A ház programjai

Bécsi kapu tér 8.

Becsi_kapu_ter_8 Becsi_kapu_ter_8 Becsi_kapu_ter_8 Becsi_kapu_ter_8 +23
  • Épület funkciója:

    lakóház
  • Nyitvatartás:

    SZOMBAT 12:00–18:00; VASÁRNAP 12:00–16:00 // SATURDAY 12:00-18:00; SUNDAY 12:00-16:00
  • Kutatva:

    2022
  • Helyrajzi szám:

    6618
  • Második cím:

    Kard utca 1.
  • Fotó:

    Dragon Tamás
  • Fotó:

    Polinszky Tibor
  • Kutatás:

    Hauenstein Mátyás
  • Önkéntesek:

    Kovács Katalin, Lovrity Anna Katalin, Hauenstein Mátyás

Leírás

Stílusok és korok harmonikus együttélése jellemzi a két külön épületből összeforrt sarokházat a középkori falmaradványoktól a biedermeier szekkókon át az 1930-ban gróf Esterházy Móric által hozzáépíttetett zárterkélyig. Lakói joggal büszkék az udvarban található szőlőtőkére: ők mentették meg és kezdeményezték védetté nyilvánítását, amikor a házkezelőség annak idején ki akarta vágatni.


A Bécsi kapu tér legdélebbi és egyben a névadó várkaputól legtávolabbi pontján, a Kard utca sarkán zártsorú beépítésben álló egyemeletes épület legalább kettő, korábban önálló ház egyesítésével jött létre. Manapság ez a két épületrész külsőleg olyannyira elkülönül egymástól, hogy első látásra két külön épületet vélünk felfedezni benne. Ez nem mindig volt így: az 1824-es átépítéstől egészen a második világháború utáni helyreállításig az utcai homlokzat végig egységes, szigorú klasszicista képet mutatott, amit 1930-tól némileg fellazított az akkori tulajdonos, gróf Esterházy Móric által a sarokra építtetett, körcikkely alaprajzú zárterkély.


Bécsi kapu tér 8. sz. sarokház (1900-as évek)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFOT00002967]

A térre néző homlokzat hattengelyes. Az épület kapuja a saroktól számított negyedik tengelyben nyílik. A Kard utcai homlokzat tengelykiosztásánál már sokkal inkább szembetűnő, hogy egy olyan épülettel van dolgunk, amely története során számtalanszor átépült és kiegészült. A tengelyek száma itt nem azonos: a földszinten tizet, az emeleten pedig tizenegyet számolhatunk, ráadásul nem csupán arról van szó, hogy a földszinten valahol hiányzik egy nyílás; hanem ezek a nyílások gyakran nem egymás alatt, egy tengelyben helyezkednek el a homlokzaton.

A Bécsi kapu téri homlokzaton két, a Kard utcára nézőn három helyen látható zsalugáterek vakablakokat fednek el. De a változatosság kedvéért van egy olyan nyílás is, amit az utcáról nem is láthatunk: amikor az amúgy három ablakkal rendelkező zárterkélyt hozzáillesztették az épülethez, létesíteni kellett hozzá egy ajtónyílást is, amihez a Kard utcai homlokzaton, a sarok mellett közvetlenül áttörték a falat.

A legtöbb budavári lakóházhoz hasonlóan a Bécsi kapu tér 8. is középkori alapokon nyugszik. A török hódoltság előtti időszakból csak a pince és néhány faltöredék maradt meg. A sarki épületrész kapualjában fellelt gótikus kőkeretet és pillérmaradványt leszámítva a középkor lenyomatát leginkább a Kard utcai hátsó épületrész utcai homlokzata őrzi. A ház feltárásának Horler Ferenc és Holl Imréné által 1960-ban jegyzett tudományos dokumentációjában olvasható, hogy az előző évben elvégzett falkutatás során itt a középkori épület keleti végét jelző sarokarmírozás mellett három téglaboltozatos pinceablakot, egy falfülkét és két földszinti ablak szemöldökkövét is találtak.[1] Utóbbi ablakok teljes rekonstrukciója tervben volt, amihez 1960-ban még részletrajzok is készültek,[2] de végül a szakemberek letettek erről a szándékról és megelégedtek a kőtöredékek bemutatásával. Ugyancsak középkori eredetű ennek az épületrésznek a kvádermintás falfestése, amely a festékmaradványok alapján az emeleten is folytatódott.


Bécsi kapu tér 8. (1942 körül)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01490267]

Mindkét épületet, vagyis épületrészt a középkori házak romjainak felhasználásával a 18. század első felében újjáépítették. Az épület vagy épületrész kérdése ebben a korszakban még nem egyértelmű, mivel Buda 1687-ben készült Haüy-féle térképén a két telek még külön szerepel, az 1696-ban Zaiger über die Vöstung und Wasser Statt címen napvilágot látott telekösszeírás viszont már egy számon említi és úgy jellemzi állapotát, hogy „van még valami a régi falakból és boltozatokból, valamint törmelékes a pince”. Ugyanezen forrás szerint a telek tulajdonosa Zehetmayr Pál kőművesmester volt.[3]

1824-ben Appl Flórián, az akkori tulajdonos jelentősen átépíttette a házat. Ez az átépítés már jól dokumentált, mivel Budapest Főváros Levéltára ma is őrzi az 1824. július 8-ára datált eredeti terveket, mégpedig egy-egy földszinti és emeleti alaprajzot, valamint egy homlokzatrajzot.[4] A terveket Weixlgärtner Mihály budai kőművesmester készítette. A legfontosabb változás a sarki épületrészt érintette: Weixlgärtner a telekhatárokhoz igazodva megnövelte ennek alapterületét és ezzel párhuzamosan ráépített egy emeletet az addig minden bizonnyal földszintes épületszárnyra, ami ezzel elérte a hátsó, már korábban is emeletes rész magasságát. Az emeletráépítéshez kapcsolódóan épült a mai főlépcső is, továbbá a hátsó épületrész egy földszinti nyílása részlegesen be lett falazva. Elképzelhető, hogy akkor szűnt meg a Kard utca felé a kapu, de ez csak feltételezés. Ami viszont biztos, hogy az épület ezzel a klasszicista átépítéssel érte el nagyjából mai kiterjedését, a bő egy évszázaddal későbbi utolsó nagy átalakítás a ház külsejét tekintve inkább csak esztétikai szempontból volt jelentős.

Az épület egészen az 1920-as évtized elejéig az Appl család tulajdonában volt, majd több résztulajdonostól 1929-ben[5] és 1930-ban[6] vette meg gróf galántai és fraknói Esterházy Móric (1881–1960), Esterházy Péter író nagyapja, aki 1917-ben rövid ideig miniszterelnök volt, majd 1931-től képviselőházi tagként tért vissza a politikába. Esterházyt kétszer is deportálták: 1944-ben a nyilasok megbízásából a Gestapo letartóztatta, miután támogatta Kállay Miklós kiugrási kísérletét a második világháborúból, aminek következtében 1945 elején még a mauthauseni koncentrációs tábort is megjárta. 1951-ben pedig a kommunisták telepítették ki családjával együtt a fővárosból vidékre. 1956-ban Bécsbe emigrált.[7]

Gróf Esterházy Móric kezdeményezte a ház utolsó nagymértékű átépítését. Ehhez Abos Brunó építészmérnök és építőmester 1930-ban két tervsorozatot is készített, amelyek szintén megtalálhatók Budapest Főváros Levéltárában.[8] A belső terek jelentős átalakításán felül ekkor épült be a tetőtér is. Emellett még a kapu jelenlegi szárnyai és természetesen a már említett, két vasgerenda által megtámasztott zárterkély is az Esterházy-féle átalakítás hagyatéka. Utóbbit az első tervsorozaton még hiába keressük. A másodikon ugyan szerepel, de a végül megvalósult kupolaszerű lefedéstől eltérően még kúpos tetővel.[9] Ami a stílust illeti, az átépítés nagyjából igazodott az épület addigra kialakult klasszicista megjelenéséhez. Az egyetlen stílusidegen elemnek az első tervsorozatban a Kard utcai homlokzat felett szereplő barokkizáló, ovális alakú manzárdablakokat[10] tekinthetjük, de ezek végül nem is ebben a formában valósultak meg, hanem a Bécsi kapu téri homlokzat felett a most is láthatóhoz hasonló kialakításban. A kapu zárókövén olvasható 30-as szám a mai napig őrzi ennek az átalakításnak az emlékét. Egy 1942 körül készül fénykép tanúsága szerint a zárókő felső része az évszám első két számjegyét hordozta magán. Ez valószínűleg az ostrom során tört le.


Esterházy Móric (1917)
Kép forrása: WIKIMEDIA COMMONS [Norden1990]

Az Esterházy családhoz köthető még a sarokerkély mellvédjén található plasztika is. Ezen vaddisznóvadászatot ábrázoló jelenetek mellett középen gróf Esterházy Miklós (1711–1764) látható,[11] amint 1755-ben Szentpétervárott Erzsébet cárnő a Szent András-rendet adományozza neki. Esterházy Miklós ekkoriban osztrák nagykövetként szolgált a cári birodalom fővárosában. A város latin neve (Petropoli[s]) szerepel az évszám mellett a második világháborúban elveszett és 2010-ben fényképek alapján rekonstruált domborművön.[12]

Az épület második világháború utáni története a jellegéből fakadóan leginkább a Budapesti Műemléki Felügyelőség, azaz a műemlékvédelem fővárosi szakszerve terveinek és iratainak tanulmányozásával követhető nyomon, amelyeket szintén Budapest Főváros Levéltárában tudunk megtekinteni.[13][14] Az ostrom során az épület viszonylag kis mértékben sérült, ezért a legszükségesebb helyreállítási munkák kivételével sokáig érintetlen maradt. Az átfogó felújítást hátráltatták a tetőtér rendezetlen lakásviszonyai is. A manzárdszobákból kis alapterületű szükséglakásokat alakítottak ki, amelyek közül csak egy rendelkezett saját mellékhelyiséggel. De a legnagyobb lakásínség korszakában természetesen nem lehetett „csak úgy” megszüntetni lakásokat, még ha azok komfortfokozata nem is felelt meg semmilyen elvárásnak. Így nem csodálkozhatunk, hogy ebben a témában sokáig leveleztek egymással az állami szervek, mígnem egy helyszíni szemle során megállapították, hogy a szóban forgó lakások nem korszerűsíthetők.

Az 1960-as évtized közepén végre sor kerülhetett az épület belső felújítására. A tetőtéri lakások közül végül a legnagyobbat megtartották és műteremlakássá bővítették. Az már a sors fintora, hogy így pont a főhomlokzat feletti manzárdablakokat nem lehetett megszüntetni – csak a Kard utcára nézőket –, holott a műemlékvédelmi szakemberek kifejezetten a városkép szempontjából zavarónak ítélt manzárdablakok miatt kérték ezeknek a lakásoknak a felszámolását.

Ezzel párhuzamosan az udvarban elbontották az Esterházyék garázsának épült toldalékot. Érdekes és mindenképp figyelemre méltó, hogy egy olyan korszakban, amikor a Várnegyed épületeinek helyreállításánál nem volt szokás kesztyűs kézzel bánni a historizáló stíluselemekkel, a fennmaradt iratok tanúsága szerint az elvtársak körében még csak fel sem merült a sarki zárterkély – amelyet ráadásul egy arisztokrata építtetett saját magának és családjának! – eltüntetése. Mi több, a bádogkupola tetejéről időközben elveszett Esterházy-címert még pótoltatták is egy korabeli fényképek alapján készült másolattal.


Szemelvény forrása: Élet és Tudomány, 1968. 23. évf. 34. sz. p. 1608. [ARCANUM]

Ezek után következhetett a több évig elhúzódó homlokzatfelújítás is. Ennek szükségességét többször hangsúlyozták, mivel az elhanyagolt épület az időközben helyreállított környezetben az 1960-as évekre már kifejezetten zavaróan hatott. 1959-ben a hátsó épületrész középkori kváderei mellett H. Gyürky Katalin vezetésével feltárták a sarki épületrész földszintjén több foltban megmaradt, 19. század eleji, palmettakeretes, sávozott, biedermeier falfestést is, de ezeket a maradványokat akkor még csak konzerválták. Szakvélemények szerint restaurálhatónak és a maradványok alapján kiegészíthetőnek ítélték a díszítőfestést, amihez egy nagyméretű színterv is készült. A homlokzatfelújításra, valamint a restaurálási és rekonstrukciós festésre az 1960-as második felében került sor Radnai Lóránt építész tervei alapján.[15]

A restaurált és rekonstruált díszítőfestés állapota azonban rövid időn belül romlásnak indult, így 1983-ban újból restaurálásra szorult. Természetesen nem arról van szó, hogy az akkori szakemberek nem végeztek alapos munkát, a romlás okát sokkal inkább a nem megfelelő anyagok használatára lehetett visszavezetni. Az 1983-as helyreállítás már tartósabbnak bizonyult, de a 2000-es évekre ismét kifogásolható esztétikai állapotba került a ház. Payer Károly restaurátor a 2010-es homlokzatfelújításhoz készített restaurálási tervdokumentációban a díszítőfestés akkori állapotát úgy jellemzi, hogy az eredeti töredékeken alig maradt már valami a korabeli festékből és a biedermeier díszítés sima hatásának keltéséhez nélkülözhetetlen simító vakolatrétegből.[16] A rekonstruált részeken pedig – ezek a díszített falfelület nagyját teszik ki – a nem megfelelő anyaghasználatból kifolyólag megjelentek a szakzsargonban mészkukacnak nevezett vakolathibák. Ezenfelül az 1960-as évek végi és az 1983-as homlokzatfelújítás egyaránt a lehető legkisebb mértékű beavatkozásra törekedett az eredeti töredékek esetében, ami a restaurált és rekonstruált felületek között erős kontrasztot eredményezett. A dekoráció így meglehetősen foltos hatást keltett.

Az 1983-tól 2010-ig eltelt negyedszázadban megváltozott a műemlékvédelmi szemlélet, ami a kiegészítésekkel szemben megengedőbb lett. A legutóbbi homlokzatfelújításnál ennek megfelelően kompromisszumos megoldás született: a kétféle vakolat sem szintben, sem a felhasznált festék tekintetében nem tér már el egymástól. Különbséget már csak az ecsetkezelésben tettek: az eredeti töredékeknél a színeket nem direkt, hanem lazúrosabban hordták fel.[17] Ennek köszönhetően a biedermeier falfestés ma messziről szemlélve egységes, sima hatást kelt, közelről azonban mégis jól láthatóan eltérnek egymástól a különböző eredetű felületek.


Lugosy Bálint építészmérnök és Kálmán György, a színművész Bécsi kapu tér 8. szám alatti lakásában (1973)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 159368; adományozó: Lugosi Szilvia]

A ház egykori híres lakói
Itt lakott Kálmán György (1925–1989) Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, akinek emlékét márványtábla őrzi a ház Kard utca homlokzatán a saroknál, valamint Élesdi István (1912–1987) festőművész, aki sokáig a ház tetőtéri műteremlakásában élt és alkotott.[18]

A védett szőlőtőke rövid története
Az épület udvara egy ideig két nevezetességgel is büszkélkedhetett, amelyek közül az egyiknek ma már csak a hűlt helye látható, vagyis inkább sejthető. Egy kocsifordítóról van szó, amely az 1930-as terveken „kézi hajtású fordítókorong” megnevezéssel szerepel.[19] Ez a garázsból való kiálláskor, illetve az oda beálláskor lehetővé tette gróf Esterházy Móric személygépkocsijának megfordítását a szűk udvarban. Ma már hiába keressük, mivel az 1980-as években elbontották és kertet alakítottak ki a helyén.[20]


A Bécsi kapu tér 8., az udvarban, a pad takarásában látható szőlőtőke Budapest védett természeti értéke (1987)
Kép forrása: FORTEPAN [HUNGARICANA] [képszám: 66609; adományozó: Magyar Rendőr]

Az udvar másik nevezetességének karrierje viszont pont ekkoriban futott fel igazán. Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága 1982-ben nyilvánította védetté,[21] vagyis pontosabban helyi jelentőségű természeti értékké azt az amerikai direkttermő, Izabella fajtájú szőlőtőkét, amely akkor már több évtizede nőtte be az udvar jelentős részét. A védetté nyilvánítást a házban lakó dr. Püspök Zsoltné kezdeményezte az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Budapesti Felügyelőségénél, miután a házmesterék ismételten megkísérelték az értékes növény kivágását, amely addigra már oly sok mindent túlélt – a második világégés pusztítása mellett az udvari toldaléképület 1960-as évekbeli elbontását is, amelyre addigra már felfutott.[22] Dr. Püspök Zsoltné édesanyja, Valentsik Ferencné (Zsóka néni) 2000-ben úgy emlékezett vissza a szőlőtőke eredetére, hogy az 1930-as évek végén unokanővérének férje, aki akkoriban házmester volt Esterházyéknál, Csákvárról hozott magával egy vesszőt, amit aztán elültetett a ház udvarán. A háború után egyszer csak kihajtott a romok alól egy szál szőlővessző.[23] Zsóka néni ezután vette gondozásba a növényt és vezette fel az emeletre. Neki és lányának köszönhetjük, hogy még ma is gyönyörködhetünk benne.

A ház programjai