A Táncsics Mihály utca 26. eredetileg polgárháznak épült a 14. században, később többször átépítették. A 17. századi falképek alapján feltételezhető, hogy ebben az időben már több volt egyszerű lakóháznál: lehetett a rabbi háza vagy zsinagóga is. Az 1964-es helyreállítás után a középkori budai zsidóságot bemutató kiállítótérré alakították, 2018 óta pedig hétvégente zsinagógaként is működik.

A Táncsics Mihály utca története
A középkorban igen jelentős szereppel bíró Táncsics Mihály utca történetéről a következőket tudhatjuk meg Magyar Károly régész leírásából:

„A város északkeleti részén tört vonalban húzódó utca a mai Bécsi kapu tér és a Hess András tér között. A középkorban hozzá tartozott még a mai Hess András tért alkotó rész is, egészen a Mátyás-templom [...] vonaláig. A 13. századtól kezdve a keleti oldalon álló Szent Miklós domonkos kolostorról nevezték el. A délnyugati részét később Ötvös utcaként említik a források, míg némely észak felé eső ingatlant olykor a Szombathelyhez (a Szombat piachoz) sorolták.

Táncsics Mihály utca a Várban (1940)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01785293]

A töréspont keleti oldalán (a mai 7. és 9-11. szám alatt) már valószínűleg az alapítást követő időszaktól valamilyen királyi tulajdonú épületegyüttes állt. A középkori források Kammerhofként vagy Magna Curia Regisként említik, amelyet végül 1382-ben Nagy Lajos király eladományozott a pálos szerzeteseknek. E helyen a 14. század közepétől többek között egy Szent Márton tiszteletére szentelt királyi, illetve királynői kápolna is állt, amely alapján a helyszín Szent Márton utca elnevezése is előfordul a forrásokban.

A 14. század közepe táján a déli, korai zsidó negyedből, illetve Zsidó utcából (a mai Szent György utcából) kitelepített budai zsidók visszaköltözésük után - a század második felében - jórészt ennek az utcának az északi részében telepedtek le, és ez lett a későközépkori Zsidó utca, a platea Judeorum. Az utca nyugati oldalán, a mai Táncsics Mihály utca 26. szám alatti műemléki kutatások során pillérekkel osztott, 14-15. század fordulójára keltezhető terem bukkant elő, dongaboltozatán hódoltság kori héber feliratokkal és ábrázolásokkal. A fentiek alapján egyes kutatók hajlamosak feltételezni, hogy itt lehetett a későközépkori zsidó prefektúra székhelye, és hogy a terem közösségi célokat - pl. gyűlés, tanácskozás, ítélkezés - szolgált. Azt is valószínűsítik, hogy a korábbi zsinagóga helyett ez az épület szolgált imaházként. Az új, szerény méretű »imaház« mindenesetre egy egyszerű városi, polgári épület keretei között kapott helyet, s a 15. század második felére már szűkössé is vált. Ezzel magyarázzák, hogy helyette később jóval nagyobb épületet emeltek. (A 14. századra keltezett, imaházként azonosított épület azonban a továbbiakban is használatban volt.) Az új, késő gótikus zsinagóga immár önálló épületét egy, az utca túloldalán lévő telek (ma: Táncsics Mihály utca 23.) hátsó oldalán, a várfal mellett építették fel, s ez 1460 körül készült. Maradványainak egy részét az 1960-as évek ásatásai hozták napvilágra.

1526-ban a Budát megszálló törökök távozásukkor a városban maradó zsidókat magukkal vitték, és az Oszmán Birodalom területén telepítették le őket. Az elhagyott zsidó ingatlanokat az 1526-1540/1541 közötti időszakban a Budát éppen uraló király saját támogatói között osztotta szét. A török hódoltság kezdete (1541) után az utcát ismét zsidók lakták, s közöttük lehettek visszatelepülők is. A két korábbi zsinagóga ekkor újra használatba került. (A váron kívül egyébként volt egy zsidónegyed még a mai Víziváros területén is.) A zsidó lakosság száma az idők során meglehetősen ingadozott: a 16-17. század fordulóján, a tizenötéves háború idején volt a mélyponton, de a török kor végére ismét viszonylag népes kolónia lakta Budát. Mivel a budai zsidóság az 1686-os ostrom idején végsőkig kitartott a törökök mellett, a diadalittas ostromlók megtorlásként nagy részüket a törökökkel együtt lemészárolták vagy fogságba vetették. Ennek ellenére az emlékük egy ideig még fennmaradt, és az utca még az 1696-os Zaigerben (házösszeírás) is úgy szerepel, mint »Juden Gasse« - Zsidó utca.

Táncsics Mihály utca kilátással a Bécsi kapu térre (1930)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFOT00002884]

A 18. században a »Josephi Gasse« nevet viselte, melyet az itt, a mai 9-11. számú telek hátsó részében álló »St. Josephi Bastion«-ról (korábbi nevén Erdélyi bástya), illetve az ugyanitt kiépült hasonló nevű lőportárról kapott. A 19. század folyamán több elnevezése is volt (»Consilium-, Kammer-, Todten-, Wiener-, Wienerthor Gasse«). A 9-11. szám alatt álló lőportárat ebben a korszakban börtönként is használták, itt raboskodott egy ideig Kossuth Lajos és Táncsics Mihály is. 1848-ban ezért rövid ideig Kossuth Lajos utcának nevezték, de 1849 után ismét »Wienerthor Gasse«-ként szerepel 1874-ig. Ekkortól egészen 1948-ig Werbőczy utcának hívták, azóta Táncsics Mihály utca a neve.”[1]

A Táncsics Mihály utca 26. rövid története az újkorban
A Táncsics Mihály utca 26. épülete az 1686-os visszafoglaló ostrom utáni feljegyzések, telekjegyzékek szerint 1696-ban gazdátlan, korábbi tulajdonosai Kaspar Hueber kádármester és neje, Elisabetha voltak. Joannes Matthias Dolles bécsi szabó és neje, Veronica az előző tulajdonosok halála után kapták a Kamarai Adminisztráció 1698. szeptember 22-i határozata alapján 1300 forintért egy, a Székesfehérvári-hegyen található szőlővel együtt. (Az övék volt egyébként ekkoriban a mai Fortuna utca 25. felőli telekrész is, amelyen két középkori eredetű ház állhatott.)[2]

Tulajdonosváltás öröklés útján (1896)
Kép forrása: Fővárosi Lapok, 1896. 33. évf. 287. sz. p. 19.

Táncsics Mihály (Verbőczy) utca 26. (1941-1942)
Kép forrása: FSZEK - Budapest Gyűjtemény [HUNGARICANA] [leltári szám: bibFSZ01487495]

Az 1723-as nagy budai tűzvészben a ház nem sérült, további tulajdonosairól, lakóiról legközelebb a 19. század közepéről vannak biztos adataink. 1845-től több mint másfél évtizeden át itt lakott Kiss Alexander orvos.[3] 1860-ban Groszholtz, szül. Stipan Anna volt a tulajdonos,[4] és itt lakott egy Mayer nevű kávés.[5] 1861-ben Patatsics (Patacsics, Patachich), szül. Czollner (Zöllner) Terézia birtokába került a ház,[6] és itt élt Franz Schmidl vendéglős.[7] Patatitsnétől az 1880-as évek elején három testvér, Kalkbrenner Rudolf, Axametti (Axaméthy, Axamethy) Teréz, szül. Kalkbrenner és Grund Jozefa, szül. Kalkbrenner vásárolta meg a házat, azonban hármuk közül csak a két asszony nevével találkozunk a későbbi tulajdonosok között.[8]

A tulajdonosok általában nem laktak itt, hanem kiadták a házat. Az épületben ebben az időszakban 5-6 kisebb lakás lehetett, és valószínűleg eddigre már megvolt klasszicizáló külseje. Főként a Várban ekkoriban egyre inkább megsokasodó hivatalok munkatársai laktak itt, de találunk a bérlők között cipészt, mérnököt, orvost, magántanítónőt, műszerészt is, és rövid ideig itt lakott az 1870-es években a korszak jelentős művészettörténésze, Pasteiner Gyula is.[9]

További tulajdonosok
Axaméthy Józsefné Kalkbrenner Teréztől 1896-ban fia, Dr. Axaméthy (Axamethy) Lajos (1847–1922) örökölte meg az épületet, azonban ő sem itt lakott, hanem a közeli Csónak utcában.[10] Kultúrpolitikus volt, 1869-től szolgált a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. Egyházpolitikai és népnevelési ügyekkel foglalkozott, fokozatosan lépdelt felfelé a hivatalnoki ranglétrán. A teljesség igénye nélkül: 1890. június 20-án osztálytanácsosi „címet és jelleget” kapott, 1892. június 28-án pedig kinevezték osztálytanácsossá, majd 1897-ben minisztertanácsossá, ami „a legmagasabb királyi kitüntetés” volt a korszakban ezen a területen.[11] Korabeli sajtóbeszámolók szerint rendszeresen részt vett célba lövő versenyeken is, ahol igen jól teljesített.

1922-ben, Axamethy halála után[12] Dr. Pethő (Pető) Ernőné Szegedy Gina (Georgina) bárónő lett a ház tulajdonosa. Számos korabeli újságból értesülhetünk arról, hogy a család acsádi birtokán tenyésztett baromfikkal díjat nyert,[13] a badacsonyi gazdaságukból pedig kiemelkedő minőségű mezőgazdasági termények kerültek ki.[14] Emellett az asszony sokat jótékonykodott, művészeti mecénás, gyűjtő[15] is volt.

Videó forrása: YOUTUBE [Reprezentatív arcképcsarnok beszélgetések]

Tőle még ugyanebben az évben 700.000 koronáért vásárolta meg a házat Pethő Krisztina,[14] majd 1930-ban ő is túladott rajta, és 34.000 pengőért Erdélyi Ferenc vette meg,[17] aki áthelyeztette a ház bejáratát és új kaput csináltatott Rück Lajos építőmesterrel. Az épület külseje ekkor sem változott, megmaradt az egyszerű, klasszicista architektúra.[18] Ő maga egyébként szintén nem lakott itt, otthona az Úri utca 32.-ben volt.[19]

Az udvaron ekkor egy lakatos- és gépműhely helyezkedett el, amelyet luxfer felülvilágítókkal láttak el. Az épületben 4 lakás volt, a földszinten volt a tulajdonos lakása, az emeleten pedig három bérlakás. Az 1-2 szobás lakások mindegyikéhez tartozott konyha, kamra és fürdőszoba.

A II. világháború után
A II. világháborúban a ház súlyosan megsérült, különösen felső emeletén jelentős helyreállításokra volt szükség. A lakásokat először a földszinten, majd az emeleten tették lakhatóvá az 1950-es évek folyamán – ezek terveit Tibold Jenő és Dubóczky Antal készítették.[20] A ház az 1960-as évek végén Turjányi Papp Melinda műemléki helyreállítási tervei alapján nyerte el mai képét.[21] Az ekkoriban felfedezett, a középkori zsidó közösséghez köthető török kori festések miatt az épület földszintjén megszüntették a lakásokat. Ez a rész 1967 óta a Budapesti Történeti Múzeum kiállítóhelyeként üzemel, 2018 óta pedig újra betölt szakrális funkciót is: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség használja istentiszteletek, ünnepek alkalmával.

Az igen különleges falfestésekről a következőket tudjuk meg a BTM Vármúzeum honlapjáról:

Héber feliratok a Táncsics Mihály utca 26. földszintjén
Kép forrása: BTM Vármúzeum weboldala

A feliratok vallásos tartalma miatt egészen a közelmúltig tartotta magát az az elképzelés, hogy a mai Dísz tér közvetlen közelében feltárt Árpád-kori, valamint a Táncsics Mihály utca 21-23. udvarán szintén feltárt gótikus nagyzsinagóga mellett ez lehetett a budavári zsidó közösség harmadik imaháza, a legújabb kutatások alapján ezt nem lehet ennyire biztosan kijelenteni; előfordulhat, hogy inkább a rabbi háza volt az épület.[23]