegye Westersheimbi Wettstein Vilma; gyermekei: János (frontharcos, a m. kir. kormány prágai követe), András (frontharcos, a Hangya igazgatója), Miklós (frontharcos, a Fanta Ásványolaj Rt. igazgatója) és Vilma dr. (orvos, elhúnyt).”[25]

A következő örökös Gyula fia, Wettstein János (1887-1972) lett. Felmenői nyomán először jogi végzettséget szerzett, Budapesten, Berlinben, Párizsban és Oxfordban tanult. 1912-től a Külügyminisztérium fogalmazó gyakornoka volt, majd 1913-ban diplomáciai vizsgát tett és udvari fogalmazóként helyezkedett el. A világháborúban először a durazzói követségen volt kisegítő, majd főhadnagyként több harctéren is szolgálatot teljesített, és 1914-ben meg is sebesült. 1917-ben századosként leszerelték, visszakerült a Külügyminisztériumhoz. Miután a Monarchia összeomlott, a Tanácsköztársaság pedig megbukott, egy rövid elbocsátás után I. osztályú követségi titkár lett. 1920-ban a magyar békedelegáció helyettes főtitkáraként a trianoni tárgyalások naplóját vezette, amely történelmi jelentőségű forrássá növekedett az évtizedek folyamán. A háborút követően először a párizsi, majd a hágai magyar követségen dolgozott, 1925 és 1933 között a berlini követség tanácsosa, majd 1933-tól 1939-ig a prágai követség vezetője lett. 1933-ban házasságot kötött báró Kászoni Bornemisza Margittal. 1939-től 1943-ig a berni követséget vezette. 1943. december 31-gyel nyugdíjazták, eleségével a Ticino kantonban fekvő Asconában telepedett le. Svájcban maradt érte a II. világháború vége. Locarnóban hunyt el, de lakóhelyén, Asconában temették el, majd a leszármazottak 2018-ban a feleségéével együtt hazahozatták hamvait a galgamácsai családi sírboltba.[26]


Johann (János) Wettstein von Westersheimb (1943)
Kép forrása: WIKIMEDIA COMMONS [Eleprinc]

Falkutatás
A II. világháborús ostrom során súlyos károk érték az épületet, és még jó ideig részben romosan állt. Mielőtt azonban a ‘60-as években megindult volna a ház műemléki felújítása, H. Gyürky Katalin, a Vármúzeum régésze 1962-ben falkutatást végzett a házban, amiről így írt:

| „[...] megállapítottuk, hogy a földszint falazatának nagy része az övpárkányig középkori törtkő falazással épült. Az É-i sarokarmírozás sérülten megvan, ugyancsak az övpárkány magasságáig. A D-i oldalon eredetileg sem volt sarokarmírozás. Mindegyik falnyílás újkori, kerületét a középkori falba másodlagosan beépített, újkori téglák övezik. [...] A ház É-i zárófala is középkori. A kapualjban, közvetlenül a kapu mellett, mindkét oldalon, középkori technikával, de feltehetően másodlagosan épített falat találunk, amelyben újkori téglak is előfordulnak. Az első boltszakasz után már új téglából épült, de többszörösen alakított falakat találunk.”[27]

A leírásban szereplő sarokarmírozás (a homlokzatból kidomborított sarokkövek sávja) ma is látható a homlokzat jobb oldalán a korszak műemlékes helyreállítási gyakorlatának köszönhetően, amely igyekezett megmutatni az ostrom után frissen előkerült középkori részleteket.

Helyreállítás, felújítások
Meglepő lehet, hogy a háború vége után még mintegy 20 évet kellett várnia a háznak arra, hogy megújulhasson, és újra élet lehessen benne. Egy 1965-ben „Miért olyan csúf?” címmel megjelent olvasói levél az Esti Hírlapban ráerősít arra, mennyire szokatlan volt ekkor már a Várban egy-egy romos ház:

| „Ismerőseim érkeztek látogatóba külföldről. Hogy a találkozást minél feledhetetlenebbé tegyem, egy hangulatos délutáni sétára invitáltam őket a Várba. Nem akarom részletezni, hogy mennyi szépséget mutathattam nekik, hiszen ezt minden budapesti tudja. Alkonyatkor, a séta után, úgy gondoltam, a legstílusosabb lesz, ha az »Alabárdos« nevű, újonnan megnyílt étteremben fejezzük be ezt a szép kora tavaszi délutánt. Elképzelt tervem hiánytalanul szép és sikeres lett volna, ha nem látják meg vendégeim az Országház utca 4. szám alatti házat, közvetlenül az „Alabárdos” mellett, amely most is olyan állapotban van, mintha nem telt volna el húsz év a háború óta. Ezen a forgalmas helyen rengeteg magyar és külföldi fordul meg, miért kell még ma is eléjük idézni ezzel a düledező romházzal a háború emlékét?”[28]

Zeőke Gabriella építész (BUVÁTI), a helyreállítás tervezője így írt a romos házról ugyanekkor:

| „Az utcai szárny első emelete természetszerűleg lakhatatlan. Az alapterület kis töredéke felett van csak tetőszék, a többi terület felett a romok tetején elhelyezett kátránypapír-fedés védi az alatta lévő boltozatos, lakott helyiségeket és a kapualjat. A megmaradt zárófödém felfekvése teljesen korhadt, az udvari első emeleti romos, kitámasztatlan falak sem állékonyak. Az udvari jobboldali szárny földszintje épen megmaradt. Boltozatos fedésű. Baloldali udvari szárny lefedése csapos gerenda-födém. Mindkét szárny felett háború után készített félnyeregtető helyezkedik el. [...] A kapualj dongaboltozata erősen megroggyant, a felette lévő ideiglenes lefedés átázása folytán. A kapualj padlója nincs burkolva, csak deszkapallóval.”[29]

Ilyen állapotból indult el a felújítás és újjáépítés, amely 1966 végére fejeződött be. A felújításra szánt összeg 1.560.000[30] és 1.800.000[31] forint közé esett, de a tanácsi jegyzőkönyvekből nem pontosan megállapítható, hogy végül mennyit költöttek rá. (Mai értékre átszámolva körülbelül 100-116 millió forint között lenne ez az összeg.[32] A felújítás során a legnagyobb változás a házban - építészeti szempontból - az udvari szárny magasítása volt. Antalné Czétényi Piroska rövid műemléki helyzetjelentésében írja 1967-ben: [a ház] északi része, és ezzel együtt udvari szárnyának első emelete a második világháborúban elpusztult. A ház helyreállítása 1966-ban befejeződött: utcai homlokzatán kiegészítették a höbörcsös vakolat maradványát, a tönkrement kapu helyett pedig új készült. Déli földszintes szárnyát lebontották és a másik oldal elpusztult egy emelete helyett kettő épült. Itt a földszint felett húzott horony jelzi a régi és az udvar képébe szépen beleülő új résznek a találkozását. (Tervező Zeöke Gabriella és Balázs László, BVTV, az építtető a HKI Műemléki Osztálya volt.)”[33] Az utcai és az udvari szárny eltérő emeletszáma miatt az utóbbi lakásainak belmagassága lényegesen kisebb lett (2,65 m), mint a földszint vagy az utcai szárny belmagasságai.


Kép forrása: Takács József: Szeged új toronyórái és mestereik (1806-1883). In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 2. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1999. p. 283. [HUNGARICANA]

Az elmúlt években a ház átesett egy újabb homlokzati rekonstrukción, amelynek keretében az általános tisztítás, tatarozás mellett az ablakok a barokk eredethez passzoló zsanérokat kaptak. A terveket Jassó Sándor és Hegyi Gábor készítették.[34]

Források

A ház programjai